Idén ismét felelevenítettük az egyik fontos hagyományunk, és az év végén megkértük szerzőinket, barátainkat – kutatókat, írókat, költőket – hogy egy-egy ajánlóban mutassanak be egy számukra fontos, a Mérce szellemiségéhez illeszkedő könyvet. Alábbi, második válogatásunkban közelmúltban kiadott kedvenceinket találjátok majd.
Ben Tarnoff: Internet for the People. The Fight for Our Digital Future
Verso, 2022. (A népi internet. Küzdelem a digitális jövőnkért)
Hogy csak a jéghegy csúcsát érzékeltessem: mintegy hárommilliárd ember „közös platformja” valójában magánkézben lévő cég, mely tulajdonosként rendelkezik az emberiség közel felének számos „privát jellegű” adatával.
Hogyan alakulhatott ki e példátlan piaci hatalomkiterjesztés és hatalomkoncentráció? – teszi fel a kérdést Ben Tarnoff A népi internet című új könyvében. E kérdésre pedig kritikus, lényeglátó és konstruktív választ ad, mely az internet eszmetörténetét, intézményes történetét és a jelenlegi rendszer alternatíváját is felvázolja.
Érdemben bemutatja például, hogy az internet az amerikai állam bőkezű támogatásával került kifejlesztésre, mígnem a kilencvenes években – amikor is a neoliberális forradalom gyakorlatilag világszintű győzelmet aratott – könnyűszerrel privatizálták. Az azóta eltelt évtizedek során pedig korántsem pusztán abból származott probléma, hogy néhány óriáscég monopolhelyzetet volt képes kialakítani az interneten (a szerző helyesen jelzi, hogy e monopóliumok káros következményeiről manapság már éles viták zajlanak az amerikai és az európai politikai elit köreiben is), hanem hogy e cégek lépéseit, akárcsak az internet egészét elsősorban a profitlogika határozta meg.
A kortárs internet valójában nem más – érvel találóan Tarnoff könyve –, mint gigantikus virtuális bevásárlóközpont, melynek tágasnak tűnő folyosóin és impozáns üzleteiben a figyelmünkkel és az adatainkkal kereskednek, illetve azokból csiholnak helyenként elképesztő „extraprofitokat”. A profitlogika szerint pedig az interakciók számát folyamatosan szaporítani kell, hiszen azok, illetve az azokból keletkező adatok felhasználása növeli tovább a bevételt.
E pénz- és hatalomkoncentráció ismeretében a kortárs internetet nem túlzás egyenlőtlenséget növelő csodafegyvernek nevezni, állítja a szerző. Amit a konténerek elterjedése jelentett a nyugati fizikai munkások életében, nagyjából azt jelentette a kortárs internet felfutása a szellemi munkások számára, jelzi konkrétabban: mindkettő a munka könnyűszerrel való kiszervezésének és a bérek lenyomásának eszközéül szolgált.
A társadalmi egyenlőtlenségek további növelésében játszott szerepe és az emberi figyelem manipulatív lekötését célzó algoritmusainak együttes politikai hatása korántsem meglepő: a közélet egyre inkább szenzációhajhászásban merül ki, a jobboldali propaganda hatása pedig módfelett megnő. Nem szólva arról, hogy a digitális technológiák állampolgárok megfigyelésében játszott szerepe az elnyomó államokat hozza előnyösebb helyzetbe.
Tarnoff diagnózisa átfogó jellegű, pontos és találó, könyve ugyanakkor korántsem pesszimista. Zárásként a szerző ugyanis felvázolja a decentralizált, önkormányzatiságon alapuló, a közkönyvtárakhoz és közszolgálati médiához szorosan kötődő demokratikus internet reális tervét.
Csak a gigantikus virtuális bevásárlóközpontokat veszíthetjük.
Lövétei Lázár László: Feketemunka
Kalligram, 2021.
Lövétei Lázár László tavaly megjelent verseskötetében a kilencvenes évek Magyarországán illegálisan dolgozó erdélyi munkások világát beszéli el. Ez nem kis vállalás tekintve, hogy az átlagos magyarországi olvasónak még talán Tar Sándor magyarországi munkásainak világa is idegen, nemhogy a kötetbeli feketemunkásoké. Nem annyira magától értetődő hát, hogy sikerül-e az olvasó elé tárni egy tőle időben, társadalmi osztály tekintetében és kulturálisan is többé-kevésbé távol álló problémahalmazt úgy, hogy az ne váljon túl- vagy alulmagyarázottá, esetleg hiteltelenné.
