E heti szubjektív összeállításunkban vitatkozunk Szijjártó Péterrel és a Momentum új elnökével, elgondolkodtat minket Jávor Benedek, és feldühít az aszódi tragédiát megelőzni nem tudó Budakörnyéki Járásbíróság.

Vármegyék és főispánok: nem tudhatjuk, hogy mi ez, és ez a legnagyobb baj

Bogatin Bence

„Számos vélekedéssel ellentétben nem gondolom, hogy a főispán és vármegye elnevezés jogszabályba foglalása csupán gumicsont az ellenzék elé dobva, majd ezen elrágódunk, és nem foglalkozunk a gazdasági és megélhetési válsággal. Sokkal inkább úgy vélem, hogy ez egy átfogó, centralizációs célú önkormányzati reform első tesztfázisa, szokja a nép a főispánokat, aztán ha megszokta, már nem lesz felháborodás a tartalmi átalakítással, a hatáskörök újraosztásával kapcsolatban.”

Vannak, akik kiröhögik, vannak, akik felháborodnak rajta, vannak, akik kétségbeesnek miatta, megint mások legyintenek a Fidesznek a héten salátatörvény-javaslatba gyömöszölt döntésére a vármegye- és főispáni elnevezések újbóli bevezetéséről. Sokan sokféleképp próbálták megfejteni a kormányzati szándékot a kétharmados törvénygyár legújabb innovációja mögött.

A leggyakoribb konklúzió az ellenzéki politikusok és véleményvezérek részéről vagy az, hogy terelésről, szemfényvesztésről, népszerű kifejezéssel élve „gumicsontról” van szó. Hiszen mindeközben nőnek a kisemberek adóterhei, újraindulnak a kilakoltatások, látható méretű tömeg mondott fel a rendőrségnél egy hét alatt, és a jó ég tudja, hány tanár marad a köznevelésben szeptemberre. Arról nem is beszélve, hogy semmiféle fény nem látszik még az inflációs alagút végén.

Aztán van olyan elemzés is, amely szerint a törvénymódosítás szimbolikus gesztus, amelyet afféle simogatásnak szánt a Fidesz saját tábora részére, az eljövendő cudar idők előtt. Mások szerint pedig a társadalmi hierarchia kőbe vésésére szolgálhat. 

Jávor Benedek párbeszédes politikus kiselemzése saját Facebook-oldalán azért emelkedik ki ezek közül az értelmezések közül, mert gyakorlatilag egyedül állítja azt, hogy igenis lehet gyakorlati jelentősége a meghökkentő javaslatnak.

Mégpedig azért, mert az ellenzéket maradék hatalmi pozícióiban eljelentéktelenítő és az emberek mindennapjait komolyan meghatározó közigazgatási reform előszele lehet. Ezért pedig igenis foglalkozni kell vele, reagálni kell rá.

Hogy kinek van igaza, én őszintén nem tudom: fogalmam sincs, hogy mire lesz jó a főispánozás, miközben mindkét típusú érvelésben látok rációt. Éppen ezért gondolom, hogy Jávor eszmefuttatása az általa leírtaknál  még súlyosabb és aggasztóbb dologra mutat rá: mégpedig arra,

hogy az országban egy-két döntéshozón kívül senkinek fogalma sincsen, hogy pontosan miért készül egy-egy törvény. Ahogyan arról sem győződhet meg senki semmilyen megnyugtató módon, hogy kell-e vele akár gondolkodás, akár cselekvés szintjén foglalkoznia. Vagy törődjön inkább az egyébként is számos, mindennapi problémáival.

Ebből pedig az következik, hogy a vármegyék és főispánok, valamint az elmúlt 12 évben nem egyszer látott salátatörvény-zuhatag és látszólagos zagyvaságdömping semmiképpen sem gumicsont, hanem  sokkal inkább zaj.

