Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Honnan bontakozhat ki a forradalmi képzelet? A Fordulat folyóirat „Kultúra és kapitalizmus” című 30. lapszámáról (2022/1)

A Fordulat folyóirat 30. száma kultúra és kapitalizmus viszonyát járja körül. Ez az alkotói esszé szemügyre veszi a bevezető tanulmány retorikai pozícióját, nyelvi működését, szövetségi politikáját és az esztétikai tényezők iránti bizalmatlanságát, mely termékeny feszültségben áll a lapszámban olvasható esettanulmányok némelyikének elemzési stratégiájával.

„mindenki szem a láncban” (Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról)

„újratermelünk, újratermelünk, per-ma-nen-sen újratermelünk” (rendszerkritikus és rendszerszintű szurkolói rigmus)

Megbízhatatlan mesélőként, elfogult adatközlőként ma úgy emlékszem, hogy 12-15 évvel ezelőtt szűklátókörűen olyasmit érzékeltem a magyar irodalmi szakma részéről, hogy az irodalom a szférák zenéje. Jó irodalomnak az mutatkozott, ami a társadalmi valóság és a telő-múló idő (tehát a történelem) hatásaitól érintetlenül lebeg. De lehetséges-e ez egyáltalán?

Bevallom, volt ennek a szemléletnek némi vonzereje, újdonságértéke ahhoz képest, amit még részben a középiskolás tankönyv is kínálgat(ott?), miszerint a költészet nem más, mint az életrajz közvetlen verssé fordítása: a Mama felsóhajt, a pubertás költő pedig dalra fakad. De feltűnt például közben, hogy a verseimet magyarul írom, amit nem a szöveg kényszerített ki belülről, hanem külső meghatározottságok következményeként alakult így.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.


Feltűnt, hogy a tapasztalat, amit versben megszólaltatok, legalábbis poszt-’89-es és legalábbis ká-európai, anélkül, hogy egyébként megvonnám az irodalomtól a kreatív beleérzés képességének lehetőségét. Az is feltűnt, hogy vajh’-jal nem kezdek sem költői, sem másmilyen mondatot, viszont a „melba kockát” metaforaként használom.

A felismerés e fokozatai elvezettek odáig, hogy akkor a vers(em) valóban rendelkezik tér- és idődimenzióval, a nyilvánosságba beszél bele, egy irodalmi intézményrendszer veszi körül, formál és formálódik adott társadalmi-anyagi viszonyrendszereiben.

Mindezzel párhuzamosan szerencsére rátaláltam a kortárs magyar irodalomtudomány és irodalomkritika azon szövegeire, amelyek megerősítették e gyanúmat. Akkoriban még nem olvastam semmit Gramscitól, csak a róla szóló Pasolini-verset ismertem, a nevét pedig úgy ejtettem: gramszki.

Az „úgynevezett szépirodalom” túlhangsúlyozásának elsősorban a személyes érintettségem az oka. Költő vagyok. Másodsorban az, hogy az irodalmat mint a kulturális termelés egy adott módját, mely – elsősorban a nyelv miatt – egyébként a nemzetállami narratívák esetében is kitüntetett szerepet játszott, önálló szöveg nem tárgyalja a Fordulat 30-ban, ahogy a Fordulat 26. lapszámának Dinamikus hatalom című NERkultúra-tanulmányában is kifejtetlen maradt.

Az irodalom mellett a gasztronómia sem kap a mostani lapszámban érdemi említést (a Fordulat 29.  egésze az élelmiszer-önrendelkezésről szólt), pedig ezzel kapcsolatban igazán sokféle kulturális termelési gyakorlat valószínűsíthető, főleg, hogy középpontjában mégiscsak az ennivaló áll, mely egyszerre termék (a fejadagtól a foodpornig) és elemi életfeltétel, élet-halál kérdése. Koncert, múzeum, mozi, kirándulás, divat, vallás (egy másik fontos hiányzó a tartalomjegyzékből!), sőt az olvasás képessége nélkül is képzelhető el emberi élet, étel nélkül viszont nem.

