„Agyalágyult”, „nyomorult”, „ kis szar”. Ilyen és ehhez hasonló sértések érték azt a francia baloldali politikust, aki a népszerű médiaceleb, Cyril Hanouna talk-showjában szóvá merte tenni a tévécsatorna milliárdos tulajdonosának, Vincent Bollorénak a viselt ügyeit. A komoly botrányt kiváltó, november 10-ei tévéadás nemcsak a hagyományos médiák leépülésre mutatott rá, hanem arra is, hogy Franciaországban komoly veszélyt jelent a sajtószabadságra nézve, hogy a legnagyobb tévécsatornák néhány jobboldali-szélsőjobboldali nézeteket valló milliárdos kezében összpontosulnak.

Felemás médiapluralizmus

Miközben a sajtószabadságot egyre több európai országban érik támadások, első látásra úgy tűnhet, hogy Franciaország a kivételt erősítő szabályt képezi. Az írott sajtóra tekintve valóban az az érzésünk támadhat, hogy nincs veszélyben a médiapluralizmus, hiszen megannyi napi- és hetilap, valamint magazin közül választhatunk, melyek a legtöbb esetben politikai irányultságuktól függetlenül magas minőséget képviselnek.  Azonban közel sem ilyen rózsás a helyzet, ha az ember úgy dönt, hogy kissé old school módon a televízióból szeretne tájékozódni az aktuális közéleti kérdésekről.

A tévés hírújságírás eleve nem öregedett túl jól az online tartalomgyártás korában, amikor a milliós nézettségre vágyó francia elnökjelöltek jobban teszik, ha a 25 éves YouTubernek, Hugo Travers-nek adnak interjút, ahogy egy magyar politikus megnyilvánulása is szinte már csak akkor szól nagyot, ha az a Partizán csatornáján hangzik el.

Ehhez jönnek még az olyan helyi sajátosságok, hogy számos műsorszerkesztő, úgy tűnik, azt tartja minőségi vitának, ha (legalább) két, szinte minden kérdésben különböző véleményt képviselő politikus vág bele agresszíven egymás szavába és sértegeti egymást kínkeservesen hosszú időn át. Akárcsak az, hogy komoly szakirodalom foglalkozik azzal szenzációhajhász, leegyszerűsítő és gyakran szimplán uszító hozzáállással, amellyel bizony tévécsatornák beszámolnak a társadalmi problémák sújtotta városokról és városrészekről, megbélyegezve ezzel az ott élő állampolgárokat ( Parce qu’au fond ils nous craignent/ Parce qu’au JT ils nous saignent ^[1]– ahogyan azt a Sniper rapper-kollektíva énekelte a külvárosok 2005-ös lázadására reflektáló Brûle-ben).

A legnagyobb problémát azonban nem az idejétmúlt formátum és a valódi viták helyett kakasviadalt ajánló műsorok jelentik. Hanem az, hogy a kereskedelmi tévécsatornákon gyakran a lehető legnyomasztóbb módon érhető tetten az azokat tulajdonló milliárdosok személyes, jobboldali politikai elköteleződése.

Alternatívából pedig közmédián kívül pedig igencsak kevés van, köszönhetően annak, hogy a legfőbb csatornák a francia kapitalizmus jellemzőinek megfelelően általában egy-egy vagyonos család köré szervező érdekcsoport kezében vannak.

Az ember a barátaiért a kezét is a tűzbe tenné, főleg, ha azok az ország legfontosabb politikusai

 „C’est fou comme ils sont protégés/ Tous nos riches et nos puissants/ Y a pas à dire ça peut aider / D’être l’ami du président.” ^[2] (HK et Les Saltimbanks: On lâche rien)

A franciaországi média jobbra tolódásának ékes bizonyítéka, hogy ma már a skála  képletesen vett „balszélén” találjuk a BFMTV-t, amely a luxemburgi székhelyű, a világ számos országában aktív média- és telekommunikációs konglomerátum, az Altice-csoport francia televíziós portfóliójának zászlóshajója. Az Altice igazgatója és többségi tulajdonosa Patrick Drahi, aki azóta ápol igen jó viszonyt Emmanuel Macron köztársasági elnökkel, hogy az még gazdasági miniszterként 2014-ben az akkor szocialista államfővel, François Hollande-dal szembemenve segítette hozzá a francia-marokkói-izraeli üzletembert az ország második legnagyobb telefonos szolgáltatójának, az SFR-nek a megszerzéséhez.

