Ez a cikk a magyarországi lakhatási mozgalom^[1] elmúlt 30 évét foglalja össze a politikai események tükrében. Az időszakot négy korszakra osztja, és abba enged betekintést, hogy a hátrányos helyzetű embereket képviselő szervezetek – bal- és jobboldalon egyaránt – milyen válaszokat adtak a korszak szakpolitikai kihívásaira.

A történet a forrongó ’90-es évektől indul, amikor rengeteg hátrányos helyzetű csoport – roma és nem roma, alacsony jövedelmű szociális lakásbérlő, lakásfoglaló és hajléktalan ember – követelt megoldást lakhatási problémáira. A ’90-es évek második felében a mozgalom intézményesült; kiépült a hajléktalan-ellátórendszer, elindult a jogvédelem.

Ez az időszak nem csak azzal szembesítette az érdekvédőket és a közösségeket, hogy a hatóságok a lakhatási válságot a romák kirekesztésével akarják kezelni, hanem azzal is, hogy a rosszul kezelt lakhatási válság alkalmas az etnikai konfliktusok táplálására.

A 2000-es években elkezdődtek az államilag finanszírozott telepfelszámolási programok, és új színt hoztak a mozgalomba a globalizációkritikus fiatalok. 2008 után megint hallhatóvá vált a kisemmizettek hangja. A hajléktalan emberek és az önkormányzati bérlők baloldali értékek mentén működő csoportok segítségével szerveződtek, miközben a devizahitelesek jellemzően jobboldali kötődésű szervezetekben gyakoroltak nyomást. A két blokk között nem nagyon volt átjárás, ideológiai alapon is elkülönültek egymástól. A baloldal teljesen lemaradt az évtized egyik legfontosabb lakhatási ügyének, a globális pénzügyi válságnak a tematizálásáról.

Ebből a madártávlati áttekintésből is látszik, hogy az elmúlt bő három évtizedben komoly ellenszélben dolgoztak azok, akik az igazságosabb lakhatás ügyét tűzték zászlajukra. Történeteik egyrészt a fordulatokkal teli demokratikus-kapitalista átalakulás ellentmondásait leplezik le. Küzdelmeik azonban egy kívánt demokratikus társadalmi működés rövid életű kifejeződési formái is, ahol hátrányos helyzetű csoportok és szövetségeseik állnak ki a profitorientált gazdasági-politikai érdekekkel szemben.

E cikk célja, hogy a mozgalmi hagyomány feldolgozásával segítse a most aktív – magyar és kelet-európai – lakhatási szervezetek önreflexiós képességét, eredményességét, és a közöttük lévő lehetséges együttműködéseket.

Menteni, ami menthető (1989-1995)

Az államszocialista rezsim legitimitásának egyik legfontosabb forrása a lakhatás volt. A pártvezetés az államilag támogatott bérlakásrendszerrel és lakásépítési programokkal, illetve a közüzemi költségek alacsonyan tartásával igyekezett az állampolgárok számára elfogadható körülményeket biztosítani.

Az 1980-as évek elejétől a gazdasági teljesítmény romlásával a szocialista állami lakásépítés fokozatosan visszaszorult, és egyre fenntarthatatlanabbá vált a bérlakásszektor működtetése is. A rossz lakásgazdálkodás a közös állami tulajdon állagromlásához is vezetett. Több tízezer bérlakás állt üresen, és egyre gyakoribbá váltak a lakbéremelések is. Ráadásul az omladozó szocialista rendszer egyre inkább megvonta a segítséget azoktól is, akik munkásszállókon éltek. 1988-ban egyik pillanatról a másikra hatszorosára emelkedett a lakbér ezeken a szállásokon, amely jelentősen megnehezítette az itt élő alacsony keresetű munkások életét. Mindez széles körű elégedetlenséget váltott ki, és a lakhatás ügye mozgósító erővel hatott.

