Az Orbán-rendszer válaszai az energiaválságra megerősítették azt, amit eddig is tudtunk: Orbánék számára a nemzeti és a nemzetközi tőke végletekig való kiszolgálása és nem az emberek támogatása a fontos. Ez a neoliberális hozzáállás a klíma- és ökológiai válság korszakában társadalomellenes. Bármilyen rendszerváltó formáció és szándék alakuljon is ki a közeljövőben, azt figyelembe kell(ene) vennie, hogy a 21. században az energetikai (és így társadalmi) rendszereink korántsem működhetnek pusztán piaci alapokon: ellenkező esetben esélyünk sem lesz túlélni a klímaválságot.

Magam (afféle humánértelmiségiként) mindig is úgy véltem, hogy amikor energiarendszerekről beszélünk, akkor ez alatt korántsem csak az energetikai infrastruktúrát és szakpolitikát értjük, hanem magukat a társadalmi rendszereket is. Energiatermelés és társadalom számomra elválaszthatatlan egységet alkot. Valószínűleg ezt az is bizonyítja, hogy a globális kapitalizmus is egységként tekint az energiarendszerre és a fogyasztásra, s ezért volt kifizetődő a tőke számára az energiapazarló fosszilis szektort addig működtetni, ameddig az a pusztulás szélére nem sodorta a bolygón élő fajokat és benne az emberiséget (sajnos olyan időket élünk, hogy ahol csak lehet tisztázni kell: a környezetpusztítás az emberiséget egy egységes fajként érinti).

Félreértés ne legyen: a globális ökológiai és klímaválságot az a tőkés szemlélet hozta létre, amely mindenre kiterjesztette a piaci logikát, és ebben a rendszerben a természet egy kimeríthetetlen és megdöbbentően olcsó erőforrásként lett elkönyvelve.

Ez az óriási és önsorsrontó hazugság kis túlzással azt jelentette, hogy a tőkés termelés profitérdekei mentén nyugodtan lehet pazarolni, pusztítani a természeti erőforrásokat. Eddig tehát a globális kapitalizmus logikái mentén (kapitalocén) rendeztük be energiarendszereinket, és ennek az emberi eredetű (antropogén) klímaválság lett az eredménye.

A jobb- és liberális oldalon azért is tagadják és/vagy relativizálják az emberiség (de mindenek előtt a tőkés gazdasági rendszer) okozta ökológiai és klímaválságot, mert számukra csakis a kapitalista realizmus létezik.

Rátérve a hazai helyzetre: az Orbán-rendszer elmúlt 12 éve pont egybeesett a globális kapitalizmus legutóbbi válságperiódusa utáni felívelő szakasszal, de egyúttal azzal is, amikor a globális ökológiai és klímaválság hatásai minden eddiginél brutálisabban érinteni kezdték a mindennapjainkat. Az utóbbi évek egymásra torlódó válságait (a menekült- és bevándorlási válságtól kiindulva, a koronavíruson át a mostani energetikai és geopolitikai kontextusban kibontakozó orosz agresszióig) a globális ökológiai és klímaválság kontextusa köti össze.

Szemmel látható (és engem igazán ez borzaszt el), hogy az Orbán-rendszer mindegyik részválság kapcsán egy masszívan rasszista, idegenellenes retorikával akarta elterelni a figyelmet arról, hogy egyrészt semmilyen módon sem érdekelt az adott társadalmi hatásainak enyhítésében és a társadalom felkészítésében, hiszen éppen ezeket a válságokat és az ebből adódó társadalmi, megélhetési tragédiákat akarja a végtelenségig politikailag kapitalizálni (értsd: a gyűlöletpolitika bilincsével összetartani a saját táborát), másrészt pedig a tőke- és rezsimszempontok minden egyes válságban felülírták az alapvető társadalmi érdekeket és humanizmust.

Ezt úgy fogalmaztam meg, hogy

a neoliberális Orbán-rendszer egy „bárkát” épített, csak éppen onnan kizárták a társadalom nagy részét, és éppen ezért óriási a felelősségük abban, hogy ezek a válságok (különösen és leginkább most az energiaválság és élelmiszerválság) a lehető legrosszabb helyzetben érték el a magyar társadalmat. Orbánék pontosan tudták, hogy mi fog következni, de számukra a válságok meglovagolása és a társadalom hatalmi kihasználása volt az elsődleges.

Vajon milyen emberek kormányozzák azt az országot, amelyben a kormányzat az elmúlt évtizedben az ökológiai és klímaválságot menekültellenségként és a másság iránti gyűlöletként „fordította le” a társadalomnak, de közben nem indított Európa klímaválság szempontjából legsérülékenyebb régiójának részén energiahatékonysági, zöld energia és vízgazdálkodási programot a lakosságnak?