A Feketemunka mégis érvényes állítást tesz arról, hogyan érdemes a témához nyúlni, és ennek talán legfontosabb eleme, hogy Lövétei nem a feketemunkások helyett beszél, hanem velük. Ami a kötet szövegeit összefogja, azt egy szóval talán díszítetlenségnek lehetne nevezni, és miközben Lövétei szövegei tisztában vannak a saját megalkotottságukkal, versszerűségükkel, a könyv a történeteket mégsem emeli el a valóságtól, azaz a deprivációt, a kiszolgáltatott helyzetet önmagában igyekszik feldolgozni.
Ennek egyik legszebb példája a drámaformában íródott Krumplis gulyás, melyben a Shakespeare Macbethjében szereplő boszorkányok főzete és a munkásszállón kutyakonzervből főzött gulyás úgy kerülnek egymás mellé, hogy a munkások valósága nem rendelődik alá a Macbeth fantasztikumának. Éppen fordítva, a beszélgetésükben felbukkanó történetek helyezik új kontextusba Shakespeare költői szövegét, izgalmas kontrasztot képezve a boszorkányok dallamos, rímes formában sorolt szörnyűséges hozzávalói és a hétköznapi természetességgel elmesélt szörnyűségek között.
„Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud” – írta Esterházy Péter Tar Sándorról. Lövétei kötete ennek a gyakran idézett mondatnak a megkérdőjelezésére késztet bennünket ugyanis éppen az derül ki belőle, hogy a feketemunkások is tudnak beszélni, csak oda kell rájuk figyelni. A Feketemunka pedig ezt a közösséget nem képviselni akarja, hanem felmutatni, de nem úgy, mint egy, a társadalom többi részétől elkülönült rezervátumot. A saját komplexitásában, irodalmian, de nem irodalmiasan teszi láthatóvá azt a valóságot, amelyben a feketemunkások helyzete is átélhető. A maga humorával és nehézségeivel, kilátásaival és kilátástalanságával, múltjával és máig ható örökségével.
Joshua Cherniss: Liberalism in Dark Times
Princeton University Press, 2021. (Liberalizmus a sötét időkben)
Számomra az év egyik legfontosabb olvasmányélménye volt Joshua Cherniss könyve, a Liberalism in Dark Times. Az utóbbi időkben sorra jelennek meg a modern liberális gondolkodás történetét kritikusan és érdekesen újragondoló munkák. Ilyen volt például a közelmúltban Annelien de Dijntól a Freedom: An Unruly History, Helena Rosenblatt-tól a The Lost History of Liberalism, Katrina Forrestertől az In the Shadow of Justice: Postwar Liberalism and the Remaking of Political Philosophy. Josh Cherniss szépen megírt, okos könyve is ebbe a sorba illeszkedik.
A könyv a 20. századi liberális gondolkodás egyik legalapvetőbb kihívásáról szól: arról, hogy mit tehet az ember egy olyan politikailag könyörtelen világban, ahol úgy tűnhet (és a 20. század története joggal kelthette ezt a benyomást), hogy a számunkra alapvetően fontos értékek nem valósíthatók vagy védelmezhetők meg, csak akkor, ha magunk is könyörtelenül politizálunk, súlyosan kompromittálva alapvető értékeinket? Mindez nekünk, magyar olvasóknak ismerős lehet Lukács György Taktika és etika című írásából, amelyik nevezetes módon a következő szavakkal fejeződik be: „hogy Hebbel Juditjának utolérhetetlen szépségű szavaival fejezzük ki a végső ember tragédiának ezt a gondolatát: »És, hogy ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?«”
Az ismerősség persze nem véletlen: Cherniss éppen Lukács és Weber írásain keresztül vezeti fel a könyv problematikáját és jelzi rajtuk keresztül azt is, hogy mit jelent szerinte nem vagy nem teljesen liberális választ adni rá. Lukács tudatosan elfogadja a könyörtelenséget, Weber pedig (aki párthovatartozása szerint „nemzeti liberális” volt, politikája viszont meglehetősen ellentmondásos) a politikai hivatásról szóló és más írásaiban tragikusan feloldhatatlannak látja a politikai könyörtelenség és az ember legszentebb meggyőződéseinek konfliktusát.
Cherniss könyvének tulajdonképpeni hősei nem is ők, hanem Albert Camus, Raymond Aron, Reinhold Niebuhr és Isaiah Berlin, akiket az köt össze, hogy a politikai könyörtelenség problémáját felismerik, de Weberrel és Lukáccsal ellentétben elutasítják, hogy a könyörtelenségre a könyörtelenség lehetne a válasz. Ezt a hozzáállást nevezi Cherniss liberális étosznak: a liberalizmus eszerint nem egy elméleti receptkönyv és nem is politikai intézmények egy bizonyos elrendezése, hanem egy sajátos beállítódottság. Ennek a beállítódottságnak pedig, ezt kár is lenne vitatni, sokszor súlyos ára van.