Ha pedig kultúra egyenlő életmód, ahogy azt a lapszámot erősen inspiráló (s benne önálló szöveggel is szereplő) Raymond Williams kiterjesztett kultúrafogalma mondja, akkor kifejezetten hiányzik a sport a témák közül. A sport, mely az esztétikaszkepszis és az elitizmuskritika jegyében önálló Fordulat-lapszámot is megtölthetne, és melynek nemcsak a művelése fontos kulturális identitásképző, akár tömeg-, akár versenysport az elemzés tárgya, de megélése szurkolóként a lelátón és a képernyő előtt valószínűleg nagyságrendekkel többek közös tapasztalata, mint például a művészetfogyasztás.

Heterogén osztályösszetétele persze bizonyára nehezíti az elméletalkotást, mélyreható elemzése ugyanakkor kikezdheti a leegyszerűsítő megvetés reflexeit is. Ezen belül a labdarúgás egy kitüntetett globális iparág, amely a magyarországi félperifériás autoriter felhalmozó hibrid hegemón rezsim (kell még valamit mondanom, Ildikó?) hatalomgyakorlásának is egyik fontos színpada. Továbbá olyan kulturális résztémákkal is érintkezik, mint a lokális identitások, a férfiszerepek vagy a huliganizmus kérdése, mely utóbbi a szurkolói kultúrán belül egyébként törpeminoritás. A téma bármelyik utcán hever.

2022 májusában jelent meg a Fordulat folyóirat Kultúra és kapitalizmus lapszáma. Ez a cikksorozat a lapszám fő állításait és az azokhoz kapcsolódó fontos kérdéseket mutatja be. A lapszám pécsi bemutatójára június 2-án, szegedi bemutatójára június 8-án, kolozsvári bemutatójára pedig június 9-én kerül sor. A lapszám mellé a Mérce a Fordulattal közös filmklubot is szervezett a nyáron.

Elsimítható-e minden ellentmondás?

Szóval arra jutottam, hogy a költészet mégsem a szférák zenéje, hanem itt és most van, alakul. Politikailag lakozik, és ebben az emberi életre hasonlít, amely szintén nem független korszaktól és közérzettől. A költészet – tévesen kitüntetettnek hitt – „beszéde” pedig különösen nem független a mindenkor működésben lévő nyelvtől, ami úgy alapanyaga, hogy médiuma. Az irodalmi szöveg természete kettős, létmódja szimbiotikus: absztrakt és konkrét, fogalmi és fizikai, érzelmi és értelmi, jobb pitvar és bal pitvar, műalkotás és műtermék egyszerre. Befogadása szintén hordozza ezt a dialektikus kettősséget.

Egyrészt hosszú és sokszereplős materiális folyamatban jön létre, utóélete során pedig a nyilvánosság rövid és hosszú ellátási láncaiban lép kölcsönösen formálódó viszonyba a fogyasztó olvasóval és annak környezetével. Másrészt immateriális tulajdonságai, a benne állított világ (például ennek uralmi rendszere) lép viszonyba a fogyasztó olvasóval és annak környezetével.

Autonómiáját valóságtagadássá szokás félremagyarázni, pedig működése valójában nem eleve adott, nem egységes, hanem dinamikus, kiszámíthatatlan, töredezett és instabil. Pulzáló, nyitott rendszer, ezáltal ellentmondásokat is hordoz, historikus, politikai-gazdasági és esztétikai szemléletek súrlódását. Az ellentmondás pedig tulajdonképpen inspiráló, véglegesen nem is lehet – és ezért talán nem is kell túl nagy igyekezettel – elsimítani.

A képzelet mű általi megtermelődése során pedig többféle dinamika keresztezi egymást.

Például számos érzületi-érzéki tapasztalat is jelen van, melynek hatásai nem hagyhatók figyelmen kívül, nem zárhatók sterilen rövidre és nem feltétlenül leplezhetők le újratermelt szemfényvesztésként.

Indulatot, megrendülést, magányt, örömöt szabadítanak fel, változtatásra, szembenézésre, osztozásra hívhatnak és vigaszt nyújthatnak a hivatalos és hegemón értékhierarchiáktól és osztályhelyzetektől akár függetlenül, mert nincs ízléscenzus egy katarzis érvényességére.