Orbánék ehhez képest belevitték a társadalmat egy óriási „rezsihazugságba”, hiszen a rezsicsökkentés eleve a társadalom közép- és felsőközép osztályaira optimalizált projekt volt, ami persze sokat jelentett a rosszabb helyzetben lévő társadalmi csoportoknak, de semmiképpen sem volt társadalmilag igazságosan kidolgozva, a középosztály feletti csoportokat túlfogyasztásra ösztönözte. Mindeközben az egész társadalmat abban a hitben tartotta, hogy nem szükséges sohasem látott mértékű energiahatékonysági és zöld energia programmal készülni a klímaválságra, valamint elvette annak a lehetőségét, hogy a szolgáltatók hálózatfejlesztéssel támogassák a lokális energiatermelés felpörgését.

Mindebben ismét csak az Orbán-rendszer neoliberális jellege tükröződik, hiszen a rezsicsökkentés eleve úgy lett kialakítva, hogy „annak, akinek van, adatik”, és emellett csakis azok tudtak energiahatékonysági projektekkel felkészülni a klímaválságra, akik azt meg tudták maguknak engedni.

Vagyis: a magyar állam mind ez idáig bűnösen néma maradt a klíma- és ökológiai válságra való társadalmi felkészülés tekintetében!

Azonban most megszólalt, hiszen a rezsicsökkentés mindenféle társadalmi felkészítés nélkül való átalakítása, a háborús és energiaválság következményeinek a lakosságra terhelése és eközben a nemzeti és nemzetközi (lásd: a globális minimumadó elutasítását) tőkeérdekek védelme mind-mind azt mutatja, hogy az Orbán-rendszer az ökológiai és klímaválság következményeit nem végiggondolt és égetően szükséges állami eszközökkel akarja kezelni, hanem ismét a jól ismert neoliberális recepthez nyúlnak: azok fognak túlélni, akik meg tudják azt engedni maguknak! Úgy vélem, hogy

éppen emiatt van most szükség „energiaforradalomra”, amely az eddigiek alapján joggal tekinthető társadalmi forradalomnak.

A következőkben ehhez kívánok néhány szempontot adni:

1. A globális ökológiai és klímaválságban az energiarendszereinknek nem elsősorban gazdasági, hanem társadalmi szempontokat kell szolgálniuk!

Abban a korszakban, amikor most már szó szerint könnyebb „elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét” igencsak nehéz egy átfogó és világmegváltó antikapitalista programmal előállni, hiszen az emberek mind ez idáig még úgy sem voltak képesek a fogyasztási szokásaikon változtatni, hogy tisztában voltak azzal, hogy egy klíma- és társadalomgyilkos rendszert támogatnak.

Ugyanakkor a ránk szakadt válsághalmaz arra lehetőséget kínálhat, hogy állami eszközökkel korlátozzuk a tőkeszempontok érvényesülését az energiarendszerek tekintetében. Ennek egyik eleme az energiarendszerek privatizálása helyett azok államosítása, pontosabban köztulajdonba vétele.

Ez a különbségtétel azért fontos, mert sokan azt gondolják, hogy a globális kapitalizmus neoliberális működésmódja csakis a piacpárti fundamentalizmussal azonosítható. Pont a nagy, a globális kapitalizmusba betagozódó állami (de valódi társadalmi kontroll nélkül működő) nagyvállalatok példája mutatja azt, hogy napjainkban a neoliberalizmus legalább annyira támaszkodik az erős állam által működtetett és a nemzetállami törvényhozások által a tőkének kedvező szabályokat hozó államkapitalista rendszerekre, mint a piacra.

2. A társadalom valódi és demokratikus kontrollja az energiarendszerek felett

A magyar energiapiacon az 1990-es évek privatizációs hulláma eredményeképpen bekövetkezett az áram- és gázszolgáltatók alapvetően európai tulajdonosi körök által való megszerzése, majd a 2000-es években a tulajdonosi csoportok koncentrációja. (Érdemes megjegyezni, hogy ez ellen – nemcsak az energiaszektorban, de máshol sem – a balliberális kormányok nemhogy nem emeltek szót, de motorjai voltak ennek a folyamatnak.) 2010-től kezdve az Orbán-rendszer kiszorította a külföldi tulajdonosi köröket és a Magyar Villamos Művek keretében létrehozott egy állami megaholdingot.

