A 2018 előtti választási hajrában az ellenzéki pártok civil nyomásra elköteleződtek egy új lakhatási program megvalósítása mellett. Noha a lakhatási mozgalom ma erősebb, mint korábban bármikor, nem egyértelmű, a szervezetek hogyan fogják betartatni az ígéreteket. Mik a kilátások az elmúlt 30 év mozgalmi munkájának fényében?

A megfizethető lakásállomány előteremtése és az ehhez szükséges politikai nyomás

Ma Magyarországon lakhatási válság van – pedig a helyzet valójában nem sokat változott a ‘90-es évek óta. Gyakorlatilag évtizedek óta ugyanazokat a problémákat görgetjük magunk előtt – nincs kiterjedt szociális bérlakásszektor vagy más, széles körben hozzáférhető megfizethető lakhatási alternatíva. Még a lakhatási szegénységben élők száma is nagyságrendileg változatlan, vagyis 2-3 millió fő. De van remény! Ha áttekintjük a lakhatással foglalkozó szervezetek elmúlt 30 éves munkáját, akkor azt látjuk, hogy

ez a szervezeti hálózat – a mozgalom – ma erősebb, mint korábban bármikor. Ennek ellenére nem egyértelmű, hogyan fogja felmutatni a megfizethető lakásállomány előteremtéséhez szükséges politikai nyomást.

Mire tanít minket a múlt, amivel magabiztosabban alakítható a jövő? Erről szól a Habitat for Humanity éves jelentésének az a fejezete, amelyben a lakhatási mozgalom elmúlt három évtizedes teljesítményét elemzem. Az itt közölt cikkben a legfontosabb tanulságokat veszem sorra.

A múlt hagyatéka: a gyorsított privatizáció

1993. július 8-án egy önsegítő csoport, az Erzsébetvárosi Szükséglakás-igénylők Köre (ESZIK) a bérlakások hasznosítására vonatkozó javaslatcsomagot nyújtott át a VII. kerületi polgármesternek, melyben ez állt:

„Mi szegények vagyunk ahhoz, hogy valaha is lakást vásároljunk, ezért nem értjük, hogy az Önkormányzat miért nem gondol a hozzánk hasonló emberekre, amikor sorra eladja az állami bérlakásokat. […] Elemi érdekünk a privatizáció csökkentése. Mi ezt várjuk az Önkormányzattól!”

A 20-30 tagból álló, etnikailag vegyes szervezet tagjainak évek óta bent volt a lakásigénylése az önkormányzatnál, és azt akarták, hogy az önkormányzat utalja ki a még tulajdonában lévő, de üresen álló lakásokat. Ezzel nem voltak egyedül.

A forrongó ‘90-es években számos lakásszegénységben érintett csoport követelte, ami a rendszerváltásból nekik járna.

Hajléktalan emberek döbbenetes stratégiai érzékkel bénították meg a Blaha Lujza teret és a Déli pályaudvart, hogy lakást (ne szállót) kapjanak. Miskolci roma emberek a Gettóellenes Bizottsággal megakadályozták, hogy szegregált lakáskörülmények közé kényszerítsék őket. A bérlakásban élők felépítették az országos léptékű, évekig a privatizáció ellen küzdő Lakásbérlők Egyesületét (LABE). A nehéz helyzetben élők oldalán állt a befolyásos szakpolitikai műhely, a Városkutatás Kft., amely lassú, fokozatos privatizációt és egy háromszektoros – piaci, költségalapú és szociális – bérlakásrendszer kialakítását képviselte.

A politikába közben olyan civilek is bekerültek, akik emblematikus alakjai voltak az igazságos lakhatásért és a szociális jogokért folytatott küzdelemnek. Solt Ottilia (a Szegényeket Támogató Alapból) 1990–1994, Horváth Aladár (a Gettóellenes Bizottságból) 1990–1994, Iványi Gábor (az Oltalom Karitatív Egyesületből) 1990–1994 és 1998–2002 között volt országgyűlési képviselő. Győri Péter (többek között a Hajléktalanokért Társadalmi Bizottságból) pedig a Fővárosi Lakásügyi Bizottság elnöke volt 1990 és 2002 között.

Messziről úgy tűnhet tehát, hogy ez egy olyan időszak volt, amikor fel lehetett volna tartóztatni a privatizációs lavinát. Ez a lehetőség azonban az 1991-es, az állami vagyontárgyak önkormányzati tulajdonba adását szabályozó törvény, illetve az 1993-as lakástörvény elfogadásával szertefoszlott. A budapesti kerületi polgármestereket már semmi nem ösztönözte arra, hogy a szegénységre és a lakhatási problémákra fővárosi szintű megoldást találjanak. A lakások értékesítése fontos bevételi forrást jelentett, a nemkívánatos lakókat pedig egyszerűbb volt egyik kerületből a másikba szorítani vagy vidékre száműzni.