Ennek fényében talán annyira nem meglepő, hogy a 2017-es elnökválasztási megmérettetés során a BFMTV műsoraiban az akkor még csak elnökjelölt Macron egymaga annyit szerepelt, mint a négy legfőbb vetélytársa összesen. (Akik az első fordulóban leadott szavazatok több mint kétharmadát szerezték meg, szemben a 24 százalékot elérő jobboldali-liberális politikussal.) De a Párizs patinás 15. kerületében székelő csatornát azért is sok bírálat érte, mert mindent megtett annak érdekében, hogy rossz színben tüntesse fel a Macron neoliberális reformjai, a megélhetési nehézségek és a francia politikai berendezkedés rendszerszintű problémái ellen szerveződő sárgamellényes tüntetések résztvevőit.

A skálán a Altice-nél eggyel jobbra a TF1-csoport csatornái találhatók, melynek tulajdonosa a média mellett a telekommunikáció, a tömegközlekedés és az építőipar területén is aktív családi vállalatcsoport, a Bouygues, amely többek között a budapesti 2-es és 4-es metrón használt szerelvényeket gyártó Alstomnak is tulajdonosa volt egy ideig. A cég alapítója, Francis Bouygues vagyonát a második világháború utáni újjáépítés során megvalósuló infrastrukturális nagyberuházások (lakótelepek, autóút-hálózat, repterek) kivitelezésével szerezte. A vállalatot jelenleg fia, Martin Bouygues (Nicolas Sarkozy ex-köztársasági elnök egykori házassági tanúja) vezeti, akit sok bírálat ér azért, hogy az 1987-es privatizálását követően a Bouygues érdekeltségébe került TF1, Franciaország legrégebbi tévécsatornája egyre inkább jobbra tolódik, miközben a csatornán látható műsorokon a minőségi újságírás átadja a helyét a szenzációhajhászatnak és a demagógiának.

Az is sokat elmond a Groupe TF1-ről, hogy hírcsatornája, az LCI, úgy teljesítette a baloldali pártok médiaszereplésével kapcsolatban előírt kvótákat, hogy a hajnali órákban egymás után kilencszer adott le egy negyedórás interjút a Zöldek elnökjelöltjével, Yannick Jadot-val.

De a gyakran Macron kvázi videónaplójaként funkcionáló BFMTV és az inszomniás nézőinek a Bill Murray-féle Időtlen időkig sikertelen zöldpolitikusokkal leforgatott folytatásával kedveskedő LCI-hez képest sokkal károsabb tevékenységet fejtenek ki azok a tévécsatornák, amelyek Vincent Bolloré tulajdonát képezik.

Algérie, Oran, Congo, Kinshasa/ Faire d’la moula, t’façon, j’suis bon qu’ça ^[3]

(No Limit, Bosh, Heuss L’efoiré: OLA OLA OLA)

 

A breton származású, régi nagyiparos családból származó Vincent Bolloré vagyonát „csupán” 8-9 milliárd euróra becsülik, ami jóval alacsonyabb a luxusipar koronázatlan királyának, Franciaország, Európa és alkalomadtán a világ leggazdagabb emberének számító Bernard Arnault jelenlegi 149 milliárdjánál.

Ám a 70 születésnapját idén ünneplő Bolloré kiterjedt portfóliójának köszönhetően megszámlálhatatlan szektorban rendelkezik hatalmas befolyással. Gyárigazgatói karrierjét a családja által alapított, cigarettapapírjairól ismert OCB (Odet-Cascadec-Bolloré) papírgyár vezetésével kezdte (a perpignani központú vállalat a kétezres évek óta már nem tartozik a Bolloré-csoport érdekeltségébe). Vagyona jelentős részét azonban nem ennek, hanem a szállítmányozási iparágban véghezvitt térhódításának köszönheti. A Bolloré Transport & Logistics tevékenységét évtizedeken át elsősorban Afrikára összpontosította, ahol több mint 40 országban voltak jelen, és szereztek meg megszámlálhatatlan mennyiségű tengeri kikötőt, vasútvonalat és más szállítmányozáshoz használt útvonalakat. (Ezt a valóságos birodalmat Bolloré 2021 végén több mint 5 és fél milliárd euróért értékesítette az olasz-svájci MSC vállalatnak.)

