Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Nem fizetünk rezsit” – évtizedek óta a legnagyobb megszorításellenes mozgalmat szervezi a brit baloldal

Ha október 1-ig nem csökkentik jelentősen a várhatóan brutális gáz- és áramszámlákat, akkor a Don’t Pay UK (Ne fizess, Nagy-Britannia) nevű új polgári kezdeményezés tagjai egyszerűen nem fizetnek majd rezsit. A módszer nem új, a John Major idejében bevezetett tanácsi különadó ellen már sikeresen szerveztek így tiltakozást elődeik a kilencvenes években.

A szerveződés július végén kezdődött, és Nagy-Britannia szerte máris közel 8000 aktivista jelezte, segítene a mozgalom megszervezésében.

Valamikor régen, 1968-ban, Olaszországban a hidegháború alatt a társadalmi ellenállás a nyugati, tőkés hatalommal szemben dühöngött. Egymás után, spontán módon alakultak a központi és autonóm munkástanácsok, vasutasok állták el a szállító síneket. Az azóta is egyeduralkodó olasz állami villamosművek, az Enel római munkástanácsa pedig felhívást intézett az emberekhez, hogy nehogy eszükbe jusson a növekvő energiaárakat valóban megfizetni, egyszerűen mondjanak nemet a csekkeknek,

„el ne felejtsék nem befizetni a villanyszámlájukat”.

A felhíváshoz 1974-ig mintegy 300 000 olasz háztartás csatlakozott, a munkások és diákok direkt akciói pedig megakadályozták, hogy a tartozások után bármelyiküknél is kikapcsolják a villanyt.

Az utcai mozgalmak széles palettája és egy végül elvetélt Jeremy Corbyn-vezette baloldali populista választási mozgalom után a britek széles tömegei most éppen egy hasonló akció kapujában állnak. Egyik legfontosabb jelenlegi politikai kezdeményezésük, a Don’t Pay UK ugyanis éppen erre, a brutális őszi és téli rezsiszámlák bojkottjára hívja fel a népet, és máris százezrek csatlakoztak hozzájuk.

A megszorítani és a válság árát az emberekkel megfizettetni kívánó olasz tőkés állam annak idején tehetetlenül állt ekkora szolidaritással szemben.

Nagy-Britanniának pedig nem csupán sajátosan magas inflációval, gáz- és energiaválsággal, az elfuserált, jobboldali brexit gazdasági hatásaival, de az újabb energiaár-emelkedéssel is szembe kell néznie. A brit infláció szinte soha nem látott mértékűre, 10 százalékosra kúszott fel, az energiaárak októberre ugyancsak brutális emelkedést produkálhatnak: az előrejelzések szerint átlagosan 3500 fontba (1 625 000 forint keddi árfolyamon) fognak kerülni háztartásonként. Ez még egy, a magyarnál sokkal nagyobb jövedelemből gazdálkodó brit családnak is komoly megterhelés.

Mindeközben széles tömegekhez jutott el a hír, hogy augusztusig a brit energiacégeknek – noha ott is profitadóra kötelezettek – az energiaárak miatt több mint 50 milliárd fonttal több bevételük volt számlákból (ez 23 billió forint!). Minderre válaszul Boris Johnson kormánya még május folyamán profitadókat vetett ki, ezek hatálya azonban nem visszamenőleges.

A konzervatív kormányzati intézkedések eddig azonban ezen a régi módszeren nem mentek túl. Az élelmiszerár-robbanás, és a lakossági rezsiárak emelkedése jelentette kombinációból végül a koronavírus-házibulikba és fiúkat zaklató miniszterébe belebukott Johnson és köre sem nem tudott, sem nem akart megoldást kínálni.

Augusztus végére pedig a béna kacsa állapotban önmaguknak épp új miniszterelnököt kereső Toryk tehetetlenségét a szervezkedő megszorításellenes britek végre kihasználták.

Az első fecskék Sam* és Matthew* (teljes nevüket vélhetően azért nem írta ki a kérdező sem, mert a Don’t Pay UK mozgalom számos tagja szembesült online zaklatással, illetve adataik nyilvánosságra hozatalával – szerk.) voltak, akik még a nyár elején, egy kocsmai beszélgetés során olyan ötlettel hozakodtak elő, amire legutóbb még a sikeres brexit-kampány szellemi atyja, Dominic Cummings is elismerően csettintett, mielőtt közölte, a Don’t Pay UK lakossági kampány még a kilépési kampánynál is nagyobb volumenű lehet a szigetországban.