A kapitalista városfejlesztés ezért erős érdekképviseletet kívánt volna meg a rászorulók részéről és érdekében, hiszen kulcskérdés volt, hogy a privatizációból befolyt nyereséget visszaforgatja-e a kerület vezetése a lakásszektorba. A fent felsorolt civil erőfeszítések azonban többek között anyagi és eszmei támogatás híján nem tudtak ellensúlyt képezni a lakásprivatizációval szemben. Az országos bérlakásállomány így pillanatok alatt közel 20 százalékról 3 százalékra csökkent.

Az átgondolatlan privatizáció negatív társadalmi következményeit máig nyögjük, hiszen nehéz megfizethető lakhatási megoldásokat kínálni, ha nincs erre fordítható lakásállomány.

A mozgalmi építkezés a szakpolitikai változások árnyékában

A ‘90-es évek derekára a hajléktalan emberek és a lakásra szorulók közösségi érdekvédelme gyakorlatilag eltűnt a mozgalomból, a lakásfoglalók és a bizonytalan státuszú bérlők hangja viszont az előző időszakhoz képest felerősödött. Közben az évtized végére a kihívások, ha lehet, még nagyobbak lettek. A nem csökkenő lakásszegénység mellett a rosszul kezelt lakhatási válság számos településen etnikai konfliktusokat eredményezett. Ez az alulfinanszírozottság mellett további nehezítő tényező volt a 2005-ben indult telepfelszámolási programok megvalósításában.

Ebben az időszakban szervezeti összetételében komplex lakhatási mozgalmat látunk. Kiépült a hajléktalan-ellátórendszer, voltak szakmailag felkészült érdekvédelmi szervezetek (Roma Polgárjogi Alapítvány, LABE), elkötelezett helyi újítók és regionális fejlesztők (SZETA Eger, Szomolyai Cigányokért Szervezet, Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetsége, Habitat for Humanity stb.) és tudatosabb városfejlesztő projektek (pl. a Négy Ház és a Zöld Fiatalok részvételével).

A lakhatási válságra adott válaszok, amelyekre 1990 óta a szociális segítségnyújtás volt a jellemző, az alterglob mozgalomhoz kötődő szervezetek révén összekapcsolódtak a radikális tiltakozás kultúrájával (Az Utca Embere, Centrum Csoport, Food Not Bombs). Több szervezet is fellépett az önkormányzati lakásvagyon elherdálása ellen (Centrum Csoport, Levegő Munkacsoport, LABE, ÓVÁS! Egyesület). Ezzel együtt, noha voltak együttműködések, széles körben összehangolt munkáról nem beszélhetünk.

A mondanivalót nem sikerült úgy megfogalmazni, vagy olyan közértelmezést kialakítani, amihez sokan – beleértve a több százezer érintettet – kapcsolódni tudnának. Amikor a korszak egyik legerősebb szervezete, a Roma Polgárjogi Alapítvány 2005-ben népi kezdeményezést indított az elhelyezés nélküli kilakoltatás tilalmának törvénybe foglalásáért, a Humanista Mozgalom és Az Utca Embere is csatlakozott, azonban a szükséges 50 000 aláírást így sem sikerült összegyűjteniük.

Majd jött a 2008-as gazdasági válság, ami merőben átalakította a mozgalom összetételét.

Egyrészt néhány éven át világosan körülhatárolható volt a lakhatási mozgalom baloldali és jobboldali szárnya. A baloldali blokk (továbbra is) a leghátrányosabb helyzetű lakhatási szegénységben élők képviseletét vitte, míg a valamivel jobb helyzetben lévő devizaadósok ügyét a jellemzően jobboldali, szabadságharcos, a magyar nemzet nevében és védelmében fellépő szerveződések vállalták fel.

A két blokk között nem nagyon volt átjárás, ügyek, érdekcsoportok és beszédmód mentén is elkülönültek egymástól. Közben azonban a jobboldali lakhatási szerveződések nem tudtak tartós mozgalmi intézményeket létrehozni, míg a politikai értékek szempontjából inkább baloldalinak mondható szervezetek sora jó néhány új szereplővel bővült.