Játék a nyilvánosságot figyelő állampolgárok ingerküszöbével, kíméletlen csiki-csuki a gazdasági bizonytalansággal és a jövőt alapvetően meghatározó nyitott kérdésekkel elfoglalt átlagmagyar figyelmével és türelmével. A napszámos- és csipaszódótól kezdve a kata lehetséges reformjáig hosszan sorolhatnánk a példákat.

Nem az a helyzet tehát, hogy vannak hülye és komoly törvények, hanem az, hogy rengeteg, a képviseleti demokráciától teljesen idegen módon meghozott, de igenis húsbavágó döntés lebeg egyszerre az emberek feje felett, amit képtelenség egyidejűleg követni és értelmezni.

A salátatörvényekből itt, ott, amott kibukkanó, potenciálisan fájdalmas döntésektől való félelem pedig nem paranoia, hanem teljesen racionális reakció a többedik kétharmadnak való kiszolgáltatottság helyzetében.

Ebben a versenyben mi csak veszíthetünk, ezért kell a globális minimumadó

Lehoczki Noémi

„A globális minimumadó Magyarország versenyképességének romlásával járna.”

Szijjártó Péter szerdán este az Egyenes Beszéd vendége volt. Az „antiglobalista kormány” antiglobalista külügyminisztere csavaros érvekkel próbálta elmagyarázni, miért ellenzi Magyarország a globális nagytőkét megadóztató globális minimumadót.

A külügyminiszter szerint az a probléma a globális minimumadóval, hogy a Magyarországon érvényes 9 százalékos társasági adót – ami az Európai Unióban a legalacsonyabb! – 15 százalékra emelné, amivel Magyarország „versenyképességét” veszélyeztetné. Magyarán abbéli képességét venné el a kormánynak, hogy a multik számára minél kényelmesebb adórendszert alakíthasson ki.

Ez a „verseny” valójában egy lefelé tartó spirál, amit a kormány a világviszonylatban is sereghajtó társasági adóval, valamint a munka- és környezetvédelem leépítésével igyekszik „megnyerni”.

Ennek a versenynek a vesztesei mi vagyunk: mi, akik az Európai Unióban a legmagasabb áfát fizetjük. Azok, akik megnyújtott munkaidőkeretekben dolgoznak a gyárakban, akik külföldön dolgoznak idősgondozásban a helyi minimálbérnél is kevesebb pénzért, akik környezetszennyező akkumulátorgyárak mellett laknak stb.

Ezt a versenyt csak globálisan lehet megállítani, máskülönben mindig lesz hova menekülnie a tőkének a lokális szabályozások elől. Éppen ezért globális tehát a globális minimumadó: hogy ne okozzon versenyhátrányt, hogy ne kelljen azzal versenyeznie a nemzetállamoknak a munkahelyekért, hogy hol tőkebarátabb az adórendszer.

Szijjártó Péter szerint az is probléma, hogy a globális minimumadó a „termelő tőkét” terhelné, szemben a kormány extraprofitadójával, ami nem a „termelő vállalatokat” adóztatja, állítja a külügyminiszter.

Honnan lehet ismerős ez az érvelés? A „finánctőkét” támadó, de a termelési rendszert érintetlenül hagyó, sőt, a nagyvállalatokat messzemenő kiszolgáló politika a jobboldali, romantikus antikapitalizmus egyik legfőbb ismérve.

Ez a fajta jobboldali antikapitalizmus rendre „a mindenkori Sorost” sejteti a finánctőke mögött, míg a munkaerő kizsákmányolását a termelésben a végletekig fokozza.

Ha első olvasásra túlzónak tűnhet ilyesmit belelátni Szijjártó Péter szavaiba, idézzük fel mit nyilatkozott lapunknak Toroczkai László a Mi Hazánk majálisán:

„Nem vagyunk kommunisták. A magántőke üdvözlendő dolog: csak ne legyen karvalytőke! (…) Van olyan külföldi tőkés, mint a Continental vagy a Suzuki, aki korrekt módon, termeléssel foglalkozik, velük ki kell egyezni, ők hozzájárulnak az ország gazdaságához.”

