A szinte viccelődésnek ható felszín alatt komoly társadalmi problémákat körvonalaz Sean Baker legújabb filmje, amely idealizálás nélkül viszi mozivászonra a kizsákmányoltak elesettségét és összetartását. Történet egy amerikai álomról – háttérben Houston elővárosának gyárkéményeivel és a „Make America Great Again!” óriásplakátokkal.

Mikey, a negyvenes éveiben járó pornószínész a 2016-os amerikai elnökválasztás idején visszatér gyermekkori otthonába, ahol egykori feleségénél és anyósánál, Lexinél és Lilnél húzza meg magát. Az enyhe lenézéssel „Mr. Hollywoodként” fogadott férfi kettejükkel élve igyekszik újjáépíteni életét.

Leondria, a helyi díler kegyelméből füvet kezd teríteni a város látképét uraló olajfinomítónál, amelynek köszönhetően megismerkedik a közeli fánkosnál dolgozó Eperkével. Csakhamar viszonyba kezd az utolsó középiskolai évében járó lánnyal, miközben az addig alkalmi prostitúcióból élő Lexi újrakezdésben bízva törekszik későbbi kapcsolatából származó kisfia, a drogproblémái miatt állami gondozásba került Eric felügyeletét visszaszerezni. Mikey azonban titokban azon munkálkodik, hogy Eperkével együtt visszatérhessen korábbi szakmájához.

Sosem derül ki, hogy pontosan mi kényszerítette a Vörös rakéta^[1] főszereplőjét a hazatérésre, de végső soron nincs is erre szükség, ugyanis Mikeynak nincsen története – azzal csak olyasmi bír, ami változik. A néhai pornószínész pedig a néhány hétnyi cselekmény alatt valójában megismétli mindazt, ami miatt tizenhét évvel korábbi elhagyta a várost.

Az eleinte Háry János és Münchhausen báró kortárs texasi megfelelőjének tűnő Mikey kalandjainak különböző, az adott helyzet szükségleteihez igazított változatai közötti gyakran rikító különbség látszólag komikus alakká teszi (ilyen pl. a „pornós Oscarnak” nevezett – mint később kiderül, megosztott – AVN-díjának többször is elmesélt története). Ő azonban nemcsak megtéveszteni szeretné a közönségét – és ezáltal, Garay János obsitosához hasonlóan, kicsit magát is –, hanem eszközül akarja használni az őt hallgatókat.

Ebben pedig a film egyik fő motívuma, a közösség és a piaci logikára épülő egyéniségfelfogás közti ellentmondás nyilvánul meg.

Mikey azonban több szempontból is idegen környezete számára, de ezek egyike sem a múltjával kapcsolatos (pl. visszatérő mozzanat a filmben, hogy más megjegyzi vagy ő maga hozza szóba, hogy levetkőzte texasi tájszólását). Habár nehezen talál munkát, a gyermekkorából ismert emberek mind segítenek rajta, legyen szó lakhatásról, munkáról vagy közlekedésről. Ez mind következik abból, hogy Mikey-n kívül mindenki rendelkezik olyan, másokhoz való viszonyukban érvényesülő elvekkel, amelyek saját személyükön túlmutatnak: Lil a lányát szeretné biztonságban tudni, a szomszéd Lonnie becsületbeli ügynek tekinti, hogy valami olyasmiért vállaljon felelősséget, ami nem csak az ő hibája, a fekete Leondria gyerekei pedig magától értetődőnek tekintik, hogy a fehér Lil és Lexi a közösségükhöz tartoznak.

Lil és Mikey esetlegesnek tűnő párbeszéde pontosan ezáltal válik a film voltaképpeni fordulópontjává: az idős asszony csak azt akarja tudni, hogy a jövőben számíthatnak-e rá vagy sem, mivel egyetlen vágya, hogy Lexi ne menjen újra fel a Craigslistre, ne legyenek kuncsaftjai, akiktől féltenie kell őt. Anyagi támogatást is várnak tőle, hiszen lakhatásuk bizonytalan és a férfi megjelenésével már a rezsi is megnövekedett.