A szociális lakásbérlők szervezték meg magukat a leggyorsabban és a legnagyobb léptékben. A Lakásbérlők Egyesületét (LABE) 1988. szeptember 12-én alapították Budapesten, és a következő néhány hónapban országos szinten több ezer főre emelkedett a taglétszám^[2]. A helyi csoportok kiálltak a méltányos önkormányzati bérlakáskezelésért és tiltakoztak a lakbéremelések és az elmaradt felújítások miatt. Néhány tucat bérlői közösség a saját kezébe vette lakóépületeik fenntartását és „önkormányzó lakásbérlő egyesületeket” alapítottak^[3]. Ezen felül az országos szervezet vezetői következetesen képviselték, hogy a piacosítás, illetve a bérlakosvagyon felszámolása végzetes következményekkel járna. 1989-ben fogyatékosokkal, nyugdíjasokkal és szakszervezetekkel összefogva egy rövid életű nagykoalíciót is létrehoztak.

Ezzel egyidőben, de a fenti kezdeményezéstől függetlenül 1989-ben Miskolcon roma bérlők és lakásfoglalók létrehozták a Gettóellenes Bizottságot, melynek megszervezésében nagy szerepet vállalt egy fiatal roma tanító, Horváth Aladár. A szerveződés a helyi tanács kitelepítési tervére adott válasz volt. A döntéshozók ugyanis a város határán kívül, minden infrastruktúrától távoli, gettóra emlékeztető telepre akarták kitelepíteni a belvárosban rossz lakáskörülmények között élő roma lakosokat.

Horváth ekkor Budapestre utazott, ahol – roma és nem roma – értelmiségiek kis csoportjában talált szövetségesekre. Rövidesen az érintett családokkal közösen kampánnyal álltak elő a kilakoltatások megakadályozására. A budapesti segítők tényfeltáró bizottságot hoztak létre és azt találták, hogy senki nem akar kiköltözni a város szélére. Sőt, a legtöbb családnak konkrét elképzelése volt arról, hogyan tudna javítani a lakhatási helyzetén, ha kapna hozzá szociális vagy adminisztratív támogatást. A szövetségesek segítségével a Gettóellenes Bizottság mozgósítani tudta az országos közvéleményt, meghátrálásra kényszerítette a hatóságokat, megakadályozta a kilakoltatást és alternatív lakhatási megoldásokkal állt elő^[4].

A hajléktalan emberek is – noha kisebb léptékben, de – megszerveződtek a lakhatási válság hatására és 1989. november 29-én tiltakozásokba kezdtek Budapesten^[5]. Az üres lakások hasznosítását követelték, és egy háromfős küldöttség – Kis Róka, Cápa és Csöpi – petíciót adott át Budapest vezető tisztségviselőjének, Bielek Józsefnek. Az egyébként is legitimációs válsággal küzdő szocialista vezetés mindent megtett annak érdekében, hogy a lehető leggyorsabban eltüntesse a szegénységet a közterekről és megakadályozza a társadalmi feszültség fokozódását.

November 30-tól a pártvezetés alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb épületeket adott át a segítő szervezeteknek – volt, amelyben fűtés és meleg víz sem volt.

Az első menhelyek így a hajléktalan tüntetések eredményeként jöttek létre.

A tüntetéshullámot többen igyekeztek életben tartani, sztrájkot szerveztek a Déli pályaudvarra, és napokig blokád alá helyezték a jegypénztárakat. Arról, hogy sok, hajléktalan vagy a hajléktalanság szélén álló ember szállás helyett lakást akart, az országban további kisebb tiltakozások is tanúskodnak.

A jelentős, államszocializmusból megörökölt közösségi állami lakástulajdon megtartására irányuló erőfeszítéseket aláásta a kapitalista városfejlesztés, és az ezt is kiszolgáló lakásprivatizáció. Csak 1990-1992 között a lakásállomány 30 százaléka, 210 ezer bérlakás került magántulajdonba^[6]. A lakásprivatizációs láz a Lakásbérlők Egyesületét is utolérte, akik aztán a vásárlás minél előnyösebb feltételeit igyekezték kiharcolni tagjaiknak.

Eközben a szegény, illetve alacsony keresetű emberekből álló lakhatási szerveződések kevés szakmai, eszmei és politikai támogatást kaptak ahhoz, hogy erős, érintettekből álló szervezetekké váljanak és elsodorta őket a kapitalista-demokratikus gazdasági-politikai átalakulás.

