Mi köti össze az 1990-es évek délszláv háborúit a kortárs orosz agresszióval, és mi választja el a két esetet egymástól? Mi teszi Putyin Ukrajna elleni támadását egyértelműen illegitimmé, és miként világít az rá a nemzetközi intézményes rend gyenge pontjára?
Az 1990-es években Európa nagy részén egyfajta mérsékelt optimizmus volt a meghatározó. A konszolidált vagy épp konszolidálni remélt parlamentáris demokráciák uralkodtak csaknem mindenhol, és az államok közti megbékélés projektjei domináltak.
Mikor az évtized elejére véget ért a globális hidegháború, a maastrichti szerződés megkötésével tizenkét nyugat-európai állam létrehozta az Európai Uniót, a kelet-európai államok többsége pedig a posztkommunista átalakulás rögös, de vérmes reményekkel kecsegtető útjára lépett, épp akkoriban omlott össze az odáig meglehetősen egyedi alapokon álló és sajátos külpolitikát folytató jugoszláv rezsim.
Szlovénia és Horvátország kiválási szándékának kinyilvánítását követően pedig 1991-re erőszakkal szétverték a föderális jugoszláv államot is. A multietnikus Jugoszlávia, kontinensünk egyik központi elhelyezkedésű országának területén az 1990-es évek első felében brutális háborús eszkaláció következett.
Az éveken át húzódó posztjugoszláv konfliktussor százezrek erőszakos halálával és embermilliók véres személyes tragédiájával koromsötét árnyékot vet a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság váratlan győzelmét, a nagyhatalmak közti békét és a kontinentális egységesülési folyamatot ezekben az években épp lelkesen ünnepelni próbáló kontinensünkre.
1991-re a délszláv térségben többpólusú, sokéves háborús erőszakspirál következett, melyet az ún. etnikai tisztogatás politikája, a tömeggyilkosságok, a koncentrációs táborok üzemeltetése, elhúzódó kegyetlen ostromok, a nőkkel szembeni nemi erőszak jellemzett – melyeket csak tovább súlyosbított Vukovár porig rombolása, Dubrovnik lövetése, a mostari híd felrobbantása. Mindezek együttesen menekültek milliós tömegeihez vezettek – az egykori jugoszláv országhatárokon belül és azokon túl.
A háborúkomplexum epicentruma 1992 és 1995 között egyértelműen Bosznia-Hercegovina, illetve az annak részterületén egyoldalúan kialakított és onnan tovább terjeszkedő boszniai Szerb Köztársaság volt. Az etnikai tisztogatás politikája és a nemi erőszak háborús eszközként való alkalmazása a háború e színterén öltött legkiterjedtebb formát. Szarajevóban került sor a modern kori háborúk leghosszabb nagyvárosi ostromára, Srebrenicában követték el a boszniai szerbek a leghírhedtebb tömeggyilkosságot és itt, Omarszkában üzemeltették évekkel korábban a kilencvenes évekbeli Európa talán legijesztőbb koncentrációs táborát.
A boszniai háború brutalitását és céljainak embertelen radikalitását ismerve korántsem meglepő, hogy e térségből, az egykori Jugoszlávia multietnikus szívéből származott a legtöbb háborús menekült is.
Két összeomló föderáció, két háború
A posztjugoszláv konfliktusok eredménye és következményei mindmáig erősen meghatározzák Magyarország közvetlen környezetét. Nem függetleníthető tőlük, hogy Szlovéniának és Horvátországnak igen, Szerbiának viszont nem sikerült csatlakoznia az EU-hoz; Bosznia-Hercegovina strukturálisan-etnikailag megosztott, jövője bizonytalan; Koszovó független státusza adott, de nemzetközileg nem teljesen konszenzusképes – hogy csak a kilencvenes évek legnyilvánvalóbb, mindmáig érzékelhető hatásait jelezzük.
A fentebb vázolt kontraszt miatt az 1990-es évek posztjugoszláv háborúi azonban egészen az idei évig leginkább rettenetes kivételként éltek az európai köztudatban. Az erőszak tombolása számos kortárs szemében sajátos anomáliának számított, melyet nem ritkán – és nem kevéssé előítéletes módon – az erőszak erős helyi hagyományának (meglehetősen tautologikus) érvével próbáltak magyarázni.
Oroszország Ukrajna elleni háborús agressziójával és az orosz hadsereg által az elmúlt hetekben elkövetett letaglózó háborús bűncselekményekkel azonban többek között a posztjugoszláv konfliktussor rettenetes kivételességének e tudata is megváltozott.