Ha az esztétikai vitát netán veszélyesen hegemónnak, szükségtelennek vagy egyenesen értelmezhetetlennek tekintjük (én nem), mindez akkor is végbemegy. Erre képes a műtárggyal való intim találkozás, és persze képes lehet rá a kiterjesztett kultúra által megélt közösségi élmény egy Mester utcai pincehelyiségben, a szigligeti alkotóházban, valahol a dzsentrifikált Duna-parton, vagy a kőszegi Írott-kő zöldellő tövében.

Ugyanakkor mire és milyen irodalom képes ott, ahol „egy kétségbeesetten exportorientált társadalom küldi misszionáriusait: dolgozz többet, többet, még többet, sokkal többet – nincs válasz”? Mire és milyen irodalom képes ott, ahol „amit teszünk, az csak szó”? (Tar Sándor©). Mit képzelünk, mit képzelhetünk el egyáltalán? A képzelet nem előzmény, nem az alkotói leleményesség szinonimája, amelyből a fordulatos cselekmény születik majd meg. A képzelet következmény, az olvasó eszköze.

A jó mű talán attól jó, hogy az általa kitermelt képzelet kikezdi, fölforgatja az adottnak hitt tudásainkat a világról, magáról a műről és önmagunkról is. Hogy újraköti szerződéseinket a valósággal.

Könnyebb elképzelni ezt, mint elképzelni a világvégét, hogy mást ne mondjak.

Megzavarhatja-e a kulturális termék az elméletet?

Milyen a mű zeneisége? Milyen a mű humora? – teszi fel a legtöbbször indokolatlan kérdést a kedvcsináló szalonirodalmi gondolattalanság, mert maradt még kitöltendő műsoridő vagy karakterszám. A kulturális termék termék mivolta viszont egy sokkal lényegesebb kérdés, hiszen éppen ettől is (!) lesz a mű az, ami. Ennek ellenére mégis kínosan alultárgyalt témája ez a kultúraelemzéseknek és a művészeti kritikának, sokszor még akkor is, ha adott műveknek nyilvánvalóan vagy rejtetten ez a legfőbb szervező elve, amit alkalomadtán a magas és populáris kultúra közötti idejétmúlt különbségtétel sáncaival el lehet takarni és el lehet téríteni.

De a kulturális termék (melynek egyik lehetséges megvalósulása a műtárgy/műalkotás) történetileg meghatározott termelési módjának, a kapitalista tőkefelhalmozás piaci logikájába való beágyazódásának kritikai feltárása után, amire a Fordulat 30 nyitótanulmánya (Buka Virág Ilona – Nagy Kristóf – Szarvas Márton: Kultúra és kapitalizmus) vállalkozik, marad-e még bennünk kíváncsiság arra vonatkozóan, hogy a valósággal így-úgy szerződésben álló mű mit és hogyan mond?

Elmond-e róla mindent, hogy milyen társadalmi folyamatok közepette termelődött meg? Elbeszéli-e az import mogyoróvaj vagy az import szója ízét az az elidegeníthetetlenül az ízéhez tartozó termelési folyamat, aminek végén aztán fogyasztásra kerül? Maradéktalanul azonos-e a kulturális termék a megtermelésének körülményeivel?

Lehet-e mindent magyarázó az elmélet, és (akár előre!) adatolható-e minden szövegesemény és befogadói akció-reakció? Ha igen, ha a termelési logika mindenre magyarázat, ha ezt a hegemón logikát lényegében minden és lényegében ugyanúgy újratermeli (a szerző szándékától függetlenül vagy ellenére is), ha a termék, bármi legyen is az, számunkra semmi, és a termelési mód minden (Eduard Bernstein©), ha a mű üres hely, héj, vákuum, vakdió, vakfolt, akkor ez nem jelenti-e azt is egyúttal, hogy fölcserélhető?

Mert ha fölcserélhető, akkor – nagyjából úgyis tudván, hogy mire számíthatunk – elolvasni, megnézni, meghallgatni, megszagolni, megkóstolni, megérinteni időpazarlás, hiszen fölcserélhetősége révén nem befolyásolja érdemben az elméletet.

Ha pedig nem befolyásolja, akkor ez nem jelenti-e azt, hogy az elmélet az adott tárgytól függetlenül, tehát sematikusan működik?