Az intézményesülés kora (1995-2002)

1995-re egyértelműen látszott, hogy a roma lakosság volt a rendszerváltás legnagyobb vesztese. Míg a roma családok több mint felében nem volt egyetlen aktív kereső sem, ez a nem roma családok egyharmadára volt igaz. Elszegényedésüknek volt egy lakhatási dimenziója is, hiszen a romák többsége a legelmaradottabb kisközségi településeken élt, vagy a városi szegénynegyedekben keresett menedéket. Az államszocializmus alatt azoknak, akiknek nem volt lakásuk, évtizedeken át reális alternatíva volt az üresen álló – bőségesen rendelkezésre álló – bérlakások elfoglalása. Ezek sok esetben vizes, koszos, leromlott állagú lakások voltak, amelyek senkinek sem kellettek.

A gyakorlat évtizedekig az volt, hogy a tanács elhelyezés nélkül nem lakoltatta ki a lakásfoglalókat, az 1980-as évek közepétől azonban egyre gyakrabban nyúltak ehhez az eszközhöz.

Noha a lakásfoglalók különféle társadalmi háttérrel rendelkeztek, a kilakoltatásoknak volt egy etnikai színezete: aránytalanul nagy mértékben sújtották a romló gazdasági helyzet miatt a vidékről a fővárosba költöző roma családokat.

A szegény – gyakran roma – emberek kiszorítása a városokból, ahova könnyen lehet, hogy éppen a vidéki szegénység elől menekültek, nem jelentett valós megoldást. Azok, akiket kiszorítottak az egyik kerületből, felbukkantak egy másikban, vagy a vidéki leszakadó településeken. Ma még világosabb, hogy ezek a kilakoltatások ugyanúgy a hátrányos helyzetű vidéki régiók kilátástalanságát növelték.

Az 1995. május 9-én alakult Roma Polgárjogi Alapítvány ennek a rosszul kezelt lakhatási válságnak a közvetlen következményeire kívánt választ nyújtani. A kis munkatársi gárdával rendelkező szervezet egyéni szintű jogi esetkezeléssel és szociális munkával segített több száz kilakoltatás előtt álló ember ügyében vidéken és Budapesten egyaránt. Az elsődleges céljuk a tárgyalásos helyzet kialakítása volt az önkormányzatokkal, amelybe bevonták az érintetteket. Tüntetéshez, élőlánchoz a legvégső esetben folyamodtak.

Noha az alapítvány számos roma közösséggel volt kapcsolatban, és nagy médiavisszhang övezte munkáját, arra már kevés erőforrása maradt, hogy erős, alulról szerveződő bázist is felépítsen.

Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az RPA 2005-ben nem tudott elég embert mozgósítani ahhoz az országos kampányhoz, amelynek keretében népi kezdeményezést indítottak az elhelyezés nélküli kilakoltatás tilalmának törvénybe foglalásáért.

Noha a ‘90-es évek második felére az alacsony státuszú emberek megélhetési nehézségei nem enyhültek, az érintettekből álló, a társadalmi változásért konfliktust is felvállaló szervezetek száma csökkent. A donorok intézményesítéssel kapcsolatos elvárásai (a szervezet bejegyzése, bevételek és kiadások könyvelése), a szerveződések regisztrációjával járó bürokratizálódás, a kormányzatok részéről – különösen az EU csatlakozás következtében – a szakértői szerep felértékelődése mind-mind abba az irányba tolták a szervezeteket, hogy professzionalizálják működésüket^[7].

Ennek köszönhetően számos szervezet stabil oszlopává vált a lakhatási mozgalomnak, azonban így azt is kockáztatták, hogy az anyagi túlélésért folytatott küzdelem eltereli őket eredeti céljaiktól, elkezdenek projekt-alapon működni, illetve kapcsolatuk tranzakcionálissá válik az érintettekkel. Ugyanakkor a közösségi bázis megszervezéséhez és megtartásához speciális szakmai és anyagi erőforrásokra lett volna szükség, amelyek nem voltak meg.

