Miután Oroszország sokhétnyi várakozás és növekvő feszültség után február 24-én valóban megkezdte Ukrajna invázióját, az agressziót elítélő európai országok tengerentúli szövetségeseikkel karöltve rögvest nekiláttak annak a válaszreakcióknak a kidolgozásához, amelyek anélkül bírnák rá Vlagyimir Putyint a háború befejezésére, hogy közvetlen fegyveres konfliktusba bonyolódnának a 6257 nukleáris fegyverrel felszerelt orosz hadsereggel.

Ennek a válaszlépésnek a gerincét a gazdasági szankciók adják, amelyeket igyekeztek oly módon kidolgozni a nyugat-európai országok, az USA és a velük szövetséges államok döntéshozói, hogy azok úgy mérjenek minél nagyobb csapást Oroszország gazdaságára, hogy közben lehetőleg minél kevesebb kellemetlenséget okozzanak a szankciót bevezető országok lakosságának.

Ennek jegyében a konfliktusban Ukrajnát támogató országok sorra hozták a büntetőintézkedéseket a Putyin-rezsim vezetői és a kormányzati hátszéllel óriási vagyonokat felhalmozó oligarchák ellen, valamint a kiskereskedelmi, pénzügyi, élelmiszeripari, technológiai, szórakoztatóipari és energetikai és számos más szektorban aktív nyugati nagyvállalatok egész sora vonult ki Oroszországból. Ezen felül az Európai Unió tagállami, angolszász szövetségeseik és Japán kereskedelmi korlátozásokat is bevezetett néhány olyan ágazatban, amelyben az orosz gazdasági szereplők exportőrként vagy importőrként betöltött szerepe jelentős, de nem pótolhatatlan, illetve az EU az áruszállításhoz használt infrastruktúrájához való hozzáférést is korlátozta az orosz vállalatok számára.

Ezzel a szankciós politikával a tágan értelmezett nyugati blokk országai azt az  helyzeti előnyüket igyekeznek kihasználni, hogy az Oroszországgal való gazdasági összefonódásuk kiterjedt, szinte minden területet felölelő mivolta miatt, „ezer apró vágással” is nyomást tudnak gyakorolni Moszkvára,  anélkül hogy egyetlen kiemelt szektorban kelljen olyan korlátozásokat bevezetniük, melynek negatív hatásai  rájuk is visszahullhatnak.

Ezekre az intézkedésre az orosz kormány sokáig csak hol jobban, hol kevésbé burkolt fenyegetőzéssel reagált. Azonban úgy tűnik, Moszkva most már arra is nyitottnak mutatkozik, hogy maga is szankciókat vezessen be, amelyek ráadásul egy olyan területet érintenek, amely a putyini agresszió ellen fellépő nyugati országok működéseinek alapját érinti.

Erről tanúskodik az a döntés is, hogy Oroszország leállítja a földgáz-szállítmányokat Lengyelország és Bulgária irányába.

A legnagyobb orosz energetikai vállalat, az állami többségi tulajdonban lévő, az orosz földgázexport fölött monopóliumjoggal rendelkező Gazprom egy ma kelt közleményében bejelentette, hogy felfüggeszti a földgáz árusítását a lengyel állami energiavállalatnak, a PGNiG-nek (Polskie Górnictwo Naftowe i Gazownictwo ) és a szintén köztulajdonban lévő földgázelosztással foglalkozó Bulgargaznak.  Lengyelország jelenleg a Belaruszon áthaladó Yamal-Europe, Bulgária pedig az oroszországi Anapát és a törökországi Kıyıköy-t a Fekete-tengeren át összekötő Turkstream-vezetéken keresztül kapja a földgázt. Egyébként Magyarország kormánya tavaly már tavaly megállapodott Oroszországgal arról, hogy a Turkstreamen keresztül, Bulgária és Szerbia érintésével jusson hozzá a földgázhoz –ami igen jelentős kerülőnek számít az eddigi, Ukrajnát érintő útvonalhoz képest,amelynek használatát Moszkva a Kijevvel viselt sokéves konfliktusa miatt kíván mellőzni.

A bolgár kormány egyébként már jelezte is, hogy Szerbiába és Magyarországra továbbra is minden probléma nélkül meg fognak érkezni a gázszállítmányok,

hiszen  –ahogyan arra a Telex elemzése is felhívja a figyelmet – a Gazprom csak az áruszállítással kapcsolatos szerződést mondta fel Bulgáriával, a hazánkat is földgáz-ellátását biztosító tranzitmegállapodást viszont nem.