Vincent Bolloré a szórakoztatóiparban is jelentős érdekeltségekkel rendelkezik: ő a világhírű Universal Music Group egyik fő részvényese, hozzá tartozik a Vivendi nevű médiaholding. Ennek legismertebb brandjei között említhetjük a Havas nevű reklámcéget, a számos országban – Magyarországon például a korábban UPC Direct néven ismert DirectOne-on keresztül – aktív tévétársaságot, a Canal+-t, valamint a mobilos játékokra specializálódott Gameloftot (a Vivendi korában a videójáték-ipar olyan óriásaiban is rendelkezett tulajdonrésszel, mint a francia Ubisoft vagy a Microsoft által tavaly csillagászati áron megvásárolt amerikai Activision Blizzard). A Bolloré-csoport a francia tévépalettán a már említett Canal+ termékcsalád mellett többek között a a C8 nevű csatornával és a CNews-zal van jelen.

A francia politikai közbeszédben egyre több szó esik a különböző nagytőkés érdekcsoportok tevékenységének káros mivoltáról, de talán egyikük sem vált ki olyan éles bírálatot, mint Vincent Bolloré.

Ez egyrészt Bolloré afrikai üzleteinek köszönhető, melyekkel kapcsolatban gyakran felmerül a korrupció, a dolgozók kizsákmányolásának és a környezet súlyos károsításának vádja, melyekhez több bírósági eljárás is kötődik. Másrészt sokan azzal támadják Bollorét, hogy az amerikai Fox News francia megfelelőjeként lefestett CNews műsoraiban komoly teret ad a különböző szélsőjobboldali elképzeléseknek.

Ennek ékes példája, hogy Éric Zemmour, a szélsőjobboldali publicistából lett, többszörösen elítélt politikus, aki az idei elnökválasztáson a muszlim vallású és bevándorló hátterű franciák elleni rasszista uszítás, az ultranacionalizmus, a történelmi revizionizmus és a vagyonosoknak kedvező gazdaságpolitika programjával szállt ringbe, 2019 és 2021 között egy botrányt botrányra halmozó műsort vezetett a csatornán, és a Bolloré-csoport más tévécsatornáin is rengeteget szerepelt.

Ahogyan arra Zemmour és pártjának, a Reconquête-nek az idei választásokon felmutatott igen szerény támogatottsága is rámutat, a publicistából elsősorban nem elképzeléseinek népszerűsége, hanem a folyamatos médiaszereplése formált komolyan vehető politikai szereplőt. Ez egyeseket arra enged következtetni, hogy Zemmour felkarolása mögött Bolloré személyes politikai meggyőződése és ambíciói állnak, melynek részeként a milliárdos vagyonát a közvélekedés számára kedvező irányú átformálását akarja használni, hasonlóan a Fox médiabirodalmat irányító ausztrál Rupert Murdoch-hoz, vagy akár Silvio Berlusconihoz, aki ennél is továbbment, és nemcsak az olasz médiapiacot uralta le, de személyesen is beszállt a politikai küzdelembe.

Aki Zordon bajszát húzgálja, annak a hiénáival gyűlik meg a baja

Ahogyan arra az említett példák is rámutatnak, nem nehéz kitalálni, mi határozza meg  a nagy médiakonszernek tulajdonosi körének prioritásait és a hozzájuk köthető orgánumok politikai irányultságát. Azonban ezek a médiatulajdonosok az esetek többségében nem különösebben foglalkoznak a tevékenységüket érő kritikákkal, ami több szempontból is érthető.