Globalizációkritikusok és helyi újítók (2002-2008)

A ’90-es évek végétől a gazdasági stabilizáció hatására Magyarországon is beindult a lakáshitelezés és lakásépítés. Kiépült egy piaci alapú lakásfinanszírozási rendszer, amely a jobb módú, kiegyensúlyozott háttérrel rendelkező családok számára megfizethetővé tette a lakhatást.

A 2000-es évek elejére világossá vált a pusztán városszerkezeti szempontokat szem előtt tartó városfejlesztések kiszorító hatása is,

illetve az is, hogy számos műemléképületet hagytak lepusztulni ingatlanspekuláció céljából. Közben, 2003-ban elindult egy, az állami költségvetésből finanszírozott országos adósságkezelési program, és 2004-ben a lakásfenntartási támogatást is elkezdték normatív alapon, a költségvetésből folyósítani, ami növelte az elérést és a folyósítási hajlandóságot, noha a támogatások összege továbbra is elégtelen volt. Továbbá, 2005-ben indult el a többségében romákat célzó, de szűkre szabott telepfelszámolási program. A 2011-es népszámlálási adatok szerint az ország több mint 700 településén közel 1.400, többségében romák lakta telep vagy elmaradott településrész található, melyben 280-300 ezer ember él. Ennek ellenére a program öt éve alatt összesen néhány száz család támogatására jutott pénz^[8].

A kapitalista tőkepiacok és a kereskedelem egész világra kiterjedő, az 1970-es évektől kibontakozó liberalizációját (neoliberális globalizáció) kritizálta az ún. alternatív globalizációs, vagy röviden alterglob mozgalom. A magyar alterglob színtéren először a Humanista Mozgalom vállalta fel a lakhatás ügyét, amely révén 2004-ben megalakult Az Utca Embere önkéntes hálózat. Évente, a hajléktalan emberek bevonásával virrasztással egybekötött egész éjszakás demonstrációt tartottak, és követelték a lakhatáshoz való jog alkotmányba foglalását. A dzsentrifikációt és az ingatlanspekuláció által vezérelt kapitalista térhasználatot az anarchista eszmék mentén kritizálta a 2004-ben alakult Centrum Csoport. Ezek az aktivisták négy alkalommal foglaltak el épületeket.

A városi baloldali szubkulturális tértől távol számos vidéki roma közösség azon fáradozott, hogy a települési önkormányzat megigényelje a telepfelszámolásra fordítható állami támogatást, és beköltöztesse a szegregáltan, rossz körülmények között élő családokat a közeli falvakba és városokba. Azonban ezek a szervezetek, pl. a Szomolyai Cigányokért Szervezet, a SZETA Eger, vagy a Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetsége, gyakran ütközött az önkormányzati vezetés, a szélsőjobboldali Jobbik, vagy egyes lakosok ellenállásába.

Az ilyen hátrányos településeken a telepfelszámoláshoz szükséges források igénylése sokszor önmagában is tiltakozó akciónak számított.

Azonban a helyi erőviszonyok közötti manőverezés után ezeknek a szervezeteknek sokszor sikerült új otthont biztosítaniuk a korábban szegregált és minősíthetetlen körülmények között élő roma családoknak.

A 2000-es évek közepére szervezeti összetételében komplex mozgalmi szcénát látunk. Vannak szakmailag felkészült érdekvédelmi szervezetek, elkötelezett helyi újítók és regionális fejlesztők, és az alterglob mozgalomhoz kötődő szervezetek révén a hajléktalanság összekapcsolódik a radikális tiltakozás kultúrájával. A hajléktalanellátás is fejlődött, noha a feltételek továbbra is kritikára adtak okot. Azonban a mozgalmi infrastruktúra csak látszólag volt erős.

A szereplők nem feltétlenül tekintettek egymásra szövetségesként, vagy gyakran idegenül szemlélték a másik stratégiáját, taktikáját, beszédmódját.

A mondanivalót sem sikerült úgy keretezni vagy olyan narratívát építeni, amelyhez sokan – beleértve a több százezer érintettet – tudnának kapcsolódni.

