Nemrég robbant a botrány a kormányközeli médiában, miszerint Szilágyi György volt Jobbik-alelnök élettársát bezárta egy szobába és megpróbálta megerőszakolni egy, a párt színeiben induló országgyűlési képviselő-jelölt egy decemberi pártrendezvényen. Azt azonban hiába vártuk az utóbbi másfél hétben, hogy Jakab Péter pártelnök és a Jobbik a feltételezett áldozatért kiálló, az erőszakot határozottan elítélő nyilatkozatot tegyen.

„Szombaton tisztújítás lesz a Jobbikban. Ma meg is érkezett a fideszes nehéztüzérség, hátha… Soha ne higgy a Fidesz-médiának. Hazudnak! A jogi lépéseket természetesen most is megteszem” – olvasható Jakab első reakciója, amely egyértelműen arról árulkodik, hogy a pártelnök zsigerből inkább a saját hatalmi érdekeit védi, mint a pártjának dolgozó választókerületi szervezőt.

Maga a párt is csak arra reagált, hogy a megjelent cikkek szerint Jakabék megpróbálták eltussolni az ügyet: „Aljas, habonyi hazugságokkal teletűzdelt lejáratási kísérlet zajlik a tisztújításra időzítve, ami a szokásos végeredménnyel fog zárulni: a hazug fideszes lap pert fog veszteni és megfizet a koholmányaiért. A cikkben állított hazugságokkal szemben a valóság az, hogy a Jobbik és annak etikai és fegyelmi bizottsága az ügy kivizsgálását a beadvány megérkezése után azonnal elindította, és erről a beadványozót is értesítette.”

Bár a kormányközeli média valóban élvezettel fürdőzik a botrányban (és csak remélhetjük, hogy hasonló helyzetben egy fideszes vagy KDNP-s politikus esetében is legalább ilyen következetességgel kérnék számon a pártelnök felelősségvállalását), az ellenzéki politikusok pedig reflexszerűen hazugozzák le őket – sok esetben egyáltalán nem alaptalanul –,

ebben az esetben mégis az lett volna a minimum, hogy Jakab személyesen és a nyilvánosság előtt is biztosítja a feltételezett áldozatot afelől, hogy hisznek neki, minden megtesznek azért, hogy az ügy végére járjanak, és amíg ez meg nem történik, felfüggesztik a feltételezett elkövető tagságát, megvédve és megnyugtatva ezzel a pártban dolgozó nőket.

Ezzel szemben Jakab annyival rendezte le az ügyet, hogy hazugnak nevezte a megjelent híreket – és velük együtt implicite Szilágyi György élettársának állításait is.

Néhány nappal később – már újraválasztott pártelnökként – Jakab interjút adott a Telexnek, melyben természetesen előkerült a szexuális zaklatási botrány is. Itt lett volna a lehetőség valamiféle emberi megnyilvánulásra, a politikus azonban ahelyett, hogy végre határozottan kiállt volna az erőszak ellen, azt mondta: szerinte ez annyira „alap”, hogy „ezt ki se kell Magyarországon mondani”.

Ezek után felmerül a kérdés: vajon hol él Jakab Péter? Mert abban az országban, ahol én élek, hozzávetőleg hetente egy nő életét követeli a családon belüli erőszak, és több mint 1 millió 124 ezer nő ellen követtek el 15 éves kora óta fizikai és/vagy szexuális erőszakot. Abban az országban, ahol én élek, jelenleg is több mint 223 ezer nő él olyan párkapcsolatban, amelyben partnere fizikailag és/vagy szexuálisan bántalmazza, egy vezető politikusnak pedig igenis ki kell mondania, hogy elítéli a nők elleni erőszakot, és mindent megtesz azért, hogy a pártjában ne fordulhasson elő ilyesmi.

Bármennyire is szeretné Jakab Péter lerázni magáról ezt a számára kínos ügyet, nem, nem alap Magyarországon kiállni az erőszak ellen.

És mint azt a politikus nyilatkozatából is láthatjuk, nem alap az sem, hogy ne az áldozatot kérjük számon. „Persze, minden fajta erőszakot elítélek, és azért háborodtam fel, hogy ha történt egy ilyen esemény, akkor ha nem is a hölgy, de legalább a párja miért nem jelezte a hatóságoknak aznap? Öt hónap múlva fontos volt? Miért nem aznap volt fontos? Ha az én barátnőmet, páromat vagy feleségemet ilyen inzultus éri, azon nyomban a rendőrséghez megyek, mert azon nyomban ennek következménye kell, hogy legyen, ez nem maradhat megtorlás nélkül, az egészen biztos” – mondta.

Az ügyben sok mindenkinek joga volna felháborodni sok minden miatt, de Jakab Péternek éppenséggel nem kellene hangot adnia felháborodottságának, amiért az áldozat nem úgy cselekedett, ahogyan ő azt logikusnak, elvárhatónak tartja.

Ugyanis amikor azzal példálózik, ő mit tenne hasonló esetben, csak egy egészen tipikus társadalmi beidegződést erősít, ami kicsit sem segít, ráadásul egészen addig nagyon könnyű okosabbnak lenni, amíg valóban áldozattá nem válik valaki.

Ha mindez nem lett volna épp elég káros, Jakab hétfőn újra megszólalt, még tovább merészkedve a Magyar Hangnak adott interjújában: „A vélelmezett áldozat erről a rendezvényről mosolyogva távozott. Láttam” – mondta, sugallva, hogy kolléganőjével nem történhetett olyan borzalmas dolog a rendezvényen, ha nem kisírt szemekkel látták utoljára. Ha valaki mosolyog, akkor minden rendben van. Eközben a pártelnök minden nyilatkozatában azt ismételgeti: ő semmit nem tehet azért, hogy tisztábban lássanak az ügyben, és nem is kíván beszélni az érintettekkel.

„Az magánügy, ha valaki közeledik a másikhoz, egészen addig, amíg az a jog keretein belül történik. Amikor valami a jog kereteit átlépi, akkor hatósághoz kell fordulni a sértettnek vagy a párjának. Szilágyi Gyuri azért elég vehemens ember, a futballhuliganizmus szubkultúrájából jött, ezért nem értem, hogy nem védte meg azonnal a barátnőjét, ha valóban sérelem érte” – mondta.

Jakab sztereotipikus reakciói és távolságtartása mind egyfelé mutatnak: hiába ő a párt elnöke, neki semmi köze ahhoz, hogy mi történik az általa vezetett közösségben, Szilágyi Györgynek és barátnőjének a megfelelő időben meg kellett volna tennie a megfelelő lépéseket, hiszen ez végső soron mégiscsak az ő magánügyük, jogi keret ide vagy oda. Mint azt mondta, „van egy állítás, van egy tagadás”, amivel neki semmi dolga.

Nem mellesleg: Szilágyi hiába tett volna már másnap feljelentést, ha a barátnője ezt nem akarta, az ő vallomása nélkül ugyanis feltehetőleg nem sokra ment volna a hatóság. Szilágyi elmondása szerint élettársa „nem akart a Jobbiknak ártani, nem akart a figyelem középpontjába kerülni. Végig abban bízott, hogy a párt vezetése nagyon gyorsan kezelni fogja az ügyet és igazságot szolgáltat”, ám ez egészen addig nem történt meg, amíg párja az etikai bizottsághoz nem fordult. Holott Szilágyi szerint ő maga jóval korábban személyesen is kérte az elnökség intézkedését, ezt azonban Jakab tagadja.

Nem tudhatjuk, mi minden játszódott le a háttérben az utóbbi 5 hónapban, és azt sem tudhatjuk, mi minden játszódott le az áldozat fejében, az ismert körülményekből kiindulva viszont arra következtethetünk, hogy könnyű helyzetben semmiképp sem volt. Egy választási kampány kellős közepén, egy nagyrészt férfiak vezette pártban, nagyrészt magasabb beosztású férfiakkal körülvéve sajnos érthető félni attól, mi lesz, ha nem hisznek neki, ha a párt érdekei előrébb valók, vagy ha a végén még őt perelik be rágalmazásért – ez a félelem pedig nem az ő szégyene.

Sőt, mindezek nélkül is épp elég félnivalója lehet egy áldozatnak ma Magyarországon.

Jakab Péternek a megboldogult ellenzéki összefogás egyik vezető politikusaként nyilvánvalóan hallania kellett a nők elleni erőszak rendszerszintű problémájáról, melynek egyik tünete, hogy a szerencsétől függ, vetet-e orvosi látleletet a rendőrség szexuális erőszak esetén, kimennek-e hívásra, ha nem folyik vér, nyomoznak-e egyáltalán, vagy az áldozatnak kell-e bizonyítékokat gyűjtenie, szabadlábon hagynak-e valakit, aki már korábban a látóterükbe került a barátnője megveréséért és elrablásáért, és hogy emberséggel bánnak-e egy súlyos traumákat átélt bántalmazott nővel. Van, aki nemhogy 5 hónapig, de 5, 15, 25 évig sem beszél az őt ért erőszakról, mert szégyelli, mert fél, mert magát hibáztatja, mert túl mélyek a sebek, mert túl sok az áldozathibáztató beszólás, mert az igazságszolgáltatás sokszor inkább csak kiszolgáltat.

Millió oka lehet egy áldozatnak arra, hogy ne beszéljen. Nekünk viszont nem lehet okunk arra, hogy ne higgyünk neki, ne támogassuk, sőt még őt kérjük számon, miért nem tett feljelentést azonnal. Jó lenne, ha ezt Jakab Péter is megértené végre.