A titkos háború^[1] legnagyobb erénye az, hogy elgondolkodtat. Legnagyobb kihívása pedig az, hogy a szöveg kapcsán nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy a modernitás keretei között nem az az egyes ember előtt álló igazi kihívás, hogy igaza legyen. A modernitás korának elvárása, hogy az egyes embernek képesnek kell lennie arra, hogy az életvilágát az egység, az egész-volt és a rend minőségei szerint gondolja el és szerkessze meg magának.

A modernitás atyja, az elméleti és a gyakorlati tiszta ész gondolkodója, Immanuel Kant kézzelfoghatóvá teszi számunkra, hogy „képtelenek vagyunk a véletlenszerűségben élni”. A „káoszban” csak akkor igazodunk el, ha az valójában nem áll fenn. Ahhoz, hogy aktívak lehessünk, külső és belső rend szabályozott összefüggésére van szükségünk. A cselekvés nem más, mint „a már szervezett megszervezése”. A cselekvés, csupán azáltal, hogy valami kezdődik, valami újat hoz a világba, ami világosan különbözik a többitől – jóllehet teljes egészében az érthetőség keretében marad. Minden cselekvő feltételezi, hogy tettei a tudatosan választott céljait ragadják meg. Sőt, feltételezi, hogy ő és a világ, az ő életvilága, amelyben ő valamit elmozdít, egymással megfelelőek, még akkor is, ha ő valamin változtat. Kant ezt úgy mondja, hogy az ember „illik” a világba.

Eva Horn szerint azonban „a modern hatalom alapvetően a titkoktól és a titkolózástól függ.” Majd kitér arra, hogy a premodern korban mi volt az arcana imperii (a birodalom titkai), s a modern korban mi történt vele.

A szerző Júdástól kezdve ismerteti az árulás, a titok és az összeesküvések történetét. Szándéka a valóság pontosabb megértése és megvilágítása, amely szándék rákérdez már az ősárulás természetére is:

ha Jézus tudta, hogy el fogják árulni, s azt is, hogy ki, akkor ki mozgatja a szálakat?

„Minden politikai árulásban Júdás árulásának titokzatossága tér vissza”, mondja A titkos háború. A tengernyi ponyva kiszelektálásával Eva Horn azokat a szerzőket vizsgálja, akiknél ez a rákérdezés releváns. Ezek a szerzők a műfaj klasszikusai: Erskine Childers, Rudyard Kipling, Graham Greene és John le Carré regényei, de Borges, Ernst Jünger és Don DeLillo szövegei is előkerülnek, egészen Frank Schätzing Raj című regényéig.

Eva Horn veszedelmes bika szarvát ragadta meg. Az állam(biztonság) titkainak struktúráját vizsgálva a nyugati ember már említett terheléséhez nyúl vissza, amely terhelés a felvilágosodás gondolati kiteljesedése az egyik oldalon és az egzisztenciális-identitásbeli elbizonytalanodás a másik oldalon. Kant bizonyításával Isten létének bizonyíthatatlanságáról mindenkin úrrá lett ez az elbizonytalanodás, a legszebb példa talán Heinrich von Kleist. S miután az első felhördülések elültek, mindenki tudta, hogy a gondolati kiteljesedés és az egzisztenciális-identitásbeli elbizonytalanodás lényegileg összetartoznak.

Arról van szó, hogy nem viseli már Isten a végső felelősséget, nekünk kell azt személyesen viselni, amihez a legtermészetesebben tartozik hozzá az, hogy saját döntésünk alapján, saját felelősségünkre kapaszkodhatunk Istenbe, ha akarunk. De a végső felelősség ebben a kapaszkodásban is a miénk, az egyes emberé, s nem Istené, vagy más helyettesítő autoritásé. Vagy nem is az isteneké, többes számban, mint a korai görögség kultúrájához visszanyúló Friedrich Schillernél, vagy Friedrich Nietzschénél. Kant után sokan tiltakoztak az egyes ember eme iszonyatos és félelmetes terhelése ellen, s történetiség/tradíció, szociokulturális viszonyok, hit-ugrás eszközeihez nyúlva tiltakoztak Kant, gyakorlatilag a modernitás ellen. A fasizmus, a nácizmus, a bolsevizmus relevánsan leírhatóak antimodernitásként, olyan tömegmozgalmakként, amelyek tiltakoznak az egyes egyén totális terhelése ellen, az ellen, hogy a modernitásban az egyes individuum viseli/viselje a teljes felelősséget önnön sorsáért/létéért.