Ezt a szélsőjobboldali párt vezére egy olyan beszélgetés után mondta, ahol épp a Continental és a Suzuki szakszervezetei vendégeskedtek a Mi Hazánknál, és ahol súlyos munkahelyi balesetekről, túlmunkáról és más igazságtalanságokról volt szó. Beszédes – ahogy a Fidesz és a Mi Hazánk közötti párhuzamok és az is, hogy a parlament a mai napon leszavazta a globális minimumadót.

Politikai manifesztó? Identitás? Az meg minek?

Lehoczki Noémi

„Az én ajánlatom az volt, hogy erősítsük meg a saját közösségeinket, hallgassuk meg a saját tagságunkat, hogy ők mit gondolnak a világról, nekik mik az elképzeléseik, készítsünk egy problématérképet, és a végén szintetizáljunk. Öt éve, az olimpiai kampány óta ez a párt folyamatosan kampányban van. Nagyon kevés időnk volt, hogy befelé figyeljünk, önreflexívek legyünk.”

Ahogy Magyarország süpped bele a NER-be, egyre kevesebbet hallani ellenzéki pártok belső vitáiról, vívódásairól. Ez azonban nem erősségük, belső kohéziójuk jele, sőt, inkább azt mutatja, hogy ezekből a pártokból mára kikopott a tagság, amely élénk közéleti vitákat folytatott, és politikai elképzelések mentén harcolt a véleményéért párton belül.

A Momentumnál sajnos már akkor léket kapott a valódi pártélet, amikor úgy jelentkeztek be az „új remény pártjának”, hogy még alapító okiratba se foglalták a szervezet céljait, politikai irányelveit. A pártelnök szavai most arról árulkodnak, hogy ezt az elkövetkező időkben sem terveznek pótolni. Gelencsér Ferenc, a Momentum frissen megválasztott elnöke a 444-nek adott interjújában több kérdést is kikerülve lényegében semmit sem tudott mondani arról, mi a programja, milyen stratégiát, milyen politikai identitást ajánlott a tagságnak, egyúttal a választóknak.

Úgymond, követik a tagok akaratát, de miért nem foglalják írásba ezt az akaratot, és viszik aztán a választók elé? Persze, sejthető, hogy mi történt: a belépők mindenfélét rávetítettek a pártra, valakik olyan dolgokat, amilyennek az alapítók valóban szánták, mások olyanokat, amilyennek sose akarták. Klasszikus. A politikai manifesztót nem arra találták ki, hogy jól mutasson a polcon – ahhoz, hogy egy szervezet később képes legyen a növekedésre, előbb le kell szűkíteni a kört. Gondoljunk a Jobbik „néppártosodására”: az ilyesmit fordítva szinte lehetetlen elvégezni.

És miért bíznának a választók egy olyan pártban, amelynek ajánlata nem tisztázott? Mitől jobb ez, mint a Fidesz „folytatjuk” kormányprogramja?

És ha tömegesen belépnek tagok, akik eltérítik a pártot eredeti céljaitól, amelyeket meg se határoztak? Ez így teljesen reménytelen.

Tragédia történt, felelősök nincsenek?

Csengel Karina

„A bíróság a perben széles körű bizonyítást folytatott le: gyámhatósági, rendőrségi, illetve más bírósági iratokat, pedagógusi véleményt, környezettanulmányt, igazságügyi pszichológus szakértői véleményt szerzett be. A kirendelt szakértő véleménye szerint sem az anya, sem az apa esetében nem volt feltárható pszichés zavar, a gyermekek nevelésére mindkét szülő alkalmas volt, és egyik szülő részéről sem volt kimutatható veszélyeztető tényező a gyermekek vonatkozásában.”

