Még el sem érkezett a május, még ki sem nyitottak a strandok, de máris visszaérkeztünk a lábvízbe.

Az évnek azt a szakaszát, amikor a fősodratú politikában felszámolódik a cselekvés minden nyoma, a sajtó hagyományosan uborkaszezonnak hívja. Paraszti felmenőkkel azonban szerencsére tudható, hogy az uborkaszezonig még hosszú hónapok vannak hátra, az uborka ugyanis hagyományosan július végén és augusztus elején, hőségben szedhető le, ideje lenne tehát az eseménytelenség évről évre hamarabb bekövetkező időszakának találóbb nevet választani. Hívhatnánk nyíltlevél-szezonnak.

Megúszni egy ceremónia kihívásait

Téma még így is akadna elég: éppen 800 forint egy doboz tojás fogyasztói ára, az étolaj a májusi árstop-határidő után várhatóan 1000 forintra ugrik. A Tungsram gyáraiban pedig tömeges elbocsátásokra készül a cég, a német vezérigazgató szerint nem volt elég a 2018-as, 135 milliárd forintos kormánysegély, újabbat szeretne kérni.

Mindezzel azonban most nem foglalkozom! Hogy miért nem, arra igenis jó okom van, kedden ugyanis alapvetés-értékű nyílt levelet tett közzé az ellenzék egyik vezető alakja. Világos tehát, a Mérce bohó, naiv újságírói végig rossz témákkal foglalkoztak! Lássuk hát, eközben mivel töltötte az időt a frissen parlamentbe került párt egyik első embere!

Ahogyan az a cikkekben is szerepelt, Fekete-Győr András, aki a Momentum miniszterelnök-jelölti és pártelnöki posztja után most frakcióvezetői tisztségben debütál, végül úgy döntött, Kocsis Máté Fidesz-frakcióvezetőnek címzett nyílt levélben is tudatja a nagyvilággal, a korábbi híresztelésekkel szemben részt vennének, de csak feltételek mellett, a magyar Országgyűlés nyitónapjának ceremoniális eseményén.

A Fekete-Győr által szabott feltételek a következők:

• A mindenkori kormánypártok a mindenkori ellenzéki pártokkal egyetértésben változtathassák meg a választási törvényeket, az önkormányzatok hatásköréről és választásáról szóló jogszabályokat.
• A közmédia élére a parlamenti pártok konszenzussal válasszanak vezetőket, így biztosítva a közmédia valóban független és pártatlan működését.
• Az országgyűlési képviselők kapják vissza az állami szervek ellenőrzéséhez szükséges jogosítványaikat.
• Kezdődjön meg a választások tisztaságát garantáló, valamint a választási kampányban elkölthető pénzekről szóló új jogszabály közös kidolgozása.
• Induljon valódi párbeszéd a kormány és a szakmai érdekképviseletek között, induljanak háromoldalú tárgyalások a sztrájkjogról (kormányoldal, ellenzék, reprezentatív szakszervezetek).

A kifejezetten helyes és konstruktív javaslatokat Fekete-Győr előtt is számosan megfogalmazták már. Az arra adott, most éppen Hollik István által, szerdán közölt válasz azonban egyértelmű volt: aki nem megy el az alakuló ülésre, semmiféle bizottsági helyet nem kap majd a parlamentben, így lemarad az ezzel járó juttatásokról is.

Nem gondolnám, hogy a levél megfogalmazói másféle válaszra számítottak. Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a Momentum frakcióvezetői posztjának várományosa megpróbál két kommunikációs vasat a tűzbe tartani.

Egyrészt ki kell elégítenie politikai szövetségese, Hadházy Ákos zuglói képviselő és népes követőtábora, valamint a csatolt ellenzéki keménymag elvárásait, amelyek főleg a 2018-as kétharmados vereség mintájára most is erős erkölcsi állításokra vágynak, amelyek segítségével a jó előre valószínűsíthető fideszes győzelmi hullám ellenére parlamentbe kerülő ellenzékiek jelét adják: nem csupán őfelsége leglojálisabb ellenzéke kívánnak lenni. Kifejezhetik azt is, hogy egyetértenek a keménymag politikai álláspontjával, amely szerint az orbáni választások nem igazságosak, és így figyelmen kívül hagyandóak. Az ellenzék politikai legitimitása pedig az érvelések alapján abból az erkölcsi felsőbbrendűség-tudatból származik, hogy ezek a politikusok – „álellenzéki” kollégáikkal szemben – alapjaiban is ellenzik ezt a kiépült és, mint megtapasztalhattuk, sziklaszilárd politikai rendszert.