Az egyes individuumok egymás közötti jogi egyensúlya, illetve a különböző érdekek egyeztetése alapján a felvilágosodás után a modernitásban lehetségesnek kell lennie a személyes önállóság összeegyeztetésének a közösségi szerveződés elvével. S a közösségi élet szervezésének részét képezik a titkosszolgálatok is, amelyek természetesen nem köthetnek mindent az orrunkra.

Ha ezt az összeegyeztethetőséget kétségbe vonjuk, akkor szükségszerűen következik a szabotázs, az árulás, az összeesküvés, a partizánakció, vagy a kivonulás, a hippie, a rezignáció, a feladás.

A lehallgatási botrányok, mint legutóbb a Pegasus-ügy, közös tulajdonsága az, hogy a társadalmi struktúrák homályba burkolózó területére, a politikai titkok világába nyitnak rést.

Ahhoz, hogy szabadon és felelősen megszervezhessünk saját életünket, illetve közvetlen, vagy nagyobb közösségeink működését, logikusan tisztában kellene lennünk a körülményekkel. Azokkal az összefüggésekkel és  összefonódottságokkal, amelyek alapján barátot és ellenséget azonosíthatunk.

A titkos háború feladványa így a következő: „a politikai titkokat, a titkosszolgálatok rejtélyét a maguk rejtélyességében úgy kell tudni olvasni, hogy betekintést nyerjünk a politikai rejtély működésébe anélkül, hogy megfejtenénk azt.”

Eva Horn kimondott szándéka szerint nem leleplezni, kritizálni, vagy védeni akarja az államtitkokat, hanem célja „azok analízise”. A titkos állami tudás „struktúrájára” kérdez rá.

S mivel tudás és spekuláció, teóriaképzés és paranoia megkülönböztetése nem választható le a politikai titkok dimeziójáról való beszédmódról, a szerző álláspontja alapján szembe kell néznünk a vélelmek generálta elbeszélésekkel. Pontosan akkor, ha nem tudhatjuk azt, hogy „mi történt valójában”, marad számunkra egyedüli lehetőségként annak „lehetőleg plauzibilis megkonstruálása”. S a modernitás leglényegibb lényege szerint személyes felelősséggel tartozunk ama konstrukcióért.

A szolgálatok pedig nem fognak mindent az orrunkra kötni.

Eva Horn ezért nem is annyira dokumentumokból, levéltári anyagokból indul ki, hanem a fikciókat vizsgálja. Az irodalmat és a filmeket. A fikcióknak, az elbeszéléseknek, az irodalmi alkotásoknak, a filmeknek nem feltétlenül kell önbecsapásoknak, s eltévelyedéseknek lenniük. A fikciók és elbeszélések szépsége, s nehézsége egyben pont abban áll, hogy életünk fordulatainak és kihívásainak teoretikus kiegészítéseiként is szolgálhatnak: „E könyv alaptézise szerint a fikció a legvilágosabb módja annak, hogy a modernitás politikai titkairól beszéljünk”. Nem tudományos-történeti igazságokról van itt szó, hanem arról a narratíváról, amelyet mi adunk saját magunknak, s amelyért így felelősek is vagyunk.

Minden részlet ismerete eleve csupán egy isteni tudásnak állhat rendelkezésére, így döntéseinkben és választásainkban mindenkor van fikciós-elbeszélő elem.

Az isteni egzisztencia metafizikai elsőbbsége Kantnál az emberi egzisztencia nemcsak gyakorlati, hanem egyúttal teoretikus elsőbbségébe megy át. Mindenben, amit valaha a világról és magunkról magállapíthatunk, a modernitás keretei között magunkból kell kiindulnunk.

A titkosszolgálati titkok felfedése így maga továbbra is titokra utaltként él, valami olyasmiként, ami a dolgok folyásában nem megragadható, de hat, s így személyes dolgunk van vele.

A kamujelentéseket író megélhetési ügynökök történeteitől a hidegháború kémvilágán át 9/11-ig, s tovább; a kéj/kémnők figuráitól az állambölcseleti szerzőkig a fikciók és az elbeszélések buja gazdagságával találkozunk. S miként Eva Horn Graham Greene: Our man in Havana című művéből idézi: „baleset történhet; egy karakter átveheti az irányítást/accident could happen; a character might take control”.

