Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az elnyomás elismerése: miért van szüksége Erdoğannak Magyarországra?

Ismerős jelenet: kétségbeesett menekültek úsznak át a török-görög határt jelentő, sokszor veszélyes Marica folyón, hogy végül az EU-ba érjenek: sokan családostul jönnek, sokan egyedül, de nem egyszerű számukra az EU-n belül menedékjogot szerezni. Olyan is van közöttük, aki 55 napig éhségsztrájkolt, míg végül közölte vele az athéni kormány hogy hivatalosan politikai menedékjogot kapott.

Csakhogy itt nem szír, vagy iraki menekülőkről van szó: a példák mind török értelmiségiekről szólnak. Recep Tayyip Erdoğan tisztogatása elől menekültek Görögországba.

Az éhségsztrájkoló Turgut Kaya azelőtt ismert hírlapíró és politikus volt Ankarában, a Marxista-Leninista Párt (TKP-ML) tagjaként. Hozzászokott már a börtönhöz és a kínzáshoz: 1992-ben, 1997-ben is bevitték, 2006-ban ismét. A mostani, 2016 júniusi puccs utáni hangulatban azonban még ő sem vállalta tovább az üldöztetést, hiszen Erdoğan elnök 2017-ben a „leginkább keresett terroristák” listájára tette a nevét. Annak ellenére, hogy 2012-es szabadulása óta csak újságot írt, és politikai tüntetéseket szervezett az országban.

Februárban fogták el a görög hatóságok, illegális határátlépéssel gyanúsították, majd mivel Ankara, mint „terroristát” az Interpollal is elkezdte köröztetni, fenyegetett a kiadatás veszélye. Ettől végül éhségsztrájkja és egy nemzetközi baloldali szolidaritási kampány mentette meg.

Kayával ellentétben azonban nem tudja mindenki azonnal elhagyni az országot, ha fenyegetik: 2017 decemberében, hajnali négykor például Tunca Öğreten arra ébredt, hogy 24, állig felfegyverzett  „terrorelhárító” rúgja rá kis isztambuli lakásának ajtaját, majd azonnal elhurcolták. Egy 10 négyzetméteres cellában szorongott napokig, négy másik emberrel, ki nem mehetett, dolgát is ott kellett végeznie. A végén már könyörgött, hogy inkább azonnal zárják be egy rendes börtönbe, de ezt ne csinálják se vele, se a többiekkel.

Öğretent államellenes bűncselekményekkel vádolják. Hogy miért? Hát azért, mert cikket mert írni arról a több ezer feltört emailről, amely Erdoğan vejének, Berat Albayrak energiaügyi miniszternek a fiókjából került fel a Wikileaksre. Főleg azokat a cikkeket nehezményeték, amelyekben részletezi, hogyan vesznek olajat az Iszlám Államtól

Tunca Öğreten így egyike lett annak a több százezer embernek – parlamenti és helyi politikusok, aktivisták, újságírók, tanárok, egyetemi professzorok, diákok, NGO-dolgozók és nyugati tudósítók rémisztően hosszú sorának – akik Törökország rohammunkában épülő új börtönépületeit töltik meg.

A puccs óta eltelt idő már a statisztikán is nyomot hagyott: az állam ma a harmadik legnagyobb lakosságarányos börtönpopulációval rendelkezik a világon, Oroszország és Fehéroroszország után.

Erdoğan elnök azonban ezt sem érzi elégnek, és mivel az országban a hivatalos, kemalista ellenzéken és néhány ultranacionalistán kívül alig maradt hangos kritikusa, ezért folyton-folyvást új ellenségeket keres.

Természetesen a külföldi újságírók sincsenek biztonságban, és az EU-s vagy USA-útlevél sem véd meg semmitől: éppen múlt héten fogták le például a baloldali és kurd mozgalmakról tudósító bécsi újságírót, Max Zirngastot „terrorizmus-támogatás” vádjával. Ezzel akár határozatlan idejű előzetes letartóztatásban is tarthatják; ebben a helyzetben jelenleg 185 újságíró várja a sorsát az ország büntetés-végrehajtásában. Az osztrák nagykövetség nagyjából tehetetlen: Zirngastot két török társával együtt a rendőrség egyszerűen elhurcolta, a külügy pedig nem tehet mást, mint megpróbálja tartani a kapcsolatot mind vele, mind pedig otthon a családdal. Látogatási idő még nem járt, ügyvédet a kirendelten kívül nem kapott.

Nem ő volt az első: már 2015 szeptemberében a brit Guardian és az amerikai Vice riporere, Jake Hanrahan és kollégája, Mohamed Raszúl kerültek a terrorellenes testület hálójába, napokig semmit sem tudtak felőlük. Az iraki állampolgár Raszúlt egyszerűen azért fogták le Hanrahannel és operatőrével, mert „két brit és egy iraki” már eleve nagyon gyanús volt egy társaságban.

A letartóztatási hullám néha ugyan ver nemzetközi hullámokat nyugaton is, ilyen volt például az az eset, amikor Jan Böhmermann német showmant szerette volna kiadatni a török elnök, mert vicces videót készített róla, ezt szerencsére Merkel kancellár és a német hatóságok is megtagadták. Ennél sokkal nagyobb botrány alakult ki a diktatúra kiépítésén gőzerővel dolgozó török állam azon akciója nyomán, amikor Andrew Brunson, Törökországban élő amerikai neoprotestáns lelkészt hurcolták el. Ellene született talán a külföldiek közül a legsúlyosabb vád: Brunson szorosan együttműködött a 2016-os puccs megszervezésével vádolt Fetullah Gülen modernista muszlim mozgalmával, a Hizmettel és annak iskoláival, így ő Erdoğanék szemében „terroristává” avanzsált.

A újevangélikus amerikai lobbi a kormányzó republikánus párttól végül még azt is kikényszerítette néhány hónapja, hogy Brunsonért Twitteren és szóban maga Trump elnök álljon ki. Július végén pedig a valamikor legszorosabb szövetséges Egyesült Államok gazdasági szankciókat hirdetett Törökország ellen, ezeket azóta az állam komolyan meg is sínyli, még akkor is, ha Amerikát az elmúlt években Ankara egyre inkább keleti barátokra – főleg Oroszországra, Szaúd-Arábiára és alkalmilag Izraelre – cserélte le.

Miközben szinte minden héten újabb embereket fog le a terrorellenes osztag, a rezsim az idén júniusi választásokkal és azok kampányával próbálta bizonyítani a polgároknak, hogy nincs itt semmiféle gond, és szabadon dönthetnek a hatalomról. Noha nyilvánvaló volt, hogy a választásnak csak egyetlen győztese lehetett, és hogy Erdoğan tovább emelte a téteket: kivette a végrehajtó hatalom szinte teljes egészét a kormány kezéből, és az elnöki posztban konszolidálta azt  az is fontos volt, hogy megmutassa, a represszió ellenére a nép szabad akaratából kívánja őt elnöknek.

Ennek és persze a külföldi sajtó jelenlétének köszönhető, hogy a kampány utolsó napjaiban – a kurd-újbaloldali, a PKK miatt terroristának tartott HDP kivételével, melynek vezetői nagy részt börtönben vannak – az összes párt hagyományos, zenés kitelepülést is tartott az ankarai Güvenpark előtt, egymást érték az ellenzéki tömeggyűlések, tüntetések, és a hatóságok is megenyhültek a kampányidőszakra.

Minderre azért volt szükség, mert Erdoğan, noha formálisan továbbra is a nyugati szövetségi rendszer tagja, emberi jogsértései és egyre erősödő politikai iszlamizmusa nyomán növekvő ellenszenvvel szembesül Európában is. Elég, ha a 2017-es holland választások alatti kampányra, és az országból való kitiltására, avagy legutóbb a futball-világbajnokság alatt, Mesüt Özil német válogatott esetére gondolunk.

És éppen itt jövünk mi, azaz Magyarország és a magyar kormány a képbe: Ankarának ugyanis az amerikai szankciók és az egyre élesebb európai kritikák közepette stabil, nyugati szövetségesekre van szüksége. És itt nem csupán arról van szó, hogy Orbán többször példaként hozta fel a török neokonzervatív-iszlamista, az ő értelmezésében „illiberális” államát.

Ennél többről is szó van, hiszen Orbán és köre Adnan Polaton, a Galatasaray fociklub volt elnökén, és Erdoğan, valamint veje, Berat Albayrak bizalmi emberén keresztül közvetlenül kapcsolódik is a török politikai vezetéshez. Ez pedig Orbánnak főleg azért lehet fontos kapcsolat, mert éppen Albayrak és minisztériuma felelős a Török Áramlat orosz-török gázvezeték építkezéseiért. A magyar állami tulajdonban lévő MOL és a személyesen Orbánhoz is köthető MET pedig kifejezetten előnyös helyzetbe kerülhet kapcsolatai révén, ha az Európát földgázzal nagyjából  ellátni képes vezetéknél kapcsolatain keresztül opciót szerez.

A szimpátián túl tehát kemény üzleti érdekek is nagyban közrejátszanak abban, hogy Orbán segít Erdoğannak, akár a legkegyetlenebb török politikai represszió idején is.

Mindezek ellen az EU egyelőre amúgy is tehetetlen. A 2015 végi Erdoğan – Merkel találkozón született ugyanis egy megegyezés, amelynek értelmében Törökország súlyos eurómilliárdos segélyekért cserébe vállalta az Európába a Közel-keletről és Dél-Ázsiából áramló menekültek – sokszor ugyancsak kegyetlen – feltartóztatását, illetve ellátását. Ez nem kevés belpolitikai feszültséggel is jár, láthatólag azonban nagyon is megéri Ankarának a csereügylet.

Az igazi gond persze az, hogy Magyarország a szükséges minimumon túl is belekerült ebbe a rémes történetbe, sőt, még az elismerés pecsétjével is megajándékozza a térség egyik legkegyetlenebb autokrata vezérét.

Olvass tovább!