De mi is ez a Don’t Pay kampány?

Ahogyan Sam és Matthew a brit baloldali Novara Mediának ezt kifejtették, az ötlet végtelenül egyszerű:

ha hónapokkal előre megszervezett módon britek milliói egyszerre mondják ki, hogy a brutális, őket csődbe vivő gáz- és villanyszámlát nem fizetik ki, akkor kevés dolog van, amit a közműcégek, a rendőrség vagy a kormány tenni tud.

Azt is elmondták, korábban ők is részt vettek különböző, főleg baloldali témákban tüntetéseken, direkt akciókban, viszont az emlegetett kocsmai beszélgetés során mind egyetértettek, hogy ezúttal valami sokkal drasztikusabbra van szükség.

Ebben is lehetett előképük. A legutóbbi, óriási akció, ami egy gazdasági válságot megszorításokkal kezelő Tory kormányt gyakorlatilag elsöpört, a Thatcher-kormány ellen meghirdetett poll tax-lázadás volt. A poll taxet, mint minden embert érintő, személyre szóló különadót A Thatcher-kormány egyik legigazságtalanabb közpolitikai terveként tartják azóta is számon. Például a tervezet kimondta, hogy a munkanélküliek is kötelesek kifizetni a rájuk kiszabott 20%-os adót, különben börtönbe kerülnek. (A Don’t Pay UK-t elindítók között több munkanélkülit is találunk, a mozgalommal mára már a közegészségügy dolgozóitól a szakszervezeteken át a mostanában kissé hazátlan corbynista baloldali politikusokig sokan fejezték ki támogatásukat.)

A szervezők viszont azt is igen korán tudomásul vették,

óriási felelősség azt mondani több millió embernek, hogy egyszerűen, polgári engedetlenségből tagadják meg az igazságtalanul magas számlák kifizetését, és így az energiaválság lakosságra hárítását. Kell egy olyan cél is, ami keretbe helyezi a lázadást.

A Samet és Matthew-t is magába foglaló, eredetileg 20 fős szervezőcsoport ezt a célt abban határozta meg, hogy amennyiben a brit kormány október 1-ig nem jelent be semmiféle, a lakossági rezsiszámlákat jelentős mértékben kompenzáló intézkedést, a következő számlákat milliók nem fogják befizetni. Minderre pedig akkor kerül sor, ha előre elkészített, online felületükön addigra elérik az 1 millió „fogadalmat” arra nézve, hogy a rezsiszámla fizetés nem történik meg.

Ami egy egyszerű ötletnek tűnt júniusban, az szeptember elején már a kormány és a mögötte álló iparosok, bankárok és egyéb, nemzetközi cégek hatalmát fenyegető, kőkemény valóság: a jobboldali Times legutóbb publikált felmérésének adatai szerint szeptember 2-án már 1,7 millió brit jelezte, nem fog október 1-től semmiféle rezsiszámlát befizetni, amíg a könnyítésről nem döntenek a Don’t Pay kampány által kijelölt feltételek mellett.

Mindezek után már az országos televízióknak is be kellett számolnia a mozgalomról és a kezdeményezésről, igaz, közülük az ITV Jó reggelt, Britannia című programja menten meg is kérdezte nézőitől:

„Biztosan az a tiltakozás helyes módja, ha nem fizetsz rezsit?”


Ezzel párhuzamosan a meghirdetett mozgalom honlapján több mint 133 ezer ember jelezte, hogy aktivistaként, szórólapozóként, telefonos kampánymunkatársként segítené a mozgalmat (számuk augusztus elején még csupán 6000 fő volt!).

Igazi robbanást hozott tehát az utolsó nyári hónap és a fűtési szezon kezdetét közvetlenül megelőző időszak. Az átlagosan 3500 fontos háztartásonkénti költségnövekedés ugyanis éppen átlépi azt a határt, ami már a középosztály legtöbb családját is nyomorba döntené karácsonyig.