A kisemmizettek és szövetségeseik (2009- )

A 2000-es évek végére a megfizethető lakhatási megoldások volumene kicsi maradt, így a kormányzatok a piac felé fordultak, és banki kölcsönökkel segítették a lakástulajdonhoz jutást. Az első Orbán-kormány, majd a Medgyessy-kormány által felhalmozott magas költségvetési hiány következtében azonban a forinthitel túl költséges lett, így azt az első Gyurcsány-kormány alatt felváltotta az olcsóbb devizahitel. E hitelforma népszerűsége gyorsan nőtt, azonban a laza szabályozás és az árfolyamkockázat miatt kiszolgáltatottá tette a háztartásokat a pénzpiacoknak.

A 2008-as pénzügyi válság kirobbanása után több ezer embert lakoltattak ki.

Az első jelentősebb mentőakcióra három évet kellett várniuk a károsultaknak, és az intézkedések az alacsony jövedelemből élő devizahitelesek számára korlátozott kiutat kínáltak^[9]. Ennek ellenére a 2015 utáni lakáspolitika egyre inkább alárendelődött a családpolitikának, amely következetesen több erőforrást csoportosított a jobb jövedelmi helyzetben lévő háztartások számára^[10].

A 2008-as gazdasági válság után a mozgalmi szervezetek ideológiai alapon világosan elkülönültek egymástól. A baloldali kötődésű csoportok (továbbra is) a leghátrányosabb helyzetű lakhatási szegények megszervezését, illetve képviseletét vállalták fel, többek között a hajléktalan emberekét és az alacsony jövedelmű önkormányzati bérlőkét. Ennek egyik fontos szereplője A Város Mindenkié (AVM), egy osztályokon átívelő, alulról szerveződő lakhatási csoport.

Az AVM 2009 augusztusában alakult Budapesten, tagjai többségében hajléktalan emberek és a velük dolgozó, magasan képzett szövetséges aktivisták. Céljuk a lakhatáshoz való jog érvényre juttatása, a hajléktalansáról szóló beszédmód megváltoztatása, és a hajléktalan emberek és az önkormányzati bérlők közösségi vezetővé emelése volt. Ennek eredményeképpen az AVM-et a hajléktalan tagok képviselték a nyilvánosság felé; rendszeresen nyilatkoztak a médiában, felszólaltak tüntetéseken, és parlamenti bizottsági üléseken is részt vettek. A csoport kampányt folytatott a hajléktalanság kriminalizálása ellen, így az ellen is, hogy a hatóságok büntetést szabjanak ki az utcán alvásért. Az AVM számos embert védett meg a kilakoltatástól, szerveződött az önkormányzati bérlakásokért, és megvédte a kunyhólakók jogait.

Munkájuk eredményeképp 2014 októberében egy precedensértékű per megállapította, hogy jogszerű eljárás nélkül nem lehet kunyhókat bontani, mert a kunyhó és a kunyhóban lévő vagyontárgyak nem kezelhetők „szemétként”. Egy AVM-es kunyhóvédelmi akcióból nőtt ki az első hosszú távú Elsőként Lakhatás^[11] program is, amely az ellátórendszerből kiszorult hajléktalan embereknek nyújt lakhatási lehetőséget.

Az AVM közel tíz évig formálta aktívan a közgondolkodást a lakhatási válságról, és megvalósította a hajléktalan emberek önszerveződését, amit elődeik ’89-ben nem tudtak kiteljesíteni.

Ezzel szemben a devizahitelesek érdekérvényesítése jellemzően a szabadságharcos, a magyar nemzetet a bankoktól védelmező narratívába illeszkedett, amelybe gyakran radikális nemzeti szimbólumok és szólamok keveredtek. 2009-ben az újonnan megszervezett Otthonvédő társadalmi egyesülés alulról szerveződő csoportokat – ún. gyorsreagálású önvédelmi zónákat – hozott létre szerte az országban a kilakoltatások megakadályozására. Működésük alapja az volt, hogy az érintett lakóterületen élők összefognak és a kilakoltatások megakadályozására riadóláncszerűen mozgósítják egymást. Munkájuk újabb önsegítő és tiltakozó csoportok, illetve jogvédő szervezetek létrejöttét katalizálta, amelyek a kilakoltatások során és a bíróságon is szembeszálltak a bankokkal és a végrehajtókkal.