A Város Mindenkié (AVM) közel tíz évig formálta aktívan a közgondolkodást a lakhatási válságról, nagyban segítve a hajléktalan emberek önszerveződését. Ezt elődeik, ‘89-ben, nem tudták elérni. A mozgalomnak az Utcajogásszal újra lett jogsegélyszolgálata, illetve lakhatási és szociális jogokat védő szervezete, a Közélet Iskolájával pedig oktatási intézménye. Az innovatív szolgáltatásokat, fejlesztéseket nyújtó szervezetek és a kutatóműhelyek sora is bővült az Utcáról Lakásba! Egyesülettel, illetve a Periféria Központtal.

A kihívás azonban ugyanaz maradt, mint a ‘90-es években. Honnan teremthető elő az a megfizethető lakásállomány, amely érdemben csökkenteni tudná a milliós léptékű lakásszegénységet?

A jelen kihívása I.: a megfizethető lakásállomány előteremtése

A megfizethető lakásállomány bővítéséhez az elmúlt hét évben civil szervezetek számos innovatív megoldással álltak elő. Ebben kiemelkedő szerepet tölt be az Utcáról Lakásba! Egyesület, a Habitat for Humanity és a Városkutatás Kft. E kezdeményezések két irányban indultak el. Egyrészt az önkormányzati lakásállományt javítják fel és vonják be a bérlakásszektorba üresen álló, lakhatatlan ingatlanok felújításával (ez potenciálisan 14 ezer ingatlant jelent). Másrészt az üres ingatlanokkal rendelkező magántulajdonosokat teszik érdekeltté lakásaik szociális alapú kiadásában szociális lakásügynökségen keresztül (potenciálisan 400 ezer ingatlan).

Az innovatív, évek során kikísérletezett civil kezdeményezések azonban megfelelő anyagi és jogi környezet nélkül nem tudnak átfogó megoldással szolgálni. Ahhoz, hogy a lakhatási válságot érdemben kezelni tudjuk, a politikai pártok elköteleződésére és együttműködésére is szükség van. Hosszú távú lehetőségekkel kecsegtető eredmény, hogy a 2018-as országgyűlési választások előtt az ellenzéki pártok egységesen a lakhatás ügye mellé álltak, és az önkormányzati választások előtt is sokan kampányoltak a lakhatás témájával.

Egyetértettek többek között
• a lakhatáshoz való jog alkotmányba foglalásával,
• a támogatott bérlakásszektor újraszabályozásával és jelentős bővítésével,
• az országos lakásfenntartási és adósságcsökkentési támogatás bevezetésével,
• a magánbérleti szektor biztonságosabbá és megfizethetőbbé tételével,
• a gyermekes családok lakhatáshoz való jogának intézményesítésével, valamint
• a hajléktalanság és az „önkényes lakásfoglalás” kriminalizációjáról szóló jogszabályok azonnali hatályon kívül helyezésével.

A 2019-es önkormányzati választások óta ebből egyelőre annyi valósult meg, hogy az elhelyezés nélküli kilakoltatás tilalmát fővárosi és helyenként kerületi szintű rendeletbe foglalták. Fontos eredmény továbbá a fővárosi lakáspályázatok kiterjesztése alacsony, de rendszeres jövedelemmel rendelkező hajléktalan emberek lakáshoz juttatása érdekében.

Ezek egyike sem független azonban attól, hogy a mozgalom több vezéralakja felelős pozícióba került az önkormányzatokban. A törekvések sorába tartozik a kidolgozás alatt álló fővárosi Szociális Lakásügynökség is, amelyhez – ahogy egy átfogó lakhatási program megvalósításához is – meg kell szerezni a kerületi önkormányzatok támogatását. Márpedig a fővárosi kormányzó koalícióba tartozók mindegyike tett ígéreteket a lakhatási válság kezelésére.

Az ellenzéknek van mit veszítenie törékeny hitelességéből az országgyűlési választások előtt, ha figyelmen kívül hagyja a lakhatással kapcsolatos vállalásait.

A választási lendület e mozgalomnak is kiváló lehetőséget nyújthat ahhoz, hogy az ígéreteket jövő áprilisig napirenden tartsa, megerősítse a pártok elköteleződését, és önkormányzati szinten számon is kérje a megvalósítást.

Mindez már csak azért sem lehetetlen, mert a mozgalom az elmúlt bő három évtizedet tekintve szervezeti összetétel szempontjából most a legerősebb. A hatékonyság érdekében azonban néhány szervezetnek fel kell vállalnia a vezető szerepet, és fenn kell tartania a szoros együttműködést a többiekkel.