Egyrészt az Altice-os Patrick Drahi és a Bouygues-család egyaránt tisztában vannak azzal, hogy még a legelhivatottabb kritikusaik is kénytelenek igénybe venni a termékeiket és szolgáltatásaikat, busás hasznot termelve ezzel nekik – például ez a cikk sem születhetett volna meg a Bouygues-féle vezetékes és az SFR által nyújtott mobilinternet nélkül. Másrészt szemben például a hazájukban szintén sok bírálatot kapó amerikai techvállalkozókkal, akik maguk is gyakran szerepelnek a nyilvánosságban, ezek a francia milliárdosok megmaradtak az unalmas menedzser szerepkörében, így tevékenységük árnyoldalára is kevesebb figyelem irányul.

Azonban a C8 nevű kereskedelmi csatorna Touche pas à mon poste (szabad fordításban: Ne nyúlj a tévémhez-TPMP) című talk-showjának egy november eleji adásában egy igen erőszakos „vita” során derült ki, hogy a Bolloréhez köthető felületeken mennyire lehet szabadon bírálni a „főnök” tevékenységét.

Történt ugyanis, hogy a TPMP-t vezető ismert tévés, Cyril Hanouna meghívta műsorába Louis Boyard-t,  a radikális baloldali La France Insoumise (LFI) parlamenti képviselőjét, hogy más vendégekkel közösen megvitassa a francia kormány azon döntését, melynek értelmében a nyugat-európai ország befogadta azt a 230 menekültet, akik az Ocean Viking nevű civilek által működtetett mentőhajó fedélzetén tartózkodtak, és az olasz kormány megtagadta tőlük a kikötési engedélyt.

A mindössze 22 éves Boyard (aki korábban egy gimnazista-szervezetet is vezetett) kifejtette, hogy bár szerinte számos probléma van a francia menekültügyi rendszerrel, de egyébként egyetért a kérdéses menekültek befogadásával. Az azzal kapcsolatos érvre, miszerint a menekültek helyett a Franciaországban élő szegényeket kéne segíteni, a képviselő arról kezdett beszélni, hogy szeretné,

„Ha egyszer végre abbahagynánk azt, hogy szembeállítjuk egymással a szegény franciákat és a bevándorlókat. Jelenleg ugyanis Franciaország öt legnagyobb milliárdosának akkora vagyona van, mint az ország legszegényebb 27 millió lakójának. És ez az öt, Franciaországot elszegényítő milliárdos az, aki Afrikát is elszegényíti. Hogy mondjak néhány példát, ott van például Bolloré, aki kiirtja az erdőket Kamerunban, vagy Pouyanné (Patrick Pouyanné, a Total nevű olajcég vezérigazgatója), aki a Totallal most kezd bele egy olajkitermelési projektbe Ugandában (…).”

A képviselő a mondanivalója többi részét nem oszthatta meg a nézőkkel, ugyanis Cyril Hanouna „héhéhé, bocsi drágám, figyu má” felkiáltással szakította őt félbe, majd azt kérdezte Boyard-tól, hogy ugye tudja, hogy jelenleg a Bolloré-csoport egyik csatornájának műsorában szerepel. Amikor a politikus igennel felelt, akkor Hanouna nekiszegezte a kérdést, hogy „Akkor mégis mi a faszt csinálsz itt?” Emlékeztetve Boyard-t, hogy amikor képviselővé válása előtt rövid ideig ő is a Touche pas à mon poste-nál dolgozott mint állandó meghívott vendég, akkor „Bolloré pénzt adott neki”, és ha annyira zavarja őt a milliárdos tevékenysége – amiről saját elmondása szerint fogalma sincs –, akkor nyugodtan bojkottálhatja a hozzá köthető tévécsatornákat, ahelyett, hogy idejönne „csinálni a showt”.

Ezt némi csörte követte Boyard szerepvállalásáról a C8 csatorna műsorában, amikor pedig a France Insoumise politikusa azt kérte számon, hogy megválasztott képviselőként, úgy tűnik, nincs joga kritizálni egy francia milliárdost, akkor Cyril Hanouna dühösen csak annyit felelt, hogy „Jajj, hagyjad már ezt, miről beszélsz, képviselő, gecire leszarom, hogy képviselő vagy, asszed félek tőled vagy mi?”