Saját narratíváink, miként Greene kamuügynökének, Wormoldnak a kitalációi a „való életben” ölthetnek alakot: „Ebben a fordulatban, a kitaláltnak a valóságba való átcsapásában rejlik a könyv csattanója a titkosszolgálat és a fikció kapcsolatának tekintetében”.

S ebben az átcsapásban rejlik a modernitás egyik legszebb és legnehezebb kihívása is…

Kérdés, hogy vajon a „láthatatlan kormány/invisible goverment” képes lehet-e megingatni az emberi méltóságon alapuló önrendelkezés/önmeghatározás eszméjét a „szabadnak nevezett modern világban”, Európában és Észak-Amerikában? A fikciók a modernitás keretei közötti politikai titkok, a „láthatatlan kormány/invisible goverment” elemi paradoxonára világítanak rá, amennyiben érdemi súlyának megfelelően kezeljük az árulás állambiztonsági tényállását:

„Ez a konfliktus egyfelől a transzparencia és a demokratikus ellenőrzés politikai eszménye, másfelől a titoktartás, a titkos beavatkozások és a titkos megfigyelési intézkedések szükséges vagy legalábbis elkerülhetetlen alkalmazása között.”

Mint „második legősibb foglalkozás”, a háborúk és a politika sötét dimenziója, a kémkedés antropológiai konstansként jelenik meg. Eva Horn azonban hangsúlyozza, hogy míg az első világháború alatt még élt az a hiedelem, mely szerint az állam- és hadi titkok nemi úton is terjedhetnek, addig a hidegháború idején már az volt a közvélekedés, hogy maga a hidegháború olyan magasan specializált tudományos kutatások egész területeit hozta létre, amelyekhez a politikai vezetés szándéka szerint – ideális esetben – még a kutatásban dolgozó személyek mindegyike sem férhet hozzá. S a politikai vezetés ráadásul soha nem választható le a gazdasági lobbyról.

„Nemcsak az ellenség megismerése, hanem megértése is a hírszerző szolgálatok feladata – de a tájékozott polgárok és a kritikus olvasók feladata is, akik nem akarnak megelégedni a reflexszerű félelemmel és a »belbiztonság« fokozására irányuló politikai felhívással.”

S ha a modernitás atyjának, a nagy Kantnak igaza van abban, hogy „bölcsen megszabott arány van az ember megismerőképessége és gyakorlati rendeltetése között”, akkor az a gyakorlat minden területére vonatkozik. Eva Horn rögzíti: „Az ügynökben – felfokozott és nem ritkán kiúttalan formában – az élet és a túlélés alapjai jelennek meg a modern társadalmakban: a szerepjáték, az egymást kizáró társadalmi csoportosulások közötti váltás, az egyszerű lojalitás nehézsége vagy lehetetlensége, a társadalmi paranoia csábító ereje.” Mintha itt újból helyesnek bizonyulna az, „amire [Kantnál] már a természet és az ember tanulmányozása is kellően megtanított bennünket: a létezésünk alapjául szolgáló kifürkészhetetlen bölcsességet ugyanannyira kell tisztelnünk azért, amit megtagad tőlünk, mint azért, amiben részesít bennünket.”

S ha a politikai titkok, vagy a szolgálatok alakjában nem is Isten és az örökkévalóság állnak előttünk a maguk félelmetes fenségében, az egyes embert terhelő gyakorlati kihívás képlete ugyanaz: mivel minden részlet ismerete csak Isten sajátja, így döntéseinkben és választásainkban mindenkor van fikciós-elbeszélő elem. Miként egyébként ideológiai elem is benne rejlik minden olyan kijelentésben, amely bármifajta politikai választást hordoz magában. Arról a narratíváról van itt szó, amelyet mi adunk saját magunknak, s amelyért így felelősek is vagyunk.

Ekképp általánosságként az lesz kérdés tárgya, amire a kételkedő, kérdező, jó tanácsot váró és irányt kereső, mindenkor segítségre szoruló, de végül is saját döntésre kényszerített modern individuum valójában példa: az ész által feltárt összefüggés, amelyben a gyakorlati szükségletek alatt álló lény magát megérti.

A titkos háború kihívása szép példája a felvilágosodás utáni szekuláris modern ember előtt álló szellemi-morális-gyakorlati próbatételeknek, amelyekkel a felvilágosodás utáni szekuláris, modern ember realizálásával a mai napig foglalatoskodunk.

Sorozatunk megjelenését a Rosa Luxemburg Stiftung támogatta.