Lil szavai mögött a kinn és benn, a közösségnek és az azon túli világ élethalálharcától való megkülönböztetése áll, azonban Mikey végső soron – átvitt és szó szoros értelmében egyaránt – becsapja maga mögött azt a kettő közötti ajtót, amire az van írva: „When you are here, you are family.” (Ha itt vagy, a családhoz tartozol.)

Tovább sarkítja ezt, hogy Leondriáék két alkalommal is jelzik, hogy Mikey nem léphet be a házukba, ami – akármennyire könnyen magyarázható azzal, hogy egy drogkereskedő nem szívesen enged be senkit az ajtaján – látszólagos jelentéktelensége ellenére drámai szempontból látványos gesztus.

Nem véletlen így az sem, hogy a film egy másik kulcsjelenetében – amikor ismeretségük sokadik hetében mintegy véletlenül kiderül, hogy Eperke több mint tíz éve zongorázik – a filmben többször is hallható NSYNC-sláger Bye Bye Bye-t halljuk. Ezúttal pedig úgy, hogy a lány előadásában annak mindegy egyes szava – még ha „öntudatlanul” is, de megint csak jelképesen és konkrétan – Mikey-nak szól: „I wanna see you out that door.” (Azon az ajtón túl akarlak látni.)

Ez a közösség azonban nem pusztán (tegyük hozzá, tagjait védő, de idealizálástól igencsak mentes) összetartása miatt áll szemben Mikey-val, hanem mert nőtagjait elismeri.

Ezzel áll kibékíthetetlen ellentétben az a végletes tárgyiasítás, amely a férfi nőkkel való kapcsolatait jellemzi. Bármennyire is hihetőnek tűnik ugyanis, hogy Mikey eleinte érez is valamit Eperke iránt, még ez a szinte csak a testiekre korlátozódó vonzalom is egyre inkább helyet ad az eszközszerűségnek. A lány végül még csak nem is azért tárgyiasul Mikey szemében, mert kielégülésének eszközét látja benne, hanem mert előrejutásához tudja felhasználni (amire rímelve Lexi suitcase pimpnek, azaz a lányok nyakán munkátlanul élő stricinek nevezi).

Ennek egyik legnyilvánvalóbb példája, hogy amikor a kiskorú lány a kaliforniai pornózás ötletére reagálva azt mondja, hogy „I like fucking you, and I don’t want to fuck anybody else” (Szeretek dugni veled, és nem akarom mással csinálni.). Erre Mikey válasza az, hogy akkor elég volna, ha kizárólag párjeleneteket csinálnának. Mindezt végiggondolva kiderül, hogy a férfi tulajdonképpen saját szexualitásától is elidegenült, azt is mindvégig csak puszta eszköznek tekinti saját céljai elérése érdekében.

Emellett Lexihez képest Eperke nem pusztán feleannyi idős – aminek elsődleges jelentése Mikey számára kimerül abban, hogy „nyersanyag” a pornóipar számára –, de jobb körülmények között is él: rendes munkája és saját kocsija van, illetve a Texas Cityhez képest nívósabb San Leonban él. Végül azonban nem is Mikey-nak a két nőhöz való viszonya, hanem jóval inkább a bennük felismerni vélt lehetőségei közötti ellentét az, ami a film alapkonfliktusát adja.

A Vörös rakéta azonban nem gondolkodik a néző helyett, így az álomszerű befejezés az említett ellentmondások fényében értelmezése rá vár: Mikey arckifejezése vagy kisszerűségének megkésett felismerését tükrözi, vagy pusztán határtalan bizalommal tekint a jövőbe. A megszokott várakozásokhoz képes zavarbaejtően csöndes stáblista pedig nem ad tanácsot ezt illetően.