A liberális étosz ennyiben tehát nem „megoldás”, hanem csak egy karakteres válasz egy nagyon is evilági problémára. Nem vitás, hogy Cherniss rokonszenvez a hőseivel, s nem tagadom, én is így vagyok ezzel, de a probléma maga fontosabb és általánosabb érvényű, mint a rá adott bármilyen válasz. S egyúttal azt is gondolom, hogy új utakat kereső emberek (ma pedig sokan vannak ilyenek, jó okkal) számára ma is égető kérdés, hogy szembenézzenek vele és megtalálják rá a maguk válaszát.
Olúfẹ́mi O. Táíwò : Elite Capture – How the Powerful took over Identity Politics (and everything else)
Pluto Press, 2022. (Elitek fogságában – Hogyan szállták meg a hatalmasok az identitáspolitikát [és minden mást])
Olúfẹ́mi O. Táíwò nigériai bevándorló szülők gyermekeként született az USA-ban, mozgalmi munkája mellett egy washingtoni egyetem filozófia professzora. Idén megjelent rövid kis könyve egy 2020-as esszéjének kibővítése. A könyv az utóbbi évek angolszász baloldali vitáiba ágyazódik, melyek az identitáspolitika és a professzionális menedzseri osztály baloldalon belüli dominanciája körül bontakoztak ki. Bár az identitáspolitika mai formáinak támogatói gyakran jobboldalisággal vagy a történelmi igazságtalanságok el nem ismerésével, esetleg rasszizmussal, szexizmussal és hasonlókkal vádolják az idpol kritikusait, azonban ezeknek a vádaknak véleményem szerint nehéz hitelt adni a kritikákat módszeresen kifejtő konkrét szövegeket olvasva.
Táíwò könyve – akárcsak Asad Haider Mistaken identity (Elhibázott identitás, 2018) vagy Jodi Dean Comrade (Elvtárs, 2019) című művei – kétségkívül számot vet azzal, hogy miért nem hasznos a baloldal számára rögzített identitásokból kiindulni, és azt feltételezni, hogy ezekből logikusan egyetlen lehetséges politikai cselekvés következik.
Kritikájuk tárgya például a nyelvi csendőrködés, a politikai képzelőerő és defetizmus eklatáns példája – más hatósugarat és célt már el sem tudunk képzelni, mint hogy embertársainkat arra figyelmeztessük, hogy a beszédük hogyan elnyomó. Bírálják a reprezentáció-fókuszt, mely arra összpontosít, hogy melyik csoport hogyan van ábrázolva, hány darab nő, fekete, meleg jelenik meg egy filmben, egy konferencián, vagyis lényegében a már az elitekbe jutottakon belül kavarná újra az arányokat, ami azokon, akik ide be se tudnak jutni, édeskeveset segít. De nem kímélik a pozicionált tudás abszolutizálását sem, vagyis azt a hozzáállást, hogy csak az „érintettek” szólalhatnak meg bizonyos kérdésekben, a privilegizált csoportba tartozó ún. „szövetségeseknek” pedig kritikátlanul el kell fogadniuk a pozíciójukat – miközben ezek az „érintettek” legtöbbször a hátrányosan érintett csoportok elitjének tagjai, pozícióikat nem tekinthetjük egy homogén csoportként kezelt nők, feketék, melegek, stb. helyes politikájának.
De ezeket a kritikákat nem osztályredukcionista, egy mindent osztálypolitikára visszavezető pozícióból fogalmazzák meg (és pláne nem jobboldalról), hiszen közben egyrészt részletesen reflektálnak a nőkkel, melegekkel, feketékkel, gyarmatosításban tartott népekkel szemben történetileg elkövetett igazságtalanságokra, másrészt elismerik a korábbi identitáspolitikai küzdelmek fontosságát és a ma még fennálló egyenlőtlenségeket is.
Táíwò könyve azért különleges, mert egyáltalán nem harcias, és elismeri a jó szándékát és részben helyes kiindulópontjait azoknak, akik bár egy igazságosabb világért küzdenek, de szerinte helytelen eszközökkel. Másrészt azért is, mert sikeres antirasszista és gyarmatosításellenes harcokból vett példák alapján mutatja fel, hogy szerinte hogyan is néz ki egy konstruktívabb és ambiciózusabb – vagyis potenciálisan a rendszerszintű elnyomásokat is megingató, az elitek eltérítési próbálkozásait kicselező – küzdelem.
Böröcz József több írásában és a Mi a teendő? podcast első vendégeként is arra bátorít minket, hogy itt, Kelet-Európában és Magyarországon olvassuk a Globális Dél szerzőit, inspirálódjunk az ő küzdelmeikből. Táíwò a politikai cselekvéshez fogódzókat adni szándékozó könyve ezek egyike lehet.