Moszkva a csővezetékein keresztül stabilizálná az orosz valutát

A szállítmányok leállításával kapcsolatos döntését a Gazprom azzal indokolta, hogy Varsó és Szófia nem volt hajlandó rubelben fizetni a földgázért. Mint ismeretes, március 23-án, Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin bejelentette, hogy a „barátságtalan”, vagyis az ukrajnai agressziót elítélő országok innentől csak rubelben vehetnek olajat és földgázt Oroszországtól. Az EU vezetősége által egyértelmű zsarolásként és szerződésszegésként értelmezett lépéssel a moszkvai kormány elsősorban a nyugati szankciókat erősen megsínylő nemzeti valuta, a rubel árfolyamát kívánja stabilizálni. Ebbe az árfolyam-stabilizálási szándékba illeszkedik az orosz jegybank azon határozata is, melynek értelmében az országban működő vállalatoknak az exporttokból keletkező bevételük 80 százalékát rubelbe kötelesek átváltani

Az orosz kormány döntésének gyakorlati megvalósítása úgy néz ki, hogy a földgázt vagy kőolajat vásárolni kívánó országok euróban vagy dollárban fizetnek az energiahordozókért a Gazpromhoz tartozó Gazprombanknak aki az összeget átváltja rubelbe és elutalja az állami energiaóriás külkereskedelemre szakosodott cégének, a Gazprom Exportnak.

Ezzel az eljárással az Oroszországgal való kereskedelem kapcsán életbe léptetett EU-s korlátozások is elkerülhetővé válnak, mivel a Gazprombankot egyelőre nem sújtják Brüsszel szankciói. Szijjártó Péter külgazdasági-és külügyminiszter egy néhány nappal ezelőtti sajtótájékoztatón elmondta, hogy a magyar kormány már ezen a rendszeren keresztül fog földgázt vásárolni a Gazpromtól. Az egyik legnagyobb német energetikai vállalatnak számító, az Oroszországban is komoly érdekeltségekkel rendelkező Uniper (amelyet egyébként 75 százalékban a finn állam tulajdonában lévő Fortum Oyj birtokol) szerint sem megy szembe ez az eljárás a hatályban lévő EU-s szankciókkal, valamint a vállalat vezetése kifejezte abbéli reményét, hogy a következő, május végén esedékes fizetési határidőre sikerül megállapodniuk a vitás kérdésekről a Gazprommal és a német kormánnyal.

Bulgária és Lengyelország azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt a kettős fizetési rendszert. A bolgár kormány szerint ugyanis az orosz kormány előírása komoly kockázatot jelentene a délkelet-európai országnak, valamint az sem világos, hogy ilyen árfolyam-mechanizmus alapján történne a rubelre való átváltás. Ahogyan azt a Telex elemzése is megjegyzi, a Gazprom azon döntése, hogy az Oroszországgal történelmi okokból is igen feszült viszonyt ápoló, a nyugati fegyverszállítmányok Ukrajnába juttatásában tevékenyen részt vevő és az orosz gáztól való mihamarabbi függetlenedését fontos stratégiai célként kitűző Lengyelország  mellett Bulgáriába sem szállít több földgázt – számos kérdést felvet. Egyrészt az orosz energiaóriással kötött megállapodása értelmében Bulgária minden hónap 20-án előre kifizeti a következő hónap gázmennyiségét, vagyis legalább május elsejéig rendezett volt a bolgár gázimport anyagi fedezete. Másrészt pedig hamarosan beüzemelésre kerül a görögországi Komotini és a bulgáriai Stara Zagora között húzódó IGB-gázvezeték, ami alternatívául szolgálhat a földgáz-importjainak 75 százalékát orosz forrásokból beszerző Bulgária számára, amelynek a Kiril Petkov vezette kormánya a sok kérdésben Oroszország felé húzó koalíciós partner, a Bolgár Szocialista Párt (BSP) nyomására nem szállít fegyvereket Ukrajnának.

Az EU örökös Achilles-ina: az energia

A gázcsapok elzárását az Európai Unió is élesen bírálta, miközben a brüsszeli vezetők közleményükben hangsúlyozták, nem érte őket meglepetésként a döntés. Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen úgy nyilatkozott, hogy a Gazprom húzása rámutat arra, hogy hiába állítja az ellenkezőjét a Kreml, Moszkva nem megbízható partnere az EU-nak. A Bizottság elnöke szerint semmilyen szín alatt nem szabad engedni Oroszország zsarolási kísérletének, ezért a Bizottság elnöke egy nem túl konkrét ígéretet tett azzal kapcsolatban, hogy Bulgária és Lengyelország földgáz-ellátásáról „az európai uniós szomszédaik fognak gondoskodni”.

A két érintett ország kormányfője, a bolgár Kiril Petkov és a lengyel Mateusz Morawiecki igyekezett megnyugtatni a lakosságot, hogy a jelenlegi földgáz-tartalékainak köszönhetően nem lesz azonnali következménye a Gazprom lépésének, amelyet mindketten élesen bíráltak, Morawiecki például a lengyel parlament alsóházában, a Szejmben elmondott beszédében Oroszország jelenlegi magatartása a „gázimperializmus” határait feszegeti. Ez a kijelentés már csak azért sem nevezhető túlzónak,

mert az elmúlt évtizedekben számos alkalommal lehettünk tanúi annak, hogy Oroszország szívesen állítja nyersanyagkincseit a geopolitikai törekvései szolgálatába.

Az Amerikai Egyesült Államok után Oroszország számít világ második legnagyobb földgáz-kitermelőjének és első számú exportőrnek, kőolaj-exportban csak Szaúd-Arábia, szénkivitelben pedig csupán Indonézia és Ausztrália előzi meg őt. Ezek az adottságai pedig igencsak megnövelik a gazdaságilag nem túlzottan erős ország világpolitikai súlyát, hiszen az egyre többet és többet fogyasztó centrumországok csak az olcsó orosz földgázzal tudják fenntartani az egyre nagyobb és nagyobb mértékű fogyasztásra épülő gazdasági rendszerüket. Ennek következtében a nyugati országoknak Oroszország-politikájukban egyrészt meg kell felelniük a putyini diktatúra kegyetlensége és az európai politikába való moszkvai beavatkozás elleni kemény fellépést sürgető állampolgári igényeknek, másrészt pedig az Oroszországgal szembeni fellépésükben nem szabad átlépniük azt a határt, amelyen túl már veszélybe sodornák az országaik energiaellátását.

Nem is véletlen, hogy a legtöbb uniós ország nem lelkesedik a gázimport teljes lenullázásának ötletéért. Ahogy a világ egyik legnagyobb olajvállalatának számító francia TotalEnergies elnök-vezérigazgatója, Patrick Pouyanné szerint

legalább két-három évbe telne, míg pótolhatóvá válna az Oroszországból érkező földgáz.

Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a legtöbb európai országban nincsenek olyan állomások, ahol visszagázosítható lenne a cseppfolyósított földgáz (LNG), ami a mainál jelentősebb mértékben tenné lehetővé tenné az észak-amerikai földgázhoz való hozzáférést. Így az EU-s tagállamoknak nagyrészt azokra a csővezetékekre kell hagyatkoznunk, amelyek döntő többségében Oroszország irányából szállítják a földgázt a régiónkba. Ahogy a Le Monde összefoglalója is megjegyzi, 2021 első felében az EU-s földgázimport összmennyiségének 46,8 százaléka érkezett Oroszországból, a Moszkvától való energiafüggőség pedig kifejezetten súlyosan érinti a kelet-közép-európai régiót. Ráadásul egyelőre nem úgy tűnik, hogy Oroszország hosszabb távon önmagában is kiváltható lenne azokkal a földgáz-exportőrökkel, akiktől szintén viszonylag nagy mennyiségben vásárolnak az uniós országok.

Ahogy a tavalyi választás kapcsán megírtuk, a 2021 első felében az EU-s földgázimport 20 százalékáért felelős Norvégiában egyre nagyobb társadalmi ellenállásban ütközik a fosszilis energiahordozók kitermelése, ami bár felfoghatatlan vagyont biztosít a skandináv országnak, de közben jelentősen hozzájárul a globális klímakatasztrófa felgyorsításához.

Ott van ezen felül Algéria, ahonnan a tavalyi év első felének EU-s gázimportjának 11,6 százaléka érkezett, de a magrebi országban évek óta zajló tüntetések igencsak megrengették  a Franciaországtól való 1962-es függetlenedése óta tulajdonképpen megszakítás nélkül hatalomban lévő Algériai Felszabadítási Front (FLN) vezette rezsim stabilitását, ami az intézményesített korrupcióra épülő gazdaságban, és így az energiaiparban is problémákhoz vezet – erre mutat rá az is, hogy tavaly novemberben átmenetileg elzárásra is került az egyik algériai vezeték, amely Marokkón áthaladván juttat el földgázt Spanyolországba, köszönhetően annak a Rabat és Algír közötti viszálynak, melynek nyomán a Marokkóval hagyományosan rossz viszonyt ápoló Algéria minden diplomáciai kapcsolatot megszakított nyugati szomszédjával, akivel a Franciaországtól való függetlenedésük óta igen ellenséges a viszonya bizonyos határvitáknak és a nyugat-szaharai konfliktus miatt.

Elmúltak már azok a boldog ötvenes évek, amikor a Nyugat energiahordozók embargójával zsarolhatta riválisait

Az orosz gáztól való ilyen mértékű függés – melynek súlyosságát jól példázza az is, hogy milyen nehéz helyzetbe került számos európai ország amikor az ukrán Naftogaz és a Gazprom közötti 2009-es konfliktus miatt átmenetileg teljesen leálltak az Ukrajnán keresztül Európa többi országa felé tartó gázszállítmányok – abban is meggátolja az Európai Uniót, hogy maga is fegyverként használja az energiahordozókat a geopolitikai riválisaival szemben.

Ugyanis bár a saját szükségleteit nem tudja fedezni, de világ egyik legnagyobb gazdasági blokkjaként az EU és kiváltképp a nyugat-európai országok igen jelentős nyomást tudnak helyezni azokra az országokra, amelyek működésüket  gazdaságuk diverzifikálatlansága okán szinte kizárólag az energiahordozók előállítására építik.

Erre  jó történelmi példa Irán esete, amely, ahogyan azt már egy tavalyi írásunkban is bemutattuk, hosszú évtizedeken át állt a brit olajipari nagyvállalatok dominanciája alatt, miközben a lakosság életszínvonalát szinte alig befolyásolta azok az óriási mértékű olajtartalékok, amelyekkel Irán rendelkezett. Ráadásul amikor ezt a félgyarmati státuszt megelégelve 1951-ben a perzsa választópolgárok miniszterelnökké emelték Mohamed Moszadeket (akit később a CIA és az MI6 egy titkos hadműveletben buktatott meg), akkor a brit tőkés csoportok hamar nyilvánvalóvá tették, hogy semmi szín alatt nem hajlandók lemondani iráni olajérdekeltségeikről. Megválasztása után nem sokkal Moszadek megtette az első lépéseket az akkor már Anglo-Iranian Oil Company-nek (AIOC) hívott olajipari vállalat államosításához, melyre végül május 2-án került sor. A britek minden lehetséges eszközzel megpróbáltak fellépni a számukra óriási anyagi veszteséget okozó államosítással szemben, a Nemzetközi Bíróság elé citálták Iránt, ám a hágai testület úgy határozott, hogy az ügy nem tartozik a hatáskörébe. Ezután a brit kormány úgy döntött, szankciókkal próbálja meg térdre kényszeríteni a Moszadek-kormányt. A Brit Haditengerészet hajói blokád alá vonták Ábádán városát, a kormány visszahívta az olajiparban dolgozó britek nagy részét, valamint beviteli tilalmat vezetett be számos fontos ipari cikkre.

A londoni kormány elérte, hogy legfőbb szövetségesei, mint az Egyesült Államok, Pakisztán és Nyugat-Németország ne bocsássanak rendelkezésre Irán számára olyan szakembereket, akik segíthették volna a frissen államosított vállalat menedzselését. A britekkel szövetséges országok nagy része letett az iráni olaj vásárlásáról – az egyetlen kivételt Olaszország jelentette, ám ők is elálltak az Iránnal való üzleteléstől, miután a brit haditengerészet feltartóztatta a mai olasz olajipari óriás, az Eni elődjéhez tartozó, Rosa Mary nevű hajót.

1951 óta azonban sokat változott a világ, és „baráti országokból” származó alternatívák és a megújuló energiaforrások hanyagolása miatt Európa nincs abban a helyzetben, hogy ilyen keményen lépjen fel az egyszerre az első számú geopolitikai ellenfelének és energiaellátási garanciájának számító Oroszországgal szemben, aki ,ahogyan azt a lengyel és bolgár példa is mutatja, egyre kevésbé riadt vissza attól, hogy a csővezetékein földgáz mellett politikai nyomást is küldjön a kontinens nyugati felére.