Ki kellene szolgálni egy illegális háborút indító autokrata vezetőt, hogy megvédjen egy másik, illegális háborút indító autokrata vezetőtől. Kicsit úgy hangzik, mint egy maffiaregény, de a NATO-hoz csatlakozni kívánó két északi állam, Svédország és Finnország mégis ezzel szembesülhet.

Az előző hét egyik legnagyobb vihart kiváltó témája kétségkívül a svéd és finn NATO-csatlakozás és az az elé gördített török vétó akadálya volt. Recep Tayyip Erdoğan török elnök az egyre agresszívabb orosz fenyegetés miatt a nyugati katonai szövetségben menedéket kereső, hagyományosan semleges államok csatlakozását mint NATO-tagállam vezetője gátolná meg.

Azért cserébe pedig, hogy ezt a vétót mégse alkalmazza, a svédeknek és finneknek összesen 33 „kurd terroristát” kellene a török hatóságoknak átadnia.

A 2019-es, szíriai kurd népi területek elleni török offenzíva után ugyancsak Svédország volt az egyik állam, amelyik felfüggesztette a fegyverkereskedelmet Törökországgal – Ankara most azt kéri, ezt a tilalmat is oldják fel a csatlakozás előtt. Elmondása szerint mindezt azért, mert Svédország, mind pedig Finnország „terroristákat támogat”, emiatt pedig a NATO-ra is biztonsági kockázatot jelentenek.

A finn és svéd politikai vezetők nyitottnak mutatkoznak arra, hogy a „problémát kezeljék” és Törökország kívánalmait kielégítsék. De Ben Wallace brit védelmi miniszter és Joe Biden amerikai elnök is nemrég úgy nyilatkozott, hogy Törökország politikai kívánalmait a csatlakozási folyamat során meg fogják hallgatni és annak figyelembevételével döntenek. Ezt akár úgy is lehet értelmezni, hogy nemzetközi nyomást is gyakorolhatnak a NATO különböző szervein keresztül a svéd és finn kormányra, annak érdekében, hogy tekintsenek el a kurd ellenzék további, nyílt politikai támogatásától Szíriában és Törökországban, ami annak vészes meggyengüléséhez, ellehetetlenüléséhez vezethet.

Már látszanak is erre utaló jelek: egy telefonhívásban nem olyan régen Sauli Niinistö finn elnök biztosította Erdoğant, hogy a terroristákat ők sem támogatják.

Bár a kijelentés számos konkrét politikai cselekvésnek vagy nem-cselekvésnek teret hagy még, az mindenesetre aggasztó, hogy mintha a nyomásgyakorlás máris jobban működne, mint a semlegesség idején.

(Nem nyíltan persze a britek és amerikaiak is támogatnak az Iszlám Állam ellen olyan kurd milíciákat, akiket Ankara terroristának tekint, de jellemzően csak Irakban és Szíriában, Törökország határain belül nem.)

Nyilvánvaló, hogy óriási politikai krízist okozna, ha az Észak-Atlanti Szövetség a jelenlegi háborús helyzetben éppen amiatt válna megosztottá, mert két régóta semleges állam felvételén a tagállamok összevesznek.

Mindeközben azonban nagyon kevés szó esik arról, Erdoğan feltételei mennyire felháborítóak és vállalhatatlanok.

Azok ugyanis olyan „terroristának” bélyegzett és üldözött politikai ellenfelek átadását kívánják elérni, akiknek jóformán csak Svédország nyújtott eddig menedéket.

Svédország a menedékhely

Svédország a második világháború és a hidegháború egyik legnagyobb semleges európai országaként a világ minden részéről érkező politikai disszidensek menedékhelye.

A Politico most, a török-svéd-finn botrány nyomán publikált riportjából kiderül, e disszidensek között akad olyan, aki az Erdoğan kormánya által összeállított, 33 fős listára is felkerült. Amineh Kakabaveh svéd parlamenti képviselő, aki a törökországi kurdok önrendelkezéséért és jogaiért számtalanszor vetette be befolyását, például teljesen biztos benne, hogy ő az egyik, akit a török elnök börtönben akar látni. Gyanúját Törökország stockholmi nagykövete, Hakkı Emre Yunt meg is erősítette, amikor neve említése nélkül úgy fogalmazott: „Bizonyos képviselők (…) Törökország érdekei ellen dolgoznak a parlamentben állandó jelleggel. Nyomást gyakorolnak a svéd kormányra, hogy Törökországgal szemben negatív álláspontot foglaljanak el.”