Másrészt azonban Fekete-Győr is érezheti, hogy ez önmagában semmire sem elég: ezért beszél a választási törvény módosításának, vagy a sztrájkjog magyarországi visszaállításának konkrét kívánalmairól, ezzel egy – tapasztalatom szerint az előbbinél szélesebb körű – választói csoport akaratának igyekszik eleget tenni, amely a saját életének közvetlen problémáiról szeretne hallani az ellenzék erőitől.

A cél tehát ennyiben világos: kikommunikálni magunkat abból a helyzetből, ahol egyik, vagy másik álláspont mellett le kell tennünk a garast.

A baj csak az, hogy ez éppen annak a megúszós, tét nélküli politikának az egyenes folytatása, ami idáig is elvezetett.

Emlékezzünk, már januárban – egy tragikus haláleset keltette hullámok kapcsán – is írni kényszerültem arról, hogy az az ellenzéki  politika, mely pusztán a rendszer elleni szimbolikus lázadásra, és az azzal kapcsolatos egyszerű konteók terjesztésére épül, pusztán a mélyben kongó ürességet, a konszenzusos politikai mondanivaló, avagy az abban megvalósuló ellenzéki egyetértés hiányát hivatott eltakarni.

Csak a vezérszurkolóknak

Mivel mással magyarázható ugyanis, hogy hiába nyerte Márki-Zay Péter az előválasztást azzal a kampánnyal, amely szerint vannak az Orbán-rezsimmel titkon vagy nyíltan kollaboráló ellenzéki erők, és hogy az 1989-2010 közötti rendszer nem térhet vissza a 2010 óta uralkodó politikai rendszer leváltásával, az előválasztást közvetlenül követő időszak ellenzék köreiben leginkább felkapott témájává mégis a régi balliberális elit 2011 utáni slágere, a leporolt Fleck-doktrína vált?

A közeg által majdnem biztosra vett ellenzéki győzelem előtt, a karácsonyi időszak fogyasztói örömei között az ellenzék hátországa egyszerűen elkezdte megvitatni, lehet-e feles többséggel is alkotmányozni, és ezzel Orbán Viktor rendszerét varázsütésre visszaforgatni – papíron. Rakhatja-e az ellenzék alacsonyabbra a lécet a Fidesznél a jogállamiság kérdésében – tették fel a kérdést. A helyzet persze nem éppen az ellenzékváltásról szólt, inkább a 2013-as szárszói találkozó feledhetetlen élményeit idézte fel.

Az, hogy erre a ma már mókás bolondozásnak tűnő diskurzusra értékes napok, hetek, hónapok mentek el, már mindent elárult. Például azt is, hiába beszélt Karácsony Gergely saját visszalépése előtt arról, hogy komoly törésvonal húzódik a „régi köztársaságot” kritikátlanul elfogadó és visszaállítani kívánó ellenzéki erők (DK, Jakab-féle Jobbik) és a mind a 2010 előtti, mind az az utáni rendszereket kritikusan szemlélő blokk (Márki-Zay, Karácsony, és a Momentum) között, ebből a második fordulós MZP-győzelem után az égvilágon semmi nem látszott,

helyette visszasüllyedtünk a vágyvezérelt szellemidézésbe mindahányan.

Ami Fekete-Győr nyílt leveléből világos, az az, hogy éppen ugyanez a kognitív folyamat lépett életbe a súlyos vereség után is: a rendszer odébbalkotmányozása lekerült a napirendről, de a helyzet nem lett jobb: az ellenzéki elit a kockázatokat kerülve visszavonul a Facebook-árkokba, szerkesztgeti a NERpédiát a vezérszurkolókak, és majd csak lesz valahogy.

Hiperpolitika: a Hadházy-formula hegemóniája

A parlamenti bojkott valamely formájának újonnan felmerülő – amúgy annak sikertelen szerbiai és oroszországi próbálkozásait gyakran példaként megidéző – igényét részletes, tartalmi kritika csak az újonnan megválasztott volt Mérce-főszerkesztő, Jámbor András részéről érte. Ő egy TASZ által szervezett vitán egyrészt annak adott hangot, hogy ő éppenhogy elérni, és aztán hasznosítani szeretné azokat az igen tetemes pénzeket, amelyek bizottsági helyek, vagy például jegyzőség útján az ellenzékhez juthatnak.