Immár tudjuk, hogy térségünk két kommunista szövetsége, a Szovjetunió és Jugoszlávia összeomlása idővel egyaránt a két legjelentősebb egykori tagállam közötti véres háborúba torkollott, mégpedig az egykori szövetségi központ – Belgrád, ill. Moszkva – helyi rebellisekre támaszkodó támadásának köszönhetően. Ezen túl persze jelentősek a különbségek is.
Jelen cikk épp e két, Magyarországgal szomszédos országban kibontakozó tragikus folyamatot kívánja röviden összevetni, mégpedig a jugoszláv háborúról való megemlékezés és a pontosabb kortárs orientáció elősegítése érdekében.
Alapvető tény, hogy mindkét kommunista föderáció esetén sajátos ingamozgás volt a centrum és a régiók között, illetve konkrétabban a sok tekintetben domináns etnikum – a szerbek és az oroszok – és a többi nemzetiség között. A Szovjetunió értelemszerűen más volt, mint az Orosz Birodalom, ahogy a második világháborút követő, titói, szövetségi Jugoszlávia is tudatosan és érdemben eltért Nagy-Szerbia korábbi centralizált vízióitól.
Ahogy az ilyen esetekben már csak lenni szokott, 1991-ben épp a szerbek és az oroszok éltek legnagyobb számban más szövetségi tagállamok területén. Így e kommunista szövetségek tagállamok közti határok mentén való szétesése is épp közülük vetette fel kiváltképp sokak számára a kisebbségi lét fenyegető lehetőségét. (E történelmileg meglehetősen sablonosnak nevezhető folyamat a magyar olvasó számára alighanem a Habsburg Birodalom szétesésekor, közkeletű magyar nevén Trianonnal létrejövő helyzettel való analógiát kínál: 1918-20-szal, a nemzeti önrendelkezés elvének sajátos alkalmazásával épp az Osztrák-Magyar Birodalom addig alapvetően privilegizált német és magyar polgárai kerültek legjelentősebb számban kisebbségi helyzetbe.)
Ezen túlmenően Szerbia és Horvátország, illetve Oroszország és Ukrajna posztkommunista viszonyai is számos hasonlóságot mutatnak. Ahogy a második világháború rémtetteinek emlékezetével visszaélő, az antifasizmust cinikus módon manipuláló nagyszerb és nagyorosz politika, úgy a krajinai (horvátországi) szerbek 1991-es és a donbaszi (ukrajnai) oroszok 2010-es évekbeli lázadása is több tekintetben párhuzamosnak tekinthető.
Eközben egyes konkrétumok, így például a nyelvek szerepei a két esetben jelentősen eltérnek egymástól. A szerbek és a horvátok ugyanis szinte teljesen azonos nyelven beszélnek (leánykori nevén: szerbhorvátul), míg Ukrajnában az orosz vált a társadalmi mobilitásban részt vevők, így számos nagyváros domináns nyelvévé. A mindennapi nyelvhasználat ugyanakkor önmagában távolról sem határozza meg az ukrajnaiak etnikai öntudatát és politikai választásait.
Míg a nyelvi nacionalizmus Horvátország esetén tehát sokkal inkább következménye, mint kiváltó oka volt a Jugoszláviából való kiválás, illetve a Szerbiától való elválás ügyének, addig Ukrajnában az orosz nyelv és az ukrán politikai öntudat között már 1991-ben sem volt ellentmondás. Nota bene Ukrajna minden egyes régiójának többsége támogatta az 1991 nyarán 92%-os támogatást élvező állami függetlenséget.
A szerb és az orosz háborús agresszió közti egyik legfőbb különbséget épp a szövetségi állam széteséséhez való időbeli közelség, illetve távolság jelenti.
Míg Jugoszlávia szétesése és a háború kirobbanása gyakorlatilag párhuzamos folyamatok voltak (mondhatni csak utólag különítjük el őket elemzői célból), az Ukrajna elleni kortárs, már 2014-ben kihirdetett és részben meg is valósított orosz területi igények és az azóta egyre brutálisabb formát öltő orosz agresszió mintegy negyedszázados „késéssel” támadott rá egy független szomszédos államra.
Így míg Szerbia egykori vezetői kétségkívül manipulatív módon, de némileg jogosan érveltek amellett az 1990-es évek elején, hogy alapcéljuk Jugoszlávia egyben tartása a nacionalista-szecessziós (szlovén, horvát, majd bosnyák) mozgalmakkal szemben, és ezen érvet egyes nyugati országokban számos szereplő időlegesen bizony méltányolta is (hogy a függetlenségi nyilatkozatok mikor nevezhetők legitimnek, és mikor támogatandók, arról Nyugaton mindmáig éles elméleti és gyakorlati viták zajlanak), Oroszország 2022-es, Vladimir Putyin által megfogalmazott háborús indokait gyakorlatilag senki sem fogadja el nyugatabbra. Nemzetