Legutóbb talán négy éve volt olyan tüntetés, ahol bármi lángolt: 2018 fagyos decemberében, a Kossuth téren a könnygázfelhők árnyékában bizony a rabszolgatörvény ellen tiltakozók egy-két csoportja lángra lobbantott pár kukát és pár szánkót a parlament előtt. Most – szervezettebb keretek között – egyenesen több tucat hivatalos levél égett. Ezeket a leveleket a magyar állam, közelebbről az úgynevezett Belügyminisztérium küldte ki magyar tanárok százainak, felhívva a figyelmüket arra, súlyos következményei lehetnek életükre nézve annak, ha sztrájkolni vagy tiltakozni mernek.

A Belügyminisztérium kifejezés mára ismét, szerte Európában, egyet jelent a megfigyeléssel és a szelíd, udvarias fenyegetéssel. Így most, hogy Magyarország kormánya súlyos gazdasági válságba keveredett, és ezt már feltehetően áprilisban is jól tudta, az eddig kerítésépítéssel és foldozgatással bíbelődő, rendőröket csuklóztató Pintér Sándorra bízta a renitenskedő tanerő megfélemlítését.

Október 14-én viszont a leckéztetett pedagógusok tanítványai küldtek kemény és félreérthetetlen üzenetet az iskolákra faragatlan módon rárontó uraknak: a fenyegető levelek lángra lobbantak, miután egy Pintér minisztert ábrázoló bábut is megdobáltak velük a főként 18 éven aluli tüntetők.

Mindez nyomorult és enervált lefegyverzési kísérletként tünteti fel Gulyás Gergely csütörtöki ígéretét arról, hogy 2023 januárjában 21 százalékos pedagógus-béremelés jön majd. És nem csak arról van szó, hogy a hivatalos inflációs mértéket épphogy csak követő emelés szánalmasan kevés, miközben, tudjuk jól, a magyar Mol és a külföldi multik extra nyeresége még a profitadó után is igen nagy volt, és a kormány iszonyú milliárdokat ad ki pusztán a NER-elit számára fontos ügyekre.

Október 5. óta egyre inkább világos, hogy ez az egész tüntetéshullám nem csupán a bérekről szól, hanem a diákok és a tanárok szabadságáról.

Mert még ha a fizetés nagyon kevés is, még ha kréta nem is mindig jut, és még ha a mosdóról le is esnek a csempék, ez messze nem a legnagyobb baj a magyar oktatásban: a legnagyobb baj a szabadság folyamatos visszavágása, amit a 2012-es átalakítás óta kitartóan végez a kormány. A szólásszabadság iskolai falakon belüli megkurtítása, a tanárok szellemének megtörésére tett, sorozatos kísérletek, a szakszervezetek iskolák környékéről való kiseprűzésének folytonos kísérletei, és a tantervet egyre inkább elöntő, bugyuta jobboldali propaganda.

A hosszú, számos fordulatból összeálló folyamatnak csak a legutolsó, leginkább felháborító és legszánalmasabb állomása a tanárok elbocsátása és tankerületi levelekkel való fenyegetése. De a folyamat mégis itt érte el azt a tetőfokot, amikor az elmúlt tíz év összes sérelme új formát öltve a felszínre tört.

A pénteki akciónap látszatra újdonságokat is hozott. Egyrészt ritkán látni például ennyi politikailag aktív nőt a magyar közéletben. A tanári szakma jelentős munkaerő-hányadát persze nők teszik ki. De ha a Mérce közvetítését néztük, a szülői engedetlenségi mozgalom kapcsán is találkozhattunk az azt szervező anyákkal. Az oktatási engedetlenkedés egyik fő hozadéka, hogy sok nő is látványosan szerepet kap a társadalmi-politikai küzdelemben, ami sajnos még ma sem egy magától értetődő jelenség.

A sztrájkjogot nem szabad elengedni

De volt még egy látványos eleme a tegnapi napnak: míg az utca mozgott és zajongott, addig a megfélemlítés eredeti tárgyából, az október 14-re meghirdetett sztrájkból kevés látszott.

Az már tudható volt, hogy míg 2022 márciusában egy hasonló munkabeszüntetésen 26 ezer pedagógus kapcsolódott be a szakszervezetek akciójába, az október 5-i alkalommal ez a szám már csupán 14 ezer volt, tehát jóval kevesebb. (Hogy mennyire kevés, és miért, azt itt elemeztük.) Az október 14-i adatokat nem tudjuk, de az események szoros követése után feltételezhető, hogy ez a szám tovább csökkent. Ha tehát a Belügyminisztérium tervei nem is úgy alakultak, ahogy eredetileg tervezte, és a diákok válasza is keményre sikerült, az biztosnak látszik, hogy a sztrájkjog májusi korlátozása és a korlátozott sztrájkjog ellenére vadsztrájkba / polgári engedetlenségbe kezdő pedagógusok tankerületi fenyegetése elérte közvetlen célját: a sztrájkoló pedagógusok száma jelentősen csökkent.

Éppen ezért lett volna és lenne fontos a továbbiakban is, hogy a mozgalom a dolgozói jogokat fókuszban tartsa, és így, amikor a tanulók felolvassák követeléseik sorát, abból ne maradjon ki egyéb, rendkívül fontos dolgok mellett a sztrájkolásra valóban lehetőséget adó sztrájktörvény és a sztrájkhoz való jog követelése. Ilyen közszolgálati követelményekkel, ilyen „elégséges szolgáltatás” elvárásokkal, és a szakszervezetek rögzített jogi státusza ellenére ilyen kemény válasszal ugyanis nem csoda, ha egyre kevesebb tanár kíván és tud is élni ezzel az alapvető jogával. Az alternatívát, vagyis a jogi kereteken túli munkabeszüntetés következményeit pedig – egyelőre legalábbis – nem tudják tömegek vállalni.

Igény pedig lenne a sztrájk megvédésére és megszervezésére.

Papp Béla, a Kodály Iskola tanára például elmondta nekünk, hiába volt a tantestületben egyedüliként szakszervezeti tag, a tegnapi nem jogszerű sztrájkban náluk, a II. kerületben végül 40 dolgozó vett részt, akik ugyan nem tagok, de most szervezkedni kezdtek.

Képzeljük el, mi lenne, ha legalább azt el tudná érni a jelenlegi tüntetéshullám, hogy a dolgozók alapvető jogai helyreálljanak, vagy a dolgozói jogok érvényesítéséért járó retorziókat képtelenség, avagy nyilvánvalóan túl költséges legyen végrehajtani.

Mert legyen világos: a „polgári engedetlenség” és a sztrájk egyaránt az eredeti célja volt ennek a mozgalomnak.

Nagyon szép, hogy keményen fogalmaz egy csomó résztvevő egy jó nagy tüntetésen, és ott követel figyelmet, de ha eközben a mozgalom eredeti tárgya, a sztrájkhoz való jog követelése elsikkad, akkor tartós eredményeket ez a hullám sem fog végül elérni. Nemhogy nem enged a gyeplőn a kormányzat, de szorít is majd rajta.

Mint ahogyan egy hete a hídfoglalás során, most is főleg azok vitték a főszerepet az igen nagy demonstráción, akiknek a legtöbb, a jövőjük forog kockán. Számos alkalommal kifejezték már ezen az őszön a diákok, nem akarnak kivándorolni Magyarországról, hanem maguk akarnak új Magyarországot: ahol nem kell folyamatosan hallgatniuk, nem kell állandóan engedelmeskedniük, ahol ők maguk alakíthatják azt, mi fog történni velük. És nem utolsó sorban olyan országot, ahol lakhatnak, szerethetnek, tanulhatnak, felháborodhatnak és tüntethetnek is szabadon.

Mindez olyasmi, amit – egy hűvös ígérettel, vagy egy bérpapírral – a jelenleg uralkodó rezsim nem tud nekik megadni. Mindennél világosabb: ahhoz, hogy a tüntetők kívánalmai megvalósuljanak, a jövőjük ellen összeesküvő kormánynak a történelem színpadáról el kell tűnnie. Ez persze azt jelenti, hogy velük együtt el kell tűnnie vagy legalább vissza kell szorulnia a dolgozók fegyelmezésére, a bérek leszorítására, a kizárólag a tőkefelhalmozásra fókuszáló kapitalizmusnak is, különben mi értelme is lenne az egésznek.

Fenyegető levelek, rezsiszámlák, és ki tudja, mi lángolhat még fel

Nem fognak maguktól, szép szóra legyalogolni onnan.

De a hordókban, a fenyegető levelekből rakott, lobogó tűz, noha kimondatlanul, mást is jelképez. Hamarosan beköszönt az igen keménynek ígérkező tél.

És még ha most a tanárok és diákok, az Orbán Viktor és emberei által látványosan és kicsinyesen lenézett „belpesti értelmiség” tüntetett is, lehetséges, hogy hamarosan mások is szívesen megmelegednének hasonló tüzek mellett a fizethetetlen gázszámlák miatt hűvös lakásaik helyett.

Már az is árulkodó jel, ami országosan a közoktatásban történt. A pénteki akciónapon ugyanis körülbelül hatvan helyen történt az országban kisebb-nagyobb tiltakozás. Ha csak szülővárosomra, Szegedre gondolok, mindenképpen feltűnő, hogy nem állt meg a tiltakozás és a harag hulláma a gimnáziumoknál. Az egyik legjobb szakiskola (régebben szakközépiskola), a képzett munkásságot kinevelő Gábor Dénes diákjai és dolgozói vonták az egyik legnagyobb élőláncot az intézmény épülete köré.

Ha a szakképzés leépítésének jól dokumentált folyamatát vesszük csupán alapul a 2010-es évekből, ebben semmi meglepő nincs. Azonban az eddig fojtogató csend, ami ezeket az intézményeket körbevette – az értelmiségi szerepre tudatosan felkészített diákokkal teli, jobb gimnáziumokkal szemben -, jelentős volt, így a csend megszűnése még feltűnőbb, még kifejezőbb, mint más középiskoláknál.

És arról még sejtelmünk sem lehet, hogy a társadalom milyen csoportjai, az osztállyá eddig össze nem álló sokaság milyen részei fognak még feldühödni azon, ami a következő hónapokban ránk következik.

Orbán Viktor reggeli interjújában – látványosan – egy árva szót sem szentelt a mai tüntetéseknek. Kivételesen megértem őt. Azonban a tegnapi, nagyszerű tiltakozás után azt tanácsolnám neki, az érdemi engedményekkel sokat mégse várjon.