– közölte a Budakörnyéki Járásbíróság hétfőn, egy hónappal azután, hogy az apa meggyilkolta mindkét lányát aszódi házában, ahova a gyerekek kötelező láthatásra érkeztek.

Amikor a bíróság közleményét olvastam, arra gondoltam, én ezt nem vagyok hajlandó kritikátlanul, a helyzet értelmezése nélkül megírni a Mércén, tovább erősítve az ilyen esetekben általában előre nem láthatónak, derült égből villámcsapásnak, egyértelmű előjeleket nem mutatónak bélyegzett tragédiák képét.

Hogy lehet, hogy a bíróság teljesen jól végezte a munkáját, mégsem látta senki, hogy az apa komoly veszélyt jelenthet a lányaira? Ha valakinél nem állapítanak meg pszichés zavart, az nem lehet bántalmazó? Ki a felelős azért, hogy senki nem volt képes megmenteni a lányokat?

Ezekre a kérdésekre egyetlen szóban rejlik a válasz, hiszen a rendszer hibáira mutat rá mindegyik. A bántalmazás ugyanis nem pszichés probléma, hanem hatalmi kérdés. Az igazságügyi pszichológus szakértő sajnos nem családon belüli erőszak szakértő, pedig képzésekkel elő lehetne segíteni, hogy ilyen tudással is rendelkezzen. Akárcsak a rendőr, a pedagógus, a családsegítő és a gyámhatóság munkatársai, akik jelenleg többnyire nem ismerik fel a családon belüli erőszakot, így az általuk felmutatott bizonyítékokra alapozott  „széles körű bizonyítás” valójában igencsak gyenge lábakon áll – írtam meg végül kedden, miután egy szakértő is megerősített abban, hogy valami sántít a fent idézett közleményben.

Mondhatnánk persze, hogy biztosan egy-egy ember vétett hibát az eljárás során, melynek végén felügyelet nélküli kapcsolattartást biztosítottak az apának, akitől rettegtek lányai és felesége. Sokkal valószínűbb azonban, hogy tényleg

mindenki úgy végezte a munkáját, ahogy kell: annak a rendszernek az előírásai szerint, amelyben nem létezik egységes, az áldozatokat segítő protokoll. Ennek híján pedig képtelen megelőzni a nőket és gyerekeket érő bántalmazásokat és gyilkosságokat, miközben a lehető legkárosabb gyakorlatokhoz foggal-körömmel ragaszkodik.

Az aszódi gyermekgyilkosság óriási vörös felkiáltójel a jogalkotónak, azaz a kormánypártoknak: valamit nagyon rosszul csinálnak. És amíg ez nem változik, addig velünk maradnak a még saját felelősségüket sem észlelő, az újra és újra bekövetkező tragédiák előtt értetlenül álló, önmosdató bírósági közlemények.

A világ legjobb dolga magyarnak lenni!

Juhász-B. Kincső

„A kulturális politika működése két pilléren áll. Az első a magyar állam kulturális intézményeinek igazgatása. A második a kultúra világában működő, önállósággal bíró (civil) szervezetek munkája. Közös céljuk pedig olyan – leegyszerűsítő megfogalmazással – magas minőségű kulturális programok létrehozása és sikerre vitele, amelyek a kulturális intézmények és a kulturális szervezetek együttműködésében ezt fejezik ki: A világ legjobb dolga magyarnak lenni!”  (Szabó László: Kultúrpolitikai gondolatok)

„nevezd nevén szolgáld vakon
ma még bölcső ma már vagon” (Erdős Virág: Van egy ország)

Amikor egy héttel ezelőtt az éppen részlegesen lezárt Keletiben kerestem a jegyirodát, kivert a hideg veríték, amikor azt láttam, az épület Thököly útnak támaszkodó falán, az ablaksáv alatt katonás rendben sorakoznak az egykori náci Németország könnyen felismerhető vörös, horogkeresztes lobogói. A zászlókat egy forgatás miatt aggatták fel ideiglenesen, de az ötlött fel bennem, hogy  ha megtörténhettek romagyilkosságok, ha 2015-ben úgy viselkedett menekültekkel honfitársaink jó része, és ha most így viselkedünk, egy háború alatt, miért ne eshetne meg, hogy egyszercsak ottfelejtődnek azok a zászlók?

Kicsit megdermedtünk, amikor láttuk, az orosz médiában hogy terjed egy fasiszta jelkép, de közben akkurátusan kizárunk a tudatunkból karlengetős jobbikos politikusokat, vagy elsiklunk olyan szavak felett, mint a  „cigánybűnözés” vagy olyan javaslatok felett, mint a bérrabtartás. Kicsit megörülünk, amikor Thürmerre ráborul a Z-betűs zászlótartó, de (fásultságunkban?) elmulasztjuk sokadszorra feltenni a kérdést, miért kerülhetett nyilvános térbe és képernyőre az a jel.

Pedig ezek egyszerű jelek. Ha nem ismerjük fel funkcióikat, működésüket, társadalmakban betöltött szerepüket, vajon meg tudunk-e érteni olyan komplex jelrendszereket, mint amilyenek a szövegek? Emlékszünk-e arra, hogy szövegek bizony nem ártatlanok, nagyon is könnyen használhatóak fel különböző tettek és rezsimek igazolására? És amikor olyan szövegek születnek, amelyek érvelésükben, retorikájukban, hasonlítanak már felhasznált szövegekre, vajon feltevődik-e a kérdés, hogy mikor használják fel a hozzájuk hasonlókat ugyanúgy?

Legtöbbünk születése előtt már megígérték a sohatöbbét. Azóta látjuk, hogy de bizony, nagyon is sokszor. A fent idézett szövegrész pedig, bár stílusa indokolná, nem a második világháborút megelőző válság és fegyverkezési hullám kulturális terméke, hanem a Kommentár folyóirat legfrissebb számában olvasható.

Pontosabban Szabó Lászlónak, a Magyar Teátrumi Társaság Titkárának, a Nemzeti Színház kommunikációs tanácsadójának téziscikkéből származik. A szöveg 13 pontban sorolja fel a magyar kulturális élet összes intézményét, és jelenti ki (minden egyes bekezdés végén), hogy ezek, és az általuk támogatott termékek (elnézést, művek) funkciója azt közvetíteni a világ fele: „A világ legjobb dolga magyarnak lenni!”

Ha ez nem lenne elég, amikor a 24.hu újságírói megkérdezik, hogy mégis hol érezhetjük olyan alkotások, mint a Saul fia (vagy a Sorstalanság, az Emberszag, Radnóti, Örkény szövegei) után, hogy mennyire jó magyarnak lenni, akkor ad absurdum, Szabó azt ismételgeti, hogy pont ilyen magyar nyelvű alkotások létrejöttéből is erre a tételre következtethetünk.

Nekem kérdés, mit érzünk Radnóti Nem tudhatomja után. Én elsősorban primér, szekundér és tercier szégyent, hogy kicsivel a magyarsághoz tartozásának ennyire érzékeny kinyilatkoztatása után az ő és több mint 400 000 zsidó mérnöki pontossággal tervezett és végrehajtott lemészárlásához járultak hozzá honfitársaik. Magyarok. Szabad-e ezek után bármit is kinyilatkoztatnia egy alkotásnak, és nem csak óvatos kérdéseket feltennie? Ez a működés nem lenne egyébként is inkább sajátja a művészetnek, mint a Szabó által képviselt előíró attitűd?

Tényleg olyan egysíkú, előíró kultúrában akarunk élni, amelyet Orbán János Dénes, Demeter Szilárd, Vidnyánszky Attila nyomdokaiban ez a kedves mérnök úr, Szabó László népszerűsít? És, ha nem, teszünk-e bármit is ez ellen?