Ennek ellenére a jobboldali lakhatási szerveződések nem tudtak tartós mozgalmi intézményeket létrehozni, míg a politikai értékek szempontjából inkább baloldalinak mondható szervezetek sora jó pár új szereplővel bővült. Az AVM berkeiből három hiánypótló, a lakhatási szegényeket segítő intézmény nőtt ki: a 2010-ben alakult Utcajogász jogvédő szervezet, amely gyakorlatilag az ugyanabban az évben megszűnt Roma Polgárjogi Alapítványtól vette át a stafétát; az innovatív lakhatási megoldásokat nyújtó, 2014-ben alakult Utcáról Lakásba! Egyesület, amely így a hasonló szervezetek, többek között a Habitat for Humanity Magyarország sorait bővítette, és alapítóihoz fűződik többek között a fent említett első hosszú távú Elsőként Lakhatás program is; illetve a 2014-ben alakult Közélet Iskolája képzőközpont és részvételi akciókutatást alkalmazó intézmény. 2018-tól a mozgalom szakpolitikai kapacitása a Periféria Központtal bővült, amely a Városkutatás Kft.-vel közösen próbálja a szakpolitikai tudást a mozgalom szolgálatába állítani.

Az AVM 10 éves következetes szervező munkájának és a polarizált politikai játéktérnek köszönhetően sikerült elkötelezni az ellenzéket a lakáspolitika irányába.

2017-ben hat ellenzéki párt közösen egy, az AVM által szervezett választási fórumon nyilvánosan kifejezte egyetértését kulcsfontosságú lakhatási kérdésekben. Ráadásul, a 2019-es önkormányzati választások előtt is sok jelölt kampányolt a lakhatással.

Ezért az a tény, hogy 2019-ben az ellenzék jelentős mennyiségű önkormányzati mandátumot szerzett, régóta várt lakáspolitikai újítások (pl. hatékonyabb önkormányzati bérlakáskezelés) megvalósulásának reményével kecsegtet. Ez nem független attól, hogy a mozgalom több vezéralakja felelős pozícióba került az önkormányzatokban^[12]. Reményeket ébresztett több mozgalmi szervezetben az is, hogy az ellenzéki pártok megújították a lakhatás iránti elköteleződésüket a 2022-es választások előtt is. Az ellenzék választási veresége azonban a stratégiák újragondolására sarkallta a szervezeteket.

Zárógondolatok

Az aktivisták időről időre felemelik hangjukat, hogy felhívják az ország figyelmét a lakhatási válságra. Pedig valójában a helyzet nem sokat változott a ’90-es évekhez képest; még a lakhatási szegénységben élők száma is nagyságrendileg megegyezik, 2-3 millió. A társadalmi újítók, a lakhatási aktivisták, az érintettek és a döntéshozók gyakorlatilag évtizedek óta ugyanazokkal a kihívásokkal néznek szembe: hogyan lehet jelentős mértékben növelni a megfizethető lakásállományt a kiterjedt lakásszegénység enyhítése érdekében?

A megfizethető lakásállomány bővítéséhez az elmúlt nyolc évben civil szervezetek számos innovatív megoldással álltak elő, köztük úttörő munkát végez az Utcáról Lakásba! Egyesület, a Habitat for Humanity Magyarország és a Városkutatás Kft. Ennek eredményeképp több száz, korábban lakhatatlan önkormányzati bérlakást újítottak fel.

Noha ez csupán töredéke a 14 ezer üresen álló önkormányzati bérlakásnak, de mutatja, hogy van lehetőség a bérlakásállomány növelésére.

Ráadásul, az Utcáról Lakásba! Egyesület szociális lakásügynökségén keresztül az üres ingatlanokkal rendelkező magántulajdonosokat is érdekeltté teszi lakásaik szociális alapú kiadásában^[13]. Az innovatív, évek során kikísérletezett civil kezdeményezések azonban megfelelő anyagi és jogi környezet nélkül nem tudnak átfogó megoldással szolgálni.

