Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A lelkünkben duruzsoló profitkényszer – Szalai Erzsébet új kötetéről

Szalai Erzsébet: Lélek és profitráta. Budapest; Napvilág Kiadó, 2022.

Lélek és profitráta. E két fogalom egymás mellé helyezése talán megütközést kelthet a kritikai baloldal szűk kulturális közegén kívül a legtöbb emberben. Talán azt a szorongató benyomást kelti, mintha lelkünk folyamatai, mindennapi örömeink és bánataink, belső lehetőségeink és korlátaink, vagy kapcsolataink minősége nemcsak saját döntéseink, hanem valamiféle külső társadalmi-gazdasági erő függvényei is lennének.

Van-e valós szabadsága a magyar társadalom tagjainak saját sorsuk alakításában? Ha nem, akkor mik azok a függőségek, érdekek és mechanizmusok, amik megakadályozzák, hogy mint szolidáris közösség működhessünk? Hogyan hat a kizsákmányolás saját lelkünkre? Milyen társadalmat hoznak létre a pszichésen kizsigerelt és elidegenedett egyének? Mindezek ismeretében, milyen jövőképeink vannak, és mi egy gondolkodó baloldali értelmiségi felelőssége ebben a gyorsan változó, egyre szélsőségesebb világban? Szalai Erzsébet legújabb könyvében, mely négy nagyobb fejezetbe rendezve tizenhat tanulmányt, esszét és recenziót tartalmaz, lényegében e kérdésekre keresi a választ.

Mindez nem azt jelenti, hogy az általa felvetett témákról a szerző beszélne a társadalomtudományos közeg és a nyilvánosság előtt elsőként, hiszen gondolatait az elmúlt százötven év több nagy magyar és nemzetközi társadalomtudósa alapozta meg (pl.: Karl Marx, Max Weber, Bibó István, C. Wright Mills, Szelényi Iván és Konrád György, Byung-Chul Han stb.). E köteten keresztül mégis egy olyan egyedi narratíva bontakozik ki, melyben a szerző egyértelműen hozzáteszi a sajátját a nagy elődök hagyatékához. Ennek lényege, hogy a magyar társadalom – talán mindannyiunk számára is érzékelhető – válságjelenségeinek legfőbb indikátora a társadalom pszichés állapota, megértésének kulcsa pedig annak a hatásmechanizmusnak a feltárása, ahogyan a kapitalizmus alapvető törvényszerűségei az egyénre hatnak.

Lelkünk kizsákmányolása foszt meg igazán attól lehetőségtől, hogy életünket természetes ösztöneik szerint éljük, energiáinkat az önérvényesítés helyett a szolidaritásra fordíthassuk és végső soron attól is, hogy együttesen léphessünk fel akkor, amikor megfosztanak belső szabadságunktól.

Szalai Erzsébet számára tehát az alapvető kérdés, hogy mi téríti el az egyént és a (magyar) társadalmat újra és újra a szabadságának kibontakoztatásától, valamint miképpen lehetséges, hogy a kizsákmányolást pont az a társadalom legitimálja, amely egyúttal elszenvedője is annak.

Elitek csapdájában

A tanulmánykötet első fejezetének (Magyar múlt, jelen és jövő) vezérgondolata, hogy a magyar társadalom hosszú ideje az elitek csapdájában van. A szerző egyértelműen C. Wright Mills, XX. századi amerikai szociológus elitfogalmára épít, amikor a különböző elitcsoportok történetéből kiindulva értelmezi a magyar társadalom elmúlt mintegy ötven évének társadalom- és gazdaságtörténetét. Mills szerint a modern kapitalista állam működése leginkább a különböző állami intézményrendszereket uraló politikai, gazdasági és katonai elitek érdekein keresztül érthető meg. Az Egyesült Államokat vizsgálva egymással harcoló, ugyanakkor sok esetben érdekszövetségeket is kötő elitcsoportokat határoz meg, amelyek célja végső soron az anyagi javak megszerzése és ezáltal az uralom hosszú távú fenntartása (erről bővebben lásd C. Wright Mills: Az uralkodó elit című könyvét).