Éppen az Orbán-rendszer neoliberális államkapitalizmusa mutat rá arra, hogy a klímaválság korában miért nem elegendő az energiarendszerek államosítása: ha egy állam a nemzeti és nemzetközi nagytőke kiszolgálója, akkor a közszolgáltatások neoliberalizálása társadalomellenes folyamatokat indít el. Pontosan ez történt az Orbán-rendszer esetében az oktatási és az egészségügyi rendszerekkel, valamint a rezsicsökkentés keretében az energiarendszerrel. Valójában a rezsicsökkentés fő funkciója (az Orbánék által preferált felsőközéposztály támogatása mellett) éppen az volt, hogy államosítsák az áram- és gázszektort. Ugyanakkor a mostani válság rámutatott arra, hogy

ha az állam helye az energiarendszerben valamiféle „kapitalizmuspótlék” és nem a társadalom képviselője, akkor egy államosított energiarendszer sem lesz humánusabb a piaci alapon működő rendszereknél. Éppen ezért a jövő humánus energiarendszere nem lehet tisztán piaci alapon működő, sem pedig egy autoriter állam által működtetett államkapitalista, hanem egy demokratikus állam keretében szigorú társadalmi kontroll alatt működő kell, hogy legyen.

Ezért is lenne kulcsfontosságú egymással hálózatot alkotó energiaszövetkezetekben gondolkodni, ahol minden egyes fogyasztó egyúttal termelő és választópolgárként tulajdonos is.

3. Klíma- és energiavészhelyzet a társadalom érdekében

Végül pedig érdemes arra is utalni, hogy a fentiek átgondolására és kidolgozására viszonylag rövid idő áll rendelkezésre. A klíma- és ökológiai válság immáron a jelen. Úgy gondolom, hogy a kihirdetett „klímavészhelyzet” és körülötte kibontakozó világmozgalom nagyon fontos lett volna annak tudatosításában, hogy mennyire jelenvaló a veszély és mennyire sürgető a cselekvés.

Sajnos az Orbán-rendszer már 2015-től ráérzett arra, hogy a társadalom mennyire manipulálható a különféle rendkívüli állapotok segítségével, és a valódi megoldáskeresés helyett a morális pánikkeltésre és a gyűlöletpolitikára támaszkodott. A tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet a koronavírus következésben bevezetett többféle rendkívüli jogrend követte, majd pedig az orosz agresszió nyomán Alaptörvény-módosítást maga után vonó háború veszélyhelyzet.

Ezekben az a közös, hogy az Orbán-rendszer mind ez idáig kialakította az a jogi- és politikai keretrendszert, amelyben rendkívüli állapotot hirdetett, azonban ez egyáltalán nem igaz a legújabb formára, az energia-veszélyhelyzetre, amely valójában nem közjogi, hanem politikai deklaráció (ennek megfelelően nem kormányrendelettel, hanem határozattal került kinyilvánításra). Mindez miért fontos? Azért, mert éppen a valódi ökológiai és klímavészhelyzet miatt lenne kulcsfontosságú az energia- és társadalmi rendszereinket ténylegesen vészhelyzeti állapotba helyezni, és ennek főszereplője az állam kell, hogy legyen, amely biztosíthatja a kollektív és igazságos felkészülést a klímaválság hatásaira.

Az Orbán-rendszer azonban pontosan ennek az ellenkezőjét csinálja: látszólag kihirdeti az energetikai rendkívüli állapotot, valójában pedig a forradalmi változások elindításától menekül.

Vajon ma miért nem arról beszélünk, hogy a magyar államnak sohasem látott programot kellene indítania azért, hogy mindenkit, de különösen a leginkább rászorulókat megmentse a klímakatasztrófa beláthatatlan következményeitől?

Ez többek között: az energiaszegénység drasztikus csökkentése, energiahatékonysági beruházás, a teljes villamosenergia-rendszer átalakítása és alkalmassá tétele a drasztikusan növekvő napelem-kapacitások számára. Röviden: a magyar állam feladata az lenne, hogy ne csak a középosztály egy része és a felső osztályok engedhessék meg magunknak azt, hogy túléljék a klímaválságot.

Hiszek abban, hogy az energiarendszereink demokratizálása egyet jelent a politikai és társadalmi rendszereink demokratizálásával, hiszen egy autoriter politikai rendszer csakis egy társadalomellenes energiarendszert tud és akar működtetni. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, energiaforradalomra van szükség, ehhez pedig az kell, hogy a társadalom felismerje azt, hogy a globális ökológiai és klímaválságra való felkészüléshez korántsem elegendő egy kormányváltás, hanem olyan rendszerváltásra van szükség, amelynek keretében végre nem a tőkés-piaci szempontok érvényesülnek.