Ahhoz, hogy a lakhatási válságon ténylegesen változtatni tudjunk, a politikai pártok elköteleződésére és együttműködésére is szükség van – kormányzati és önkormányzati szinten egyaránt.

Azonban a 2022-es országgyűlési választások után az ehhez szükséges politikai támogatás megszerzése távolról sem egyértelmű. A FIDESZ-KDNP kormánypárt, amely egymás után negyedszerre is győzelmet aratott, következetesen a jobb jövedelmi helyzetben lévő családok számára csoportosít több támogatást, és a pénzügyi erőforrások megvonásával bünteti az ellenzéki önkormányzatokat. A mozgalmi szervezetek azzal a kihívással néznek szembe, hogy ellenséges politikai környezetben kovácsoljanak maguk számára politikai lehetőséget, és közben még a mozgalom infrastruktúráját is erősítsék. Miből teremthetnek helyzeti előnyt?

Elképzelhető, hogy a jövőben újabb, eddig csekély szervezeti képviselettel rendelkező rétegeknek (pl. alacsony jövedelmű albérlők vagy alacsony jövedelmű önkormányzati lakásbérlők) kell még inkább szembenézniük az elmúlt évtizedek hibás lakáspolitikájának következményeivel, és a koronavírus-járvány vagy az ukrajnai háború lakáshelyzetre gyakorolt hatásával. Ezen érintett csoportok képviseletének a felvállalása növelheti a baloldali mozgalmi szereplők befolyását a progresszív lakáspolitikák érvényesítésében, különösen közvetlenül a 2024-es önkormányzati választások előtt. Több jele is van már annak, hogy a szervezetek nyitnak új, korábban kevés képviselettel rendelkező érintett csoportok irányába. Például a Habitat for Humanity Magyarország áttekintette az albérleti piac ellentmondásait, illetve az albérlők kiszolgáltatottságát, és a Periféria Központ a bérlői lakásszövetkezet modelljével a stabil, de alacsony jövedelemmel rendelkező embereket igyekszik megszólítani. Annak a lehetősége, hogy az önkormányzatok majd közvetlenül az EU-hoz is pályázhatnak támogatásért, újabb erőforrásokat jelenthet.

A szervezetek előtt álló másik stratégiai döntés az, hogy az érintett csoportok részvételével szervezik a mozgalmat vagy egy szakértők által vezetett infrastruktúrát építenek. Az elmúlt néhány évben a mozgalom szervezői pillére jelentősen meggyengült, mivel a közösségi alapú, az érintettek bevonására építő érdekérvényesítést szervezők új karriereket kezdtek a politika és a kutatás területén (újfajta támogatást adva ezzel a mozgalomnak), és a szervezők új generációja még nem emelkedett ki. Tudnak elegendő támogatást nyújtani a mozgalom jelenlegi szervezetei ahhoz, hogy új közösségi vezetők felépítésével létrejöjjön a lakhatási problémákban érintett csoportok képviselete? Képes lesz a mozgalom azon az úton maradni, hogy konkrét érdekeket képvisel az érintettek megszervezésén, részvételén keresztül?

A mozgalmak gyakran stratégiai előnyre tesznek szert, ha az infrastruktúra különböző stratégiákat és taktikákat alkalmazó szervezetekből áll, a mozgalom vezetése az érintettek részvételében gyökerezik, és a kapcsolatok földrajzi és társadalmi határokon átívelnek. A magyar lakásmozgalom elmúlt harminc éve alátámasztja ezt a megfigyelést.

A heterogén struktúra kiépítése nyitottságot igényel a potenciális szövetségesektől, mivel a szereplőknek eltérő elképzeléseik lehetnek arról, hogy milyen stratégiák vezetnek társadalmi változáshoz.

Ugyanakkor ugyanabban a küzdelemben vagyunk, és erőfeszítéseink kiegészíthetik egymást. A kulcskérdés az, hogy a mozgalmi szervezetek képesek-e tudatosítani, hogy közösen építenek valamit.