A jelen kihívása II.: a mozgalmi képviselet kiterjesztése a lakásszegénységben élők tágabb körére

2008-ban a devizaadósok életére özönvízszerűen zúdult rá a lakhatási válság, a mozgalom sem volt azonban felkészülve erre. Jellemző, hogy kezdetben egy másik eladósodott csoport, a kis- és középvállalkozókat tömörítő Vállalkozások Érdekvédelmi Szövetsége vállalt szolidaritást a devizahitelesekkel. A radikális jobboldal csak a 2010-es évek elején állt bele az ügybe, a baloldal pedig teljesen lemaradt az évtized egyik legfontosabb lakhatási ügyének felkarolásáról. Elképzelhető, hogy a jövőben – például a koronavírus-járvány következményeként vagy a lakások turisztikai célú hasznosítása (AirBnB) miatt – újabb, eddig csekély szervezeti képviselettel rendelkező csoportoknak (például albérlőknek) kell szembenézniük az elmúlt évtizedek hibás lakáspolitikájának következményeivel.

Ez vezethet egyrészt a mozgalom polarizálódásához, azaz ahhoz, hogy egy ügyet jellemzően csak az egyik politikai oldal vállalja fel, ahogy 2008 után a devizaadósok ügyét is; másrészt azonban a mozgalom egységét is erősítheti, amennyiben e szövetséges szervezetek bővíteni tudják érdekképviseletük körét.

A 2010-es évek végén néhány szervezet elkezdett új ügyeket és érdekcsoportokat képviselni, például a Habitat for Humanity támogatni kezdte az albérlőket az átláthatóbb albérletpiac kialakítását célzó jogszabályi javaslatokkal. A Periféria Központ pedig a bérlői lakásszövetkezettel a stabil, de alacsony jövedelemmel rendelkező emberek számára kíván megoldást kínálni.

A jelen kihívása III.: a társadalmi támogatottság felmutatása

Ahhoz, hogy a „bent” lévők (megválasztott képviselők, tanácsadók stb.) hűek tudjanak maradni elveikhez, és elkötelezetten végig tudjanak vinni egy-egy lakáspolitikai intézkedést, szükség van arra, hogy a mozgalmi szereplők – szükség esetén – „kívülről” is nyomást tudjanak gyakorolni a változás kerékkötőire, fel tudják mutatni egy-egy követelés társadalmi támogatottságát.

Máskülönben félő, hogy az ígéretes szakpolitikák döcögve, kevés erőforrással, vagy a politikai érdekek mentén, eltorzulva valósulnak meg, ahogy az sok esetben eddig is történt. A nagyobb befolyás érdekében végiggondolandó, hogyan tehető hatékonyabbá a mozgalmi építkezés. Kellő arányban vannak-e jelen a különböző stratégiával dolgozó – szolgáltatásnyújtó, szakpolitikai, jogvédő, képző és közösségi érdekérvényesítő – szervezetek? Még mindig ott vannak-e köztük az együttműködést gátló sorompók, vagy látják egymásban a szövetségest?

Elmondható-e, hogy a mozgalom érintett emberek részvételével konkrét érdekeket képvisel, és nem „csak” értékeket és szakmai véleményt közvetít? Milyen erőforrásokra lenne szükség a hajléktalan emberek, roma és nem roma önkormányzati bérlők, lakásfoglalók, devizahitelesek részvételének elmélyítéséhez, illetve a lakhatási szegénységben érintett további csoportok képviseletének a felvállalásához?

Az egészséges „mozgalmi infrastruktúra” egyik függvénye egymás munkájának megismerése és a kölcsönös nyitottság, még akkor is, ha nagyon eltérő elképzeléseink vannak arról, milyen utak, stratégiák vezethetnek a változáshoz.

Atomizálódott társadalmunkban azonban nemcsak kapcsolataink, de mozgalmi küzdelmeink is elemeikre bomlottak.

Sokszor nem is tudunk egymás erőfeszítéseiről, és azt sem látjuk át, hogy munkánk hogyan illeszkedik abba az átfogóbb küzdelembe, amit előttünk már mások elkezdtek. Emiatt azonban elődeink hibáiból sem tudunk tanulni, sem sikereikből erőt meríteni, megérteni azt a történelmi hagyományt, amelybe akarva-akaratlan, de mi magunk is beléptünk. Pedig küzdelmünk közös, és erőfeszítéseink, stratégiáink, eszközeink kiegészíthetnék egymást. Kérdés, hogy a mozgalmi szereplők létre tudnak-e hozni egy olyan erős együttműködést, amelyben közösen építkeznek.