Azt is megemlítette ugyanitt, hogy szerinte Hadházy Ákos álláspontja a kérdésben azért is tarthatatlan, mert nemcsak a parlamenti vezérszónoklatokat és Orbánhoz intézett kérdéseket nézik a legtöbben a magyar politikai tartalmak közül rendszeresen, hanem a választók is elvárják a politikai cselekvést, amihez jelenleg a frakciópénzek szükségesek.

Ez persze mind igaz, ahogyan sejtésem szerint az a feltételezés is, hogy az ellenzékre szavazók elsöprő többsége képviseletet és védelmet kíván a megválasztott politikusaitól, még egy ilyen irányított rendszerben is, nem pedig üres erkölcsi kiállást. Ez utóbbi nyilvánvalóan jól belátható okokból főleg a stabil vagyoni háttérrel rendelkező, felsőbb rétegnek lehet fontos, amely nem valószínűsíti azt sem, hogy a választás után beinduló válságciklus alatt bármiféle segítségre szorulhatna.

Jámbor ezenkívül elmondta, elképzelése szerint

az ellenzéki politika nem kizárólag a „hatalom ellenőrzéséről” szól, ahogyan a fórumon többen érveltek, az ellenzéki politizálás képviselet, amelynek minden eszközét meg kell ragadni.

A liberális „ellenőrző funkciós” felfogás elméleti meghaladása kétségkívül örvendetes fejlemény. Jámbor azonban arra az ésszerű felvetésre nem válaszol, hogy amennyiben a kormány és intézményei továbbra is kétharmados törvénykezési kontrollt gyakorolnak, akkor mi teszi hosszú távon életképessé az annak használatára épülő ellenzéki stratégiát? Hiszen minimálisan legalább az kikövetkeztethető az orbáni logikából, hogy amennyiben bármiféle, jelentékeny, rendszerellenes siker lenne az így folytatott cselekvésből, ezek a juttatások hamar elzárhatóvá válnának.

Jámbor elképzelésével szemben is felmerülnek tehát komoly kétségek. De ez legalább egy útvonalat vázol, míg a Hadházy-formula megvalósulásának kézzel fogható politikai következménye egészen pontosan a semmi lenne, amennyiben a 10 ezer lájkos, rövidke Facebook-posztokat nem tekintjük valaminek – és ne tekintsük.

A helyzet parttalan vitává fordítása, a kivonulásos ötletek megvitatása önmagában is mutatja, az elmúlt négy évben egy aggasztó globális jelenség uralma alá hajtotta hazánkat is. Ezt egyes angol-amerikai és nyugat-európai politikatudósok hiperpolitizáltságnak nevezik. A lényege az, hogy látszatra egyre több, eddig mindezzel nem törődő honfitársunk és ismert ember válik politikailag aktívvá, egyre bátrabban vállalják fel akár kormányoldali, akár ellenzéki véleményét, posztolnak, vitáznak, tüntetésre is járnak.

Teljesen mindegy azonban, hogy az illető, aktívan politizáló tömeg és véleményvezérei milyen színezetűek, az egyre gyakoribb, kizárólag performatív politikából sohasem lesz semmiféle változás, akármit is akarnak elérni, mindig marad minden a régiben.

Hasonló, a cselekvés teljes hiányát eltakarni látszó, hangosan önkifejező tömegek jelentek meg nálunk is a 2018-as „Mi vagyunk a többség!” tüntetések óta, talán a 2014-es, netadó elleni tüntetéshullám volt a legutolsó alkalom, amikor egy jól behatárolható tömeg országos célért tüntetni indult, és azt a célt lényegében el is érte. Azóta a kommunikációs eszközök dominálnak: nemzeti konzultációk, népszavazások, aláírásgyűjtések, nyílt levelek, petíciók, sőt, úgy tűnik még az előválasztás is ebbe a sorba illeszkedik.

Minél inkább mozogni látszik, annál inkább kopár, sivár és mozdulatlan.

Mint a kiszáradt földek az egyre hevesebb nyár, egyre hosszabban húzódó uborkaszezonjában.