A magyar viszonyokra alkalmazva az elméletet, a szerző kiemeli a késő-kádári technokrácia szerepét, amelynek piacpárti szakemberei a szocialista rendszer kulcspozícióit elfoglalva vezényelték le hazánkban a neoliberális átmenetet. Hosszasan elemzi a rendszerváltó elitek­ működését is, mint a késő-kádári technokrácia politikai szövetségeseit a rendszerváltás során. A mindenkori politikai elitek szövetségei, vagy ellentétei a hazai-, illetve a nemzetközi nagyburzsoázia különböző érdekfrakcióival – érvel Szalai – jelentős mértékben befolyásolták hatalmuk szilárdságát, ahogy nincs ez másképpen a Fidesz dominálta uralkodó rend konglomerátumával sem. Szalai ezen csoportok tevékenységét ugyanakkor nem tartja teljesen autonómnak.

A magyar társadalmat meghatározó elitek mozgásterét és lehetőségeit a nemzetközi gazdasági és pénzügyi szuperstruktúra, vagyis a globális kapitalizmus rendszere határozza meg. Ez az alapvető kitettség a szerző szerint korlátozza a magyar társadalom önrendelkezését, saját sorsának saját érdekei szerinti alakítását.

Szalai Erzsébet értékelése szerint ezen elitek végső soron eltérítik az országot az igazságosabb és demokratikusabb társadalom felé vezető útról. De mégis hogyan? A kötet két első tanulmánya azért kifejezetten izgalmas, mert a szerző – most már több mint harminc év távlatából – megpróbálja megérteni a rendszerváltó elitek tévedéseinek okait. Az első tanulmány (Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar rendszerváltás) Bibó István – aki nyilvánvaló szellemi előzmény, igazodási pont a szerző számára – gondolataira építkezik, aki úgy mutatja be a hazánk történetét mint történelmileg öröklődő zsákutcák sorozata. E zsákutcák ugyanakkor a valósággal való szembesülések pillanatai is, vagyis lehetőségek arra, hogy objektíven felmérjük pozícióinkat, a lehetséges jövőbeni utakat és azok velejáróit. Az éppen aktuálisan uralkodó elitek azonban minduntalan elszalasztják e lehetőséget, és „álbajokra pazarolják a jó erőket s ráolvasással gyógyítják a valóságos bajokat”.

A magyar rendszerváltó elit sem ismerte fel saját és országa globális kontextusban betöltött szerepét. Az 1970-es években a válságba kerülő a kapitalizmus a profitráta újbóli növelésének érdekében nemcsak „nyugaton”, a formálisan is kapitalista országokban alakította ki a kizsákmányolás új formáit, hanem fokozatosan „keleten”, a szocialista tömb országaiban is. A globális gazdasági-politikai hatalmi struktúrák pedig mindig megteremtik országhatárokon belül a maguk szövetségeseit (komprádorait).

Szalai szerint a késő-kádári technokrácia tagjai és a neoliberális értelmiség a globális újkapitalizmus komprádoraiként viselkedtek, amikor a túlzott jóléti fogyasztást mint a magyar gazdaság eladósodásának fő okát jelölték meg, így például Kornai János, amikor megalkotta a koraszülött jóléti állam fogalmát. Döntő gazdasági-politikai ösztönzést a rendszerváltó elit is a neoliberális főhatalomtól kapott, így került előtérbe a munkavállalói jogokkal szemben a pénzügyi hatékonyság, megszüntetve milliók megélhetését. Ez az érdekviszony minden bizonnyal olyannyira beépült a szereplők személyes életútjába, hogy több mint harminc év elteltével is egyáltalán nem, vagy csak nagyon korlátozottan tudnak kritikát megfogalmazni a rendszerváltás piacpárti döntéseivel kapcsolatban. Erről ad áttekintést a Széttartó emlékezet – számvetés a rendszerváltással címet viselő esszé.

Szalai Erzsébet szerint tehát döntő felelősség terheli a rendszerváltó eliteket abban, hogy az újkapitalista gazdasági rendben betöltött félperifériás fejlődésünk konzekvenciáit nem ismerték fel, és döntően az uralkodó nemzetközi pénzügyi struktúra érdekeinek megfelelően vezényelték le a rendszerváltást.

A Fidesz és a hatalom konvertálása című esszében a Fidesz 2002-es választási vereségének, illetve 2010-es hatalomra kerülésének összevetésénél is az egymással rivalizáló politikai és gazdasági elitcsoportokhoz érkezünk el. Első ciklusában a Fidesz még döntően a késő-kádári technokráciára és a multinacionális nagyburzsoáziára támaszkodva kormányzott, maga ellen fordítva az akkor még kulturálisan is a magukat baloldalinak nevező pártokhoz húzó hazai tőkéseket. A Fidesz és a későbbi szociálliberális kormányok multinacionális nagyburzsoáziát támogató politikája is szorosan kapcsolódott az uralkodó neoliberális gazdasági centrum elvárásaihoz.

Ezzel szemben – állítja a szerző – a második Fidesz-kormány sikerének kulcsa, hogy képesek voltak érdekszövetséget teremteni a hazai nagytőkésekkel. Ez alapozta meg az országot ma is irányító, az Orbán Viktor vezette félfeudális uralkodó rend hatalmát. (A félfeudális hatalmon lévő rend Magyarországon című tanulmány). Ugyan a könyvben nem történik erre konkrét utalás, mégis egyértelműnek tűnik, hogy a szerző Konrád Györgynek és Szelényi Ivánnak az uralkodó bürokratikus rendről szóló elméletét fejleszti tovább és alkalmazza a jelenlegi hatalmi viszonyokra. Szelényiék szerint a szovjet-típusú rendszereket a bürokrácia uralma jellemzi, amely mutat ugyan osztályvonásokat, mégsem tekintik osztálynak. A szocializmusban a bürokráciának szövetséget kellett kötnie a szakértelmiséggel annak érdekében, hogy politikai hatalmát gazdasági hatalommal is kiegészítse (erről bővebben lásd: Szelényi Iván – Konrád György: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz).

Ehhez hasonlóan mutatja be Szalai a Fideszt is, amely bürokratikus-politikai pozícióit a hazai, illetve a nemzetközi nagyburzsoáziával szövetségben gazdasági hatalommal erősíti meg.

Az uralkodó rendet a hierarchikus viszonyok feudális vonásokkal, a közös gazdasági érdekek pedig osztályvonásokkal töltik meg.

Társadalmi atomok, munkásosztály helyett munkásság

A szocializmus, kapitalizmus és baloldal című fejezetben szereplő írások középpontjában az országot mindenkor irányító, elitekkel szemben álló munkásság van. Szalai egyértelműen azt állítja, hogy – szemben sok baloldali gondolkodó meggyőződésével – a mai Magyarországon nem létezik munkásosztály. Ehelyett használja következetesen a munkásság kifejezést, jelezve, hogy a neoliberális újkapitalizmusban megkérdőjelezi az öntudatos és önmagáért kollektíven cselekedni képes bérmunkás osztály létét. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy tagadná a kizsákmányolást!

A Kizsákmányolás az újkapitalizmusban című tanulmány, amellett hogy a kizsákmányolás létezése mellett érvel, némiképp relativizálja is azt. A szerző az SZDSZ alapító Kis János filozófusra hivatkozva megkülönbözteti a speciális és az általános kizsákmányolás fogalmát (bővebben lásd Kis János 1994-ben Egyenlőtlenség és kizsákmányolás címmel született tanulmányát) és azt állítja, hogy az utóbbi inkább filozófiai kategória, mint empirikusan is igazolható törvényszerűség. Mindez azt jelenti, hogy Szalai szerint az eredeti marxi munkaérték-elmélet általános értelemben nem állja meg a helyét, azaz a kizsákmányolás egy az egyben nem megszüntethető, ahogy nem elérhető a tisztán egyenlőségen alapuló társadalom sem. Én magam úgy gondolom, hogy ez napjainkban sem eldöntött kérdés, hiszen a kizsákmányolás átfogó és empirikus bizonyítására még ma is születnek nagyon meggyőző kísérletek (lásd pl. Guglielmo Carchedi tanulmányát The Old is Dying but the New Cannot Be Born: On the Exhaustion of Western Capitalism címmel).

A szerző megfogalmazása szerint napjaink kizsákmányolásának egyre szembetűnőbb jellegzetessége, hogy „miközben a termelés egyre társadalmibb, a kizsákmányolás egyre egyedibb”. Eszerint a kizsákmányolás egyre „speciálisabb”, azaz karaktere és különösen mértéke rengeteg helyi adottságtól függ, amelyek meghatározzák a tőkések és munkások konkrét erőviszonyait.

Az értéktöbblet-elsajátítás mértéke egyénről-egyénre változik, ennél fogva mára már nincs általános kizsákmányolás – vonja le a következtetést a szerző –, legfeljebb alávetés vagy hierarchikus elnyomatás. A tőkés-munkás viszonya egyre inkább csak mint feudális úr-szolga viszony jelenik meg.

A szerző nagy hangsúlyt helyez mindezek mellett arra, hogy megértse a kizsákmányolás folyamatát a kizsákmányolt egyén oldaláról is. A Szenvedélyek, identitások – és struktúrák című tanulmány talán a kötet legfigyelemreméltóbb írása. Középpontjában a természetes ösztöneitől elszakított egyén áll, akinek lelkében ugyan a társadalmi lét kifejeződhetne a közösségiség vagy a szolidaritás megélésében is, ehelyett energiáit mégis a profitszenvedély, a fogyasztási és a munkamánia köti le. Az 1970-es évektől kibontakozó neoliberális újkapitalizmus személyes életvilágunkat a süllyedő profitráta ellensúlyozását célzó technikák sorozatának veti alá. Szalai érvelése szerint – a Byung-Chul Hantól kölcsönzött fogalommal élve – a pszichopolitika lényege, hogy a munkaerőre nehezedő fokozódó terheket a megnövekedett szabadság álcájával nemhogy elfogadtassa, de egyenesen kívánatossá is tegye a társadalom tagjai számára.

A kapitalizmus eltörli a személyiségbe épült kontrollmechanizmusokat, ezáltal felszínre hozva legbensőbb, pusztító erejű vágyainkat és ösztönkésztetéseinket. Így lesz – érvel a szerző – a szerelemből kielégíthetetlen szexualitás, a tenni vágyásból munkamánia, az együttérzésből versengés.

Ezzel párhuzamosan a munkaerő „rugalmasítása” odáig fokozódik, hogy az egyénnek folyamatosan keresnie kelljen önmaga hasznosságát és az érvényesülés lehetőségeit, valamint ehhez kell igazítania lelki világát, elképzeléseit is. Az ember stabil helye az őt körülvevő közösségben felbomlik, ezáltal identitása megrendül és darabokra szakad.

A végeredmény az atomizált egyén, amely már nem képes másokban meglátni saját szenvedésének analógiáját, együttérzésre, így összefogásra és áldozatos munkára képtelen. A munkásság tehát Szalai Erzsébet számára bérből élő, atomizált és elidegenedett emberek csoportja, akik ugyan megélik a kizsákmányolást, de azt is egyénileg, ezért megoldást sem társadalmi léptéken keresnek. Amíg ez így van – foglalja össze gondolatait a szerző –, a munkásság nem szerveződik munkásosztállyá.

Reflexiók napjaink válságaira

A Koronaválság címet viselő fejezet, valamint az Epilógus arra koncentrál, hogy a felvázolt és részletesen bemutatott elméleti alapállásból – uralkodó elitek az egyik oldalon, kizsákmányolt és atomizált munkásság a másikon – innen, Magyarországról szemlélve értelmezze a társadalom elmúlt években fokozódó válságjelenségeit.

A Covid 19 – válság – alternatívák című esszé a koronavírus megjelenésének mélyreható társadalmi-gazdasági következményeivel foglalkozik. A szerző értékelése szerint a vírus megjelenésének alapvető oka az a kapitalista működés, amely a humán erőforrások már korábban elemzett kizsákmányolása mellett a természeti erőforrásokat is kizsigereli. A globális nagyburzsoázia továbbra is a megszokott módon viselkedik, ha a kapitalizmus válsággal szembesül. Fokozza a kizsákmányolást, a hatalmi- gazdasági viszonyok átrendeződése mellett a tőkekoncentrációt, és amennyiben lehetséges kiszervezi a megnövekedett terhek jó részét a marginalizált emberek, és a periférikus régiók irányába.

Szalai szerint mindez három lehetséges jövőképet vetít előre hazai és nemzetközi szinten egyaránt. Egyfelől valószínűnek tűnik, hogy a megnövekedett feszültségeket az államok fokozott befelé fordulással, erre épülő autark gazdaságpolitikával, valamint diktatórikus politikai eszközökkel igyekeznek majd kezelni. Másfelől a munka világában és a személyes életünkben is teret hódít magának a digitalizáció és a robotizáció, ami tovább csökkenti a személyes érintkezéseket, rombolja a közösségeket és fokozza a társadalom tagjainak atomizáltságát. Harmadik szcenárióként legvalószínűbbnek a két modell egymás mellettiségét, bizonyos mértékű keveredését tartja. Ez azt is jelenti, hogy a társadalom különböző részei más és másképpen, de mindenképp még a jelenleginél is nagyobb terheket lesznek kénytelenek magukon viselni.

Az önálló tanulmánynak is beillő Epilógusban tárgyalja a szerző a legaktuálisabb kérdéseket, az orosz-ukrán háborút és az ellenzék szempontjából katasztrófával felérő országgyűlési választási eredményt. A háború ezek alapján nem más, mint a válságról válságra bukdácsoló kapitalizmus történetének egy újabb fejezete. Az autoriter vezetők felemelkedése a nagypolitikában, a 19. századot idéző nyílt imperializmus, a recesszió, a humán erőforrások leromlása, az elmagányosodás és a kizsákmányolás fokozódása mind-mind egy tőről fakadnak. Nem lehet ezektől elvonatkoztatni akkor sem, amikor az ellenzék vereségének okait keressük.

A válságjeleket a magyar társadalom tagjai is érzékelik, és minthogy a szerző is megjegyzi, Magyarországon a társadalom számára a tőke-munka viszony feudális úr-szolga viszonyként artikulálódik, sokan hajlandóak lemondani a szabadságukról a remélt biztonságért cserébe. A Fidesz legalábbis jól kommunikált válaszai a sokasodó válságokra Szalai Erzsébet szerint jól rezonálnak a társadalom többségének begyakorolt túlélési stratégiáira. A felkorbácsolt félelem az idegenekkel szemben, az ügyeskedő lavírozás, a ravasz szervilizmus, mikor két tűz közé kerülünk, mind összefüggnek a gazdasági rendszerben betöltött félperifériás pozícióval, úgy tűnik egyéni és társadalmi szinten egyaránt.

Jövőkép és lezárás

Az általános tőke-munka ellentét és annak mindennapi életünkben betöltött szerepe, bármennyire is nyilvánvaló, a társadalom tagjaiban mégsem realizálódik. Az államhatalom – írja Szalai Erzsébet – elfedi a vele szövetséges gazdasági erők hatalmát, nyilvánvaló érdekeikkel együtt, így tesz a Fidesz is. Mindazonáltal napjaink fokozódó válságjelenségei úgy egyéni, mint társadalmi szinten egyre több lehetőséget kínálnak arra, hogy szélesebb tömegek is felismerjék a kizsákmányolás rendszerét és tevőlegesen is fellépjenek ellene. A szerző ilyen lehetőségnek látta a 2019-ben bevezetett rabszolgatörvényt és a nyomában kibontakozó tiltakozásokat (erről lásd a kötetben szereplő írások közül pl. a Rabszolgatörvény: artikulálódik a tőke-munka viszony?, vagy A magyarországi újkapitalizmus különössége című tanulmányokat), bár azóta látjuk, hogy ezek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Az önszerveződés csírái azonban e nélkül is ott vannak a társadalomban,

ha máshogy nem is, azokban a „deviánsokban”, akik küzdenek a neoliberális pszichopolitika kényszerei ellen. Azt hiszem, e könyv egyik legfontosabb üzenete, hogy merjünk „deviánsok” lenni, és ne fogadjuk el a társadalmi érvényesülés „készen kapott” mintáit: a fogyasztás primátusát, a munkamániát és a profitszenvedélyt. És miközben keressük „a termelési erőket odakint s az ösztönöket idebent”, talán felismerjük közös feladatunkat, egy alulról szerveződő, egyenlőségelvű alternatíva kidolgozására.