Sematikusan, ahogy a hegemóniának termelő kultúripar uniformizál és sorozatgyárt, halálos öleléssel ragadja magához a szokatlanságot, hogy hatástalanítsa annak felforgató erejét. És akkor nem lesz-e az elmélet végül a maga farkába harapó kígyó, kultúrl∞p, amely a_termelési_folyamat_hegemóniát_újratermelő_módszerének_kiismerése_által_a_termelési_folyamat_során_megtermelt_kulturális_terméket_eleve_az_újratermelés_bizonyítékaként_árazza_be? Nem csak egy nyelvgép termeli-e majd itt végül újra önmagát? Képes-e szövetségesekre lelni a rendszerkritikus gondolat, ha…?

Az utóbbi évek pszichopolitikával – mint az elnyomás korszakos módszerével – foglalkozó irodalma (Byung-Chul Hantól Jamie Susskinden át Szalai Erzsébet legutóbbi nagyszerű könyvéig) azt tárgyalja, hogy mit művel a pszichénkkel és lelkünkkel a kortárs tőkelogika: pszichénk a csatatér. (A közösségi média szirénénekéről lásd The Social Dilemma, 2020, r. Jeff Orlowski.)

Freud óta tudjuk, hogy nem lehetünk otthonosan a saját házunkban, a tudatalattink alkalomadtán (például az álmainkban) elő- és kitolakodik. A pszichopolitika neoliberális és autoriter változata viszont egyaránt betolakodik, vágyakat és teljesítménykényszereket gerjeszt, teremt, termel. Az „agyamban kopasz cenzor ül” (URH©) motívuma egy korábbi korszak pszichopolitikai elnyomásának módszeréről adott művészi reflexiót, miszerint a kulturális terméken születése pillanatában rajta van a cenzurális felügyelet célkeresztje, egy kényszer, amelynek csapdáját maga az alkotó hozza működésbe öncenzúraként.

De leírható-e e vonatkozás kizárólagosságával mondjuk a rendszerváltás előtti évtizedek kulturális termelése? És – merül fel újra a kérdés – elmond-e rólunk mindent maga a módszer, a pszichopolitika önmagunk által önmagunk ellen fordított gyarmatosítása, az elnyomás e bensővé tétele? Mi marad pszichéből és lélekből a folyamat, és a folyamatról szóló elmélet végén? Miként látjuk, láthatjuk, láttatjuk az így leigázott-önkizsákmányoló (kulturális) termelő tömegeket? Szálláscsinálóként, gazdatestként, zsákmányállatként?

A lapszámban olvasható Katja Praznik szlovén kultúrakutatónak A művészet eltagadott gazdaságának feminista megközelítése című tanulmánya, mely a művészeti- és a házimunka összevetésével azt mutatja meg, hogy hogyan is értelmeződnek ezek a munkaformák ösztönként, belső szükségletként, önfeláldozásként és önbeteljesítésként, hogyan válnak ezáltal munkaként láthatatlanná, láthatatlanságuk miatt pedig hogyan lesz gazdasági jelentőségük eltagadható.

Képes-e szövetségesekre lelni a rendszerkritikus gondolat, a kapitalizmuson kívüli kultúra víziója, ha a lehetséges szövetségesek, a kulturális termelők, köztük a kulturális termelés legkiszolgáltatottabb, elismerést nem kapó szereplői mind-mind gyanúba keverednek keverődnek?

Ha minden lélektani és kulturális működés mögött eleve kizárólagosként kezeljük a hegemón struktúra logikáját, és a működésében már nemcsak felügyelet és büntetés lesz lehetséges előzetesen (ahogy a Philip K. Dick-féle Különvélemény-disztópiában áll), hanem az elnyomása tökéletesen meghatározza a társadalmi szereplők indítékait és cselekedeteit is (vagy a szavazási magatartásukat, ld. Cambridge Analytica), akkor mire is számíthatunk?

Honnan bontakozik ki majd a forradalmi képzelet, ha úgyis már mindannyian androidokkal álmodó elektromos bárányok vagyunk?

Érdemes-e egyáltalán ma még bármit is megpróbálni?