Amikor pedig a Nupes (Nouvelle Union populaire écologique et sociale) nevű baloldali összefogás támogatásával a Párizs melletti Val-de-Marne megyében mandátumot szerző  Boyard azt vetette a szemére, hogy bezzeg a szélsőjobboldali Éric Zemmour az elnökválasztási kampány során kismillió alkalommal terjeszthette a gyűlöletkeltő nézeteit ebben a műsorban, akkor Hanouna azzal vágott vissza, hogy „több Nupes-es vendégem volt, mint Zemmour, te agyalágyult barom”. Valamint, hogy Boyard is annak köszönhetően lett képviselő, hogy szerepelt ebben a műsorban, ahol Boyard szabadon beszélhet, szemben a parlamenttel, ahol „amint kinyitja a száját, egyből be is kussoltatják”.

Hanouna ezt követően többek között egy Franciaországra ártalmas „nyomorultnak”, „kis szarnak” nevezte a politikust, akit ha szerinte annyira el akarnának hallgattatni, akkor már rég kidobták volna a műsorból. Amikor pedig Boyard a „vita” egy pontján a színpadról lelépő és az asztala fölé tornyosuló Hanounának szegezte azt a kérdést, hogy mégis miért probléma bírálni egy milliárdost az általa tulajdonolt tévében, akkor az alsóhangon havi 40 ezer eurót kereső műsorvezető kijelentette, hogy azért nem hagyja kritizálni Vincent Bollorét, mert „nem köp bele abba a kézbe, ami enni ad neki”. Szemben a politikussal, akinek Hanouna állítása szerint szintén ő „adott enni”.

Ezután egy másik meghívott vendég a Hanouna pártját fogó közönség tapsvihara közepette közölte Boyard-ral, hogy „ha annyira büdös neki a Bollorétól kapott pénze, akkor nyugodtan odaadhatja a menekülteknek”. Végül Louis Boyard felállt, és élő adásban kisétált a stúdióból, Cyril Hanouna pedig búcsúzóul még egyszer „béna agyalágyultnak” nevezte őt, megvádolva őt azzal, hogy valójában nem ő, az Éric Zemmournak heti rendszerességgel teret adó sztárműsorvezető, hanem a baloldali politikus felelős a rasszizmus franciaországi megerősödéséért.

A francia médiában ritkaságszámba megy, hogy egy műsorvezető ilyen alpári stílusban sértegesse a meghívott vendégeit, és nem meglepő, hogy ez pont Cyril Hanounánál fordul elő. Elvégre ő az, akiből csak úgy dőlnek a viccesnek szánt homofób poénok, gyakran hozza kellemetlen helyzetbe és alázza meg műsora résztvevőit. Az sem különösen meglepő, hogy pont Vincent Bolloré nevének említése hozta ki ennyire a sodrából a műsorvezetőt, ugyanis már két évtizede szoros kapcsolat fűzi a milliárdoshoz, akikre saját elmondása szerint „bátyjaként  tekint”, míg a nagyiparos fiát, a több családi vállalkozásban is vezető szerepet betöltő Yannick Bollorét a legjobb barátjának tartja.

Ami igazán sokkoló, az az, hogy 2022 Franciaországában egy népszerű műsorvezető mennyire őszintén beszél arról, hogy a műsorában nem kaphatnak teret olyan kritikus megjegyzések, melyek azokat a milliárdosokat veszik célba, akik a műsornak is otthont adó tévécsatornát birtokolják.

A botrányos adás óta eltelt hetekben mindkét fél igyekezett továbbgördíteni az ügyet. Louis Boyard egyrészt beperelte Cyril Hanounát, pártja, az LFI képviselőcsoportja pedig egy Vincent Bolloré médiaérdekeltségeivel kapcsolatos parlamenti vizsgálóbizottság felállítását sürgette, kiegészítve ezzel egy olyan törvényjavaslatukat, amely úgy korlátozná a médiatermékek néhány kézben való összpontosulását, hogy érintett szerkesztőségeknek is beleszólást adna a tulajdonos személyébe. Ez a javaslatot azonban november közepén elkaszálta a Nemzetgyűlés kulturális és oktatási ügyekért felelős bizottságának jobboldali többsége.