Bénult baloldal, széteső jobboldal

Noha elsőre úgy tűnhet, mintha a Don’t Pay mozgalom a semmiből nőtt volna ilyen óriásira egyik napról a másikra, ez egyáltalán nem igaz. Egyrészről persze nagyon sok nemzetközi médiafigyelmet kapott az is, hogy Boris Johnson kormánya 2022 nyarának végére a darabjaira szakadt, a brexit megvalósítására szerzett támogatása pedig cinikus és nihilista kormányzása folytán szétesett.

Azt gondolhatnánk tehát, hogy ebben a helyzetben az ellenzéki Munkáspárt elnöke, Keir Starmer (42 százalékos támogatottsága alapján) teljes szolidaritásáról biztosítja majd a rezsimozgalmat. Mi több, Starmer és a Munkáspárt új, centrista vezetése újabb lehetőséget kapott, amikor először a Royal Mail postásai, majd a privát vasúttársaságok munkásai és mozdonyvezetői jelentették be, inflációt követő béremelésért szerveznek sztrájkot.

Azonban nem ez történt. Mick Lynch, a vasutasok Unite! (Egyesüljetek!) elnevezésű radikális szervezetének elnöke, lényegében egyedül marad a sztrájkszervezésben, és a médiával való harcokban is, amikor nyáron, első sztrájkakciójuk napján Starmer eltiltotta a Munkáspárt tagjait a sztrájktüntetéseken és sorfalakban való részvételtől.

Hogy miért? Kiderült, hogy azért, mert az immár a Munkáspárt westminsteri, parlamenti frakciójából kizárt régi, baloldali pártvezető, Jeremy Corbyn meg a sztrájkolók jelenléttel való támogatására szólította fel a Munkáspárt képviselőit.

A Corbynt és híveit 2020 óta paranoiával kezelő Starmer és vezetősége tehát a Corbyn melletti lojalitás jeleként kezelte, ha valaki csatlakozott a sztrájkoló munkásokhoz, és részvételét fotóval is tanúsíthatták.

A saját bőrén érezte ezt Sam Tarry, Starmer közlekedési árnyékminisztere, aki, miután Mick Lynch felhívására csatlakozott a sztrájkolók sorfalához a London Euston pályaudvarnál, azzal szembesült, hogy szabálysértés miatt a párt vezetése eltávolította pozíciójából július 27-én.

A Munkáspárt közleménye szerint a kizárás oka a párton belüli „kollektív felelősség” megszegése. Egy forrás a vezetésből a Bloomberg hírportálnak arra is utalt, a Munkáspárt vezető tagjaitól elvárható lenne, hogy a fegyelmezettek legyenek, márpedig – állítása szerint – Starmer megtiltotta nekik, hogy a sztrájkolókat nyíltan is támogassák.

A Corbyn vagy az általa egykor vezetett brit újbaloldal megerősödésétől persze a sokkal piacpártibb új vezetés joggal félhet. Emellett azonban látványos, hogy Starmernek és az egykor Tony Blair mellett dolgozó, a válságot követő lakossági megszorításokat sem ellenző pénzügyi árnyékminiszternek, Rachel Reevesnek feltűnően nincsen kézzel fogható és egyértelműen kifejezett véleménye a mozgalomról. Starmer pedig rendszeresen csupán annyit hangsúlyoz, „kész átvenni a kormányzást”, am így „józan kormányzás lesz”.

Nem tudni hát, hogy az egyre növekvő elégedetlenségnek ezúttal lesz-e a westminsteri fűtött padsorokból ügygazdája. Egyelőre mindenesetre a sztrájk- és rezsibojkott-mozgalom ilyen gazdákra nem látszik rászorulni. Eddie Dempsey, egy, a brexit-népszavazás támogatása miatt a munkáspárti elit által kiközösített szakszervezeti vezető legalábbis úgy látja, megy ez nélkülük is.

Augusztus 30-án ugyanis beszédet tartott a sztrájkoló vasutasok előtt, amelyben egyszerűen úgy fogalmazott:

„Megvédjük a családjainkat, megvédjük a gyermekeinket. Többen vagyunk, ez az ország a miénk, és nem az azt uraló kalózoké és útonállóké! Győzni fogunk!”


A szeptember 15-re és azutánra meghirdetett akciók döntik majd el, valóban így lesz-e.