Egy ilyen elvágólagos végkövetkeztetés leginkább az utópista kiáltvány körébe utalna bármilyen gondolatkísérletet, és a Fordulat-lapszámokat nyitó tanulmányoktól, programadó bevezetőktől általában nem is idegen kiáltvány és elemzés üdvös műfaji keresztezése. Magyarázni a világot és (!) meg is változtani. A tizenegyedik Feuerbach-tézis egyidejűségbe torlódik: kint s bent, az utcán és a kutatói kurzorvillogásban egyszerre fogni egeret.

A mostani nyitótanulmány mégsem erre vállalkozik, s ebben is mutat némi ellentmondást a szerzők korábbi munkájával (vö. például Buka Virág – Nagy Kristóf: A kultúra közjó), legfőképp azonban abban, hogy nem egy ellenhegemón építkezés gyakorlati-stratégiai kidolgozását célozza, hanem a jelen hegemóniájában való közös érintettséget deklarálja, paradox módon egy kívülállói szuperpozícióból. Mindenki szem a láncban. Minden ember újratermel. Szókratész ember. Szókratész újratermel.

Eszerint a keceli, kőbányai és kőszegi népművelők és pedagógusok, a Fordulat folyóirat szerzői és szerkesztői, e sorok írója (mint költő, mint közművelődési dolgozó és mint önjelölt szövetséges), és még sokan mások – mindannyian újratermelünk. Van, aki talán tudva és akarva, van, aki tudva és nem akarva, van, aki nem tudva, de akarva, és akad, aki nem tudva és nem is akarva. Mindannyian egy uralkodó osztály hatalmának újratermeléséhez járulunk hozzá, mint klímakatasztrófához a szívószál, az avokádókrém és a kőolaj-kitermelés.

Kik vagyunk mi, az újratermelők? Hamis tudatok? Hasznos hülyék? Társutasok? Szamaritánusok? Kollaboránsok? Csacsi öreg medvék? Karrieristák? Szimpatizánsok, idióták és mormoták? És kik ők, az uralkodó osztály? Mi is vagyunk-e ők? Közösek az újratermelők osztályában, mely sokaságnak tűnik, mégsem közösség, hanem törtető, szolgálatkész, megtévesztett vagy kiégett egyének atomizált egymásmelletisége? És akkor az újratermelők e közösséghiányos egymásmellettisége (uralkodóktól a legkiszolgáltatottabbakig) az osztályharc végét is jelenti tehát?

„Itt jőnek a gyárakból, a mezőről, / Most kap fenyítést, aki vétkezett” – olvassuk a Falanszter-színben Madáchnál, ahol a hetvenkettesként megszólított Michelangelo mindennap ugyanolyan székláb legyártására, újratermelésére kap csak engedélyt. Erre felel messziről az Általános várakozásban Volker Braun, a keletnémet baloldali ellenzék költője, akinek Petri György fordította a verseit a nyolcvanas években: „És itt vagyunk, vége a műszaknak, / Nem azért, hogy lelépjünk, hogy elpárologjunk / Ebből a hőségből, hanem hogy összebújjunk / A dörgő gépteremben, valamilyen megoldást / Találni, találni, találni.”.

Találunk-e hát valamit, amit a pszichopolitika által is táplált hegemónia ellenébe szegezhetünk? Az olyan jó gyakorlatok, mint a szolidáris gazdaság kulturális termelésre is kiterjedő elképzelése összeegyeztethető-e például a konkrét politikai cselekvés egyéb formáival, származhat-e belőlük reál- és közpolitikai kimenetel? Hogyan néz ki és hova vezetne a mozgalmi, közösségszervezési aprómunka?

Választottunk-e már véglegesen a kapitalizmus végének elképzelése és az igazságosabb újraelosztás kiharcolása között?

Ki lehet-e kezdeni a közmegegyezést, érdemes-e egyáltalán ma még bármit is megpróbálni ott, ahol az alternatív kultúra csábítására a teoretikusan felemelt mutatóujj figyelmeztet, és köröskörül és belül csak újratermelés?

A jövőbe szédülő lendület szürke hétköznapjaiban mivel térhetünk majd nyugovóra?

Röviden a lapszám esettanulmányairól:

Az az összefüggésrendszer, amelyet a Fordulat 30 számos elemző esettanulmánya a maga tudományos megközelítésével kibont és tudatosít, újabb közösségi olvasásmódok kidolgozására, az olvasási repertoár bővítésére, még reflektáltabb részvételre inspirál. Emellett olyan terepismerettel is szolgál, amelyre építve a megszerveződő közösségek egy hosszú távú terv keretében, a politikai képzelettel szövetségben, alapértékeikből kiindulva konkrét gyakorlati, ágazati stratégiákat, működésmódokat lehetnek képesek kidolgozni.

Ezek – ahogy anno a Kassák-féle A Tettben írták – nem a társadalmi intézményekhez reformálják az embereket, hanem az emberek révén az intézményeket.

Őze Eszter tanulmánya a modernizmus Bildung-eszményének két intézményén, egy bécsi és egy budapesti nevelésügyi múzeumon keresztül a munkásosztályhoz kapcsolódó stratégiák eltérő módjait mutatja be. A bécsi Társadalmi és Gazdasági Múzeumot alapító Otto Neurath és az osztrák szociáldemokraták Bildungspolitikja a koncepcióik közötti különbségek ellenére egyként a munkásnevelést helyezték tevékenységük középpontjába, mely mögött a munkásosztály történelmi szerepére való felkészítés állt.

Az a kérdés merül fel, hogy a munkásoktatás és -nevelés meddig maradhat meg a felszabadulás keretei között, megőrződnek-e a saját kulturális gyakorlatok, illetve mikor csap át a munkásság önrendelkezését is korlátozó állami gyámkodásba, amely a munkaerő okán – és legfőképp erre irányul a tanulmány figyelme – eleve biopolitikai kontroll és reprezentáció is.

Ez a paternalista viszonyulás az – elemzés másikjaként szereplő – budapesti Társadalmi/Népegészségügyi Múzeumot mint a hegemónia reprezentációs eszközét és a kulturális felügyelet intézményét lényegében a kezdetektől jellemezte. Az a Neurath-i példa, amely a tudásátadás alternatív intézményrendszerével foglalkozott (ld. ehhez még Fordulat 28. lapszámát a kritikai pedagógiáról), s amelynek kiindulópontja a meglévő ismeretek hozzáférhetővé tétele, izgalmas hagyományválasztási lehetőségeket kínál, összhangban azzal a fokozódó érdeklődéssel, amely a mai magyar rendszerkritikus gondolkodásban a Vörös Bécs társadalomszervezési és urbanisztikai koncepciója iránt mutatkozik. A tanulmány Neurath vizuális nyelvét, az ismeretátadás képi módszerét, valamint az ISOTYPE nevű enciklopédia-projektet is bemutatja.

Püsök Imolának a verespataki bányatündérről szóló tanulmánya számos belépési pontot felkínál. Míg a néprajzi olvasat a közös(ségi) legendatermelésnek és a szóbeliségnek a kódjait kapcsolja be, addig az ökológia és a lakozás fogalma a lokalitáson és miliőn keresztül árnyalja Bodor Ádám-i értelemben mágikussá az atmoszférát.

Különösen érdekes, hogy egy bánya évszázados háttere előtt zajló szöveg a kulturális és nyersanyag-kitermelés nyelvi egybeesését milyen folyamatok történeteként mondja el, hogy a rögzített koordinátákon frontátvonuló termelési folyamatok hogyan lépnek dinamikus kölcsönhatásba egy kulturális diskurzusalakzattal, mely az ipari, infrastrukturális, ökológiai, történeti-politikai, gazdasági körülményekhez hasonlóan változik, halványul, kiélesedik. A tanulmányba oral history interjúk is beépülnek.

Hock Beáta írása a filantrópia lobbierejét vizsgálja Soros- és az Erste-alapítvány példáján keresztül, és hogy működésük hogyan jut szerephez a poszthidegháborús korszakban a ká-európai félperiférián. Előre a plutokrácia útján, ahol a kultúra soft powerként értelmeződik és részben eszközzé is válik. Emellett három fontos nyelvpolitikai dilemmával szembesít a tanulmány, melyek a megszólalás legelemibb szintjén nehezítik meg a filantrokapitalizmusról szóló mai kritikai diskurzusokat.

Az egyik annak a versengő kétpólusú retorikai tér elhagyására, a szekértábor logika paranoiájának meghaladására hív, melyben a rendszerkritikus bírálatok és az antiszemita rétegekkel is terhelt jobboldali „sorosozás” látszólag egybecsenghettek. A második a demokráciapromóció mint filantróp játéktér csapdája, hogy a demokratizálásra hivatkozva bármi legitimálható (pirula gazdasági sokkterápiára és iraki invázióra). A harmadik pedig az a jobboldali diskurzuskisajátító gyakorlat, amely átvéve és a feje tetejére állítva építi be a rendszerkritika szempontrendszerét és érvelését saját konzervatív politikai portfóliójába. Hock a hazai mezőnyből Békés Márton példáját említi, de a Mathias Corvinus Collegium működése is eszünkbe juthat. E technika legtöbbször a kortárs amerikai jobboldal gyakorlatait alkalmazza újra helyben.

Patakfalvi-Czirják Ágnes és Barna Emília módszertanilag rendkívül összetett dolgozata egyszerre adja esztétikai és szociokulturális elemzését három magyar popdalnak, az érzelmi narratívát is bevonva az értelmezésbe, és felhasználva egy fókuszcsoportos kutatás eredményeit is. Írásukban azt mutatják fel, hogy egy-egy dal zeneesztétikai megvalósulása, „üzenete”, a NER hatalomgyakorlása és a globális kapitalista termelési mód működése hogyan járják át, magyarázzák és erősítik meg egymást.

Az egyes szempontok között megtartott értelmezésbeli egyensúly mintaszerű, ennek következtében a probléma minden összetevőjéről képes az elemzés újdonsággal szolgálni. És míg az Ákos– és a Kowalsky meg a Vega-dal esetében a politikai-ideológiai kontextussal való összhangzattan szolgálja ki a termelési rutinokat, addig Bródy János dalának vizsgálata még szélesebb perspektívát nyit. A szerzők rámutatnak, hogy a pozícióvesztés következtében sértett liberális elit perspektívájából származó tartalomgyártás és e tartalom fogyasztásának szimbolikus lázadása, a kölcsönösen megerősített impulzusellenzékiség, hogyan zárul mantraként önmagára.

Hogyan lesz adott ellenzéki művész-értelmiségi mellékszereplővé abban a versengő kétpólusú nyilvánosságban, amelybe a ravasz hatalom ellenség(kép)ül beilleszti. E kiváltságos művész-értelmiségi viszonyulás egyébként hagyományozódik (ld. például Molnár Áron „politikai” szereplések általi önpozicionálását), ugyanakkor nemzedékek közötti feszültségek alapját is megteremti, továbbá kiterjeszthető az ellenzéki politikai elit többségének gondolatszegénységből adódó mozgás- és mozgósítás-képtelenségére.

Konkol Máté filmes tanulmánya (melynek folytatása már olvasható az Új Egyenlőségen) szintén széles látókörű. Egyrészt rögzíti a magyar filmipar helyét a globális filmipar termelési folyamataiban, különös tekintettel a félperiférián forgatott szervízprodukciókra, amelyekért regionális adókedvezmény-verseny alakult ki (ezt valakivel persze majd megfizetteti az adott kormány), olcsó szakképzett munkaerővel kiegészítve.

Másrészt a magyar filmfinanszírozás (a Filmalap-évtized) működésébe enged betekintést, hogy aztán független filmes kezdeményezésekre összpontosítson. A formanyelvi, műfaji, nézettségi és elismertségi szempontokat egymásra épülésükben elemzi. Végül az Ernelláék Farkaséknál című Hajdú Szabolcs-film első asszisztenseként ad közelképet annak előállítási-termelési folyamatáról, izgalmasan vonva be saját naplórészletét is a rekonstrukcióba. Mindemellett az elemzés éleslátóan mutat rá, hogy a politikai-társadalmi téma beszivárgása a mozifilmekbe legtöbbször megmarad egyéni drámán keresztül elmesélt reprezentációnak vagy reakciónak, nem válik kritikai „szöveggé”, nem megy végbe társadalmiasítás.

Sőt, sokszor az is tapasztalható, hogy már a választott ügy és gesztus kiérdemli az elismerést a szélesebb politikai és médiatérben, a műalkotás formanyelvi, narrációs vagy egyéb újítás meglététől függetlenül.

Bonifert G. Rita A divat-világ-rendszere című tanulmányának egyik nem elhanyagolható erénye, hogy olyan területen kalauzol, ahol a felületes tájékozottság sem feltétlenül magától értetődő. Ugyanakkor a magyar divatipar működéséből is hamar világossá válik, hogy mennyire félrevezető az a kilencvenes években fogant, fölényes és önigazoló fordulat, amely máig sem kopott ki, mondván a magyar jobboldali kultúreszmény múltba révedő, bokrétás és árvalányhajas.

Akármennyire eklektikus is a rezsim jelmeztára az ősmagyartól a bocskain át a pufimellényig, az állami divatipar tendenciái és Bonifert megfigyelései mást mutatnak. Mert míg a 2011-ben életre hívott öltözékpályázat, a Gombold újra! fókuszában az évtized első felében kifejezetten a magyar néphagyományok álltak, addig 2015 után előtérbe kerültek a globális divatipari trendek, és a divaton keresztül immár inkább az ország korszerűségét és versenyképességét kívánják közvetíteni nemzetközi szinten. Erre 2018-ban állami tulajdonú, non-profit intézmény is alakult Magyar Divat & Design Ügynökség néven.

E jól felfogott érdekhez vezető felismerésre ugyanakkor szintén globális kölcsönhatásokból lehetett következtetni: „a helyi tradicionális mintázatok csak akkor válnak trenddé, ha a centrum országok felől nézve autentikusnak hatnak. Azonban a centrum ízlésvilága felől a félperifériának a globális hierarchiákat szimbolikus szinten gyakran megkérdőjelező kelet-európai nemzetépítés esztétikája kevésbé tűnik bekebelezhetőnek”.

Ez a tanulmány mondja ki Raymond Williams nyomán azt is, hogy a társadalmi rendszer uralkodó gyakorlatai, amelyek maguktól értetődőnek és univerzálisnak tűnnek, valójában a hatalmi centrum rítusait játsszák újra. (Ez persze lényegében összerímel Antonio Gramsci hegemóniafogalmával is, melyet a lapszám tanulmányainak legtöbbje eleve idéz vagy definiál.) Tehát nincs „ártatlan” kulturális termék, mindegyiken van valamilyen ideológiai vonalkód, még azon is, amelyiken elsőre nem látszik. (Bonifert G. Rita tanulmányának rövid változata az Új Egyenlőségen olvasható.)

A nyitótanulmányt társszerzőként jegyző Szarvas Mártonnak egy kritikája is szerepel a lapszámban Mary N. Taylor 2021-es Movement of the People: Hungarian Populism, Folk Dance and Citizenship című könyvéről. Taylor politikai gazdaságtani vizsgálatából kirajzolódik, hogy a táncház a népi kultúra mozgalmi megújításából hogyan vált a konzervatív középosztály politikai mozgósításának terévé.

Az elemzés az 1945 utáni időszaknak azt a fordulatát is tárgyalja, amikor a táncház a szocializmus népfogalmát bírálva az igazinak vélt nép nyomába eredt, ennek következtében pedig ellenzéki tevékenységként és társadalmi táncként született újra. Ebben a – szerző, a recenzens és talán a Fordulat-kör gondolkodásának alapeszményeként is körvonalazható – kultúrán keresztül megélt közösségi együttlét kerül előtérbe. E gondolatot egészíti ki Taylor Szarvas által tolmácsolt következtetése, miszerint „a kulturális gyakorlatoknak olyan megélése, ami nem emeli ki azokat saját kontextusukból, lehet a rendszerellenes kulturális gyakorlat alapja, ami nem az esztétikán alapszik, hanem az elnyomottság közös érzését teszi általánossá”.

A cikk zárlatában pedig – s ez ennek az írásnak is jó végszava lehet – Szarvas rögzíti újra a több korábbi írásukat is megidéző Fordulat-szemlélet talán legfőbb teoretikus ajánlatát:

„a közös, intézményesített munkán keresztül a mindennapi interakciókban megjelenő megélt kultúra lehetőségeit kell, hogy erősítsük”.

Címlapkép: A Fordulat 30. számának bemutatója a Gólyában. Fotó: Tóth Fruzsina.