Hanouna ezzel szemben, bár elnézést kért a sértegetéséért, de fenntartja az általa elmondottakat, miközben azzal érvel, hogy kirohanása annak volt köszönhető, hogy eddig a barátjának tartotta Louis Boyard-t, aki most szerinte elárulta őt. Kérdés persze, hogy az ember bepereli-e a barátját, és felolvassa-e élő adásban az egymásnak küldött üzeneteiket, mint ahogy azt a műsorvezető bulvárceleb tette a botrányt követően.

Független nyilvánosság nélkül baloldali előretörésre sem számíthatunk

Önmagában nem azért érdekes ez az eset, mert rámutat, hogy Franciaország egyik legfelkapottabb tévése milyen vállalhatatlan viselkedést enged meg magának az ország egyik legnézettebb műsorában.

Hanem azért, mert a Louis Boyard és Cyril Hanouna közötti „kakasviadal” kristálytiszta és igen nyomasztó bizonyítékául szolgál annak, hogy korunk társadalmi-gazdasági berendezkedésben a sajtó függetlensége folyamatosan zsugorodik azokkal a felfoghatatlan vagyonokat összeharácsoló milliárdosokkal szemben, akik egy-egy újságot, tévét vagy rádióadót megszerezve nem csupán dübörgő reklámbevételeket és minél nagyobb profitot, hanem olyan szerkesztési irányvonalakat is elvárnak, amelyek az ő személyes véleményüket és saját uralkodó osztályuk anyagi-politikai ambícióit tükrözik.

Az ezzel a fennálló renddel szemben bírálatot megfogalmazókat pedig jobb esetben csak igyekeznek negatív színben, jelentéktelen és káros szereplőnek feltüntetni, rosszabb esetben pedig utánuk küldik a tulajdonosok saját bejáratású hiénáit, ahogyan azt a Touche pas à mon poste fentebb tárgyalt adása is mutatja. Ettől még persze súlyos és veszélyes önbecsapás lenne azt állítani, hogy az olyan kapitalizmuskritikus gondolatoknak, mint amelyeket a La France Insoumise képvisel, kizárólag az ellenséges médiakörnyezet miatt nem jut tér.

Inkább arról van szó, hogy nagyon úgy tűnik, ezek a radikális baloldali elképzelések jelenleg (még) népszerűtlenebbek a társadalomban, mint azok az üzenetek, melyekkel jobboldali és szélsőjobboldali pártok házalnak, amiben nem kis szerepe van annak az ellenszenvnek, melyet maga a France Insoumise kelt sokakban.

Ez az ellenszenv érthető, ha tekintetbe vesszük az LFI súlyosan antidemokratikus belső működését, a három sikertelen elnökválasztás után ugyan elviekben visszavonuló, de a háttérből még mindig irányító Jean-Luc Mélenchon körül kialakuló, rosszabb szektákat idéző személyi kultuszt, vagy a pártot megrázó zaklatási botrányokat és az arra adott reakciókat, melyekről a Mércén korábban részletesen beszámoltunk. Mindehhez még hozzájön az LFI egyes vezető politikusainak megosztó, konfrontatív vitastílusa, valamint a sok esetben egy zárt baloldali mikrokozmosz szókészletéből és megnyilvánulási formáiból építkező nyilvános kommunikáció, amellyel igen nehéz meggyőzni azokat a szavazókat, akik nem értenek eleve egyet a France Insoumise üzeneteivel.

Ez az állapot azonban nem eleve elrendelt és kemény munkával igenis lehetséges kialakítani egy olyan politikai közgondolkodást, melyben a rendszerkritikus gondolatoknak a mainál több tér jut. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy a baloldal minden erejével küzdjön azért, hogy a nyilvánosságban több olyan fórum jöhessen létre, ahol valódi, érdemi vitákra is sor kerülhet, és nemcsak a milliárdos tulajdonosok botcsinálta szóvivői diskurálnak a fennálló társadalmi rendet foggal-körömmel védelmező közszereplőkkel.