Kakabaveh nem akárki: az Iránban született, 52 éves kurd politikus 13 éves korában csatlakozott az iráni, kommunista Komala gerillacsoporthoz és marxista párthoz. Mivel ezért az Iszlám Köztársaságban halálbüntetés járt, a húszas éveiben Törökországon és Görögországon keresztül Svédországba szökött, ahol politikai menedékjogot nyert. Kakabaveh a menekült és saját bevándorló közösségük által kihasznált, fiatal lányok érdekében kezdett itt aktivizmusba, majd képviselővé is választották új hazájában. Politikai meggyőződését ezután sem felejtette el. Ő volt az egyik legfőbb hang, aki az Iszlám Állam ellen harcoló, szíriai kurd szocialista párt, a PYD és a svéd szociáldemokrata kormány közötti, félhivatalos kapcsolatfelvételt is szorgalmazta. A török rezsim most, annak ellenére, hogy iráni kurd, mégis a török kormány ellen elkövetett „terrorista merényletek” miatt szeretné rátenni a kezét Kakabaveh-ra.

Svédország ritka példája azoknak az európai országoknak (Svájc mellett), ahol a mozgalom törökországi, békés politika szárnyának politikusai menedéket találhatnak.

Noha Törökország hivatalos sajtója és kormánya azt állítja, Stockholm a fegyveres, militáns Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) nevű szervezetet támogatja, Kakabaveh szerint hazudnak, hiszen a politikai menedékjogot kapók Svédországban nem vettek részt fegyveres cselekményekben, csupán annyi a bűnük, hogy politikai alapon megkérdőjelezik a török rezsim számos, Szíriában és Dél-Törökországban vezetett, civilek halálával végződő hadjárat jogosságát, és felszólalnak a belföldi, politikai represszió ellen.^[1]

„Erdoğan számára mindenki, aki a kurdokat támogatja vagy védelmezi, egyben terrorista is” – mondta el erről a képviselő.

Kakabaveh nem csupán tüntetett, vagy nyílt leveleket fogalmazott meg a török rezsim kurd szabadságharc elleni háborúiról és belföldi elnyomásáról: képviselőtársaival elérték, hogy a svédek figyelembe vegyék diplomáciájuk során a Dél-Törökországban (Észak-Kurdisztánban) és a törökök által megszállt Észak-Szíriában kialakult reálpolitikai helyzetet is.

A török vétó óta kiadott nyilatkozatok a NATO részéről azt sejtetik, hogy a svédek a katonai szövetségbe belépve nem, vagy csak nagyon nehezen tarthatnák fenn ezt a nyílt emberi jogi képviseletet.

A Gülen-formula

A nemzetközi együttműködésért cserébe követelt, Törökországban hivatalosan „terroristaként” nyilvántartott politikai ellenfelek kiadatásának taktikájával 2016 júniusa óta él Erdoğan és kormánya. A hadsereg egy mérsékelt iszlám szektát, a Hizmetet követő tagjainak titkos társasága ekkor szervezett ugyanis puccskísérletet a radikalizálódó török elnök és pártja, az AKP (Igazság és Fejlődés) ellen. A Hizmet szellemi vezetője a száműzetésben, az amerikai Philadelphiában élő Fethullah Gülen volt. Miután a puccs pár nap alatt elbukott, Törökországban rémisztően nagy és mindenre kiterjedő politika hajtóvadászat kezdődött Gülen hívei ellen. Mivel a szálak az Egyesült Államokig vezettek, hamar elkezdődött a NATO-tagságon keresztüli nyomásgyakorlás is.

Ennek keretében, közvetlenül a puccs után, 2016 nyarán a török hadsereg szabályosan körbezárta az amerikaiak helyi, incirliki bázisát is, azt követelve, hogy adják ki Gülent, különben az amerikai katonák mozgása a szövetséges Törökországban teljesen el fog lehetetlenülni. A krízis után Barack Obama elnök védelmi minisztere parancsot adott az addig, évtizedeken keresztül a bázison tárolt amerikai nukleáris robbanófejek átszállítására.

A hosszú diplomáciai tél, amely ezek után a törökök és amerikaiak között beköszöntött, csak akkor kezdett enyhülni, amikor egy titkos, kétoldali, és nem kevés kenőpénzt is magába foglaló összeesküvés született. A katonai nyomásgyakorlás korlátozott sikerét látva Ankara Donald Trump hatalomra jutását próbálta meg saját hasznára fordítani. Trump eredeti nemzetbiztonsági tanácstag-jelöltjéről, a szélsőjobboldali volt tábornokról, Michael Flynnről kiderült: 2017-ben 15 millió dollárt (5,3 milliárd forint) kapott török állami vezetői körökből azért, hogy kilobbizza, Gülent adják ki Ankarának, ezért cserébe pedig a NATO-együttműködéshez nélkülözhetetlen török-amerikai diplomáciai enyhülést is beígérték.

Az emberi jogokat, különösen pedig a politikai menedékjogot minden elemében sértő tervet végül James Woolsey, a CIA volt igazgatója buktatta le, Flynn pedig nem csupán a Trump-kormányban betöltött állását veszítette el, hanem vádat is emeltek ellene. A börtöntől csupán Donald Trump 2020 novemberi közkegyelme mentette meg.

Az eset miatt Ankarát semmiféle hivatalos retorzió nem érte. Bár a Gülen elrablását célzó akció nem jött össze, a török kormány az ezt követő években másik főellensége, a kurd szocialista-autonomista mozgalom ellen is rendszeresen ehhez a Gülen-formulához nyúlt vissza.

Emlékezetes lehet az a 2015 októberi különmegegyezés is, amelyet Angela Merkel akkori német kancellár kötött Erdoğannal: az épp ősszel – többek között Magyarországon – keresztül elinduló „menekültválságot” a diktátor segítségével próbálják leállítani. Erdoğan azért cserébe, hogy a pusztító, részben Oroszország és a Nyugat által okozott szíriai polgárháború elől menekülőket országába bezárja, gazdasági segítséget kapott az Európai Uniótól. A megegyezést a politikai elnyomás egyik legdurvább korszaka követte Törökországban: megteltek a börtönök ellenzéki értelmiségiekkel, politikusokkal, újságírókkal, sokaknak már nem Szíriából kellett menekülnie, hanem Törökországból.

Pusztító, agresszív háború indult az Afrinban, Északkelet-Szíriában kialakult kurd autonóm kanton ellen is. 2018-tól fogva szabályos népességcsere figyelhető meg itt, ahol korábban Szíriából elmenekült, szunni arab lakosságra cserélik le a kurd lakosságot, sőt annak tagjait sokszor a legelemibb háborús szabályokat megszegve rabszolgának adják el. Számos afrini kurd nőt például a törökök helyi, iszlamista zsoldosai egyszerűen „kiosztottak” egymás között. Mivel pedig mindezt nem egy dzsihádista militáns csoport csinálta egyedül, hanem egy bár hasonló, de Ankara által megvédett csoport, az Erdoğan-rezsim katonai szövetséggel és a menekültekkel való nemzetközi zsarolása hatékonynak bizonyult.

Ennek ráadásul szerves része, hogy nem csupán szemhunyást, hanem aktív közreműködést (politikai, jogi, diplomáciai védelmet, az üldözöttek kiszolgáltatását és a britek vagy franciák esetében fegyverszállítást – várnak el háborús bűneikhez az Európai Uniótól, amiért cserébe maguk a törökök is aktívan asszisztálnak a menekültek csónakjait megállító vagy esetleg azokat veszni hagyó emberi jogi bűncselekményekhez, amelyeket számos EU-tagállam kormánya követett el a Földközi-tengeren.

Sokan gondolják azt, hogy Törökország vétója az északi államok csatlakozása ellen egyszerű kollaboráció Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, az „illiberális tengely” működése. Sokkal fontosabb elem azonban a történetben, hogy a török belső, politikai elnyomást szolgálja ismét remekül a NATO-tagság.

Ezt látjuk most Finnország és Svédország esetében is. Mindenkit sokkoltak és felháborítottak az oroszok által elkövetett ukrajnai népirtás egyre inkább nyilvánosságra kerülő képei. Azonban nem engedhetjük azt, hogy Bucsát tucatnyi másik Bucsa (például Nusaybin – 2015) kitakarására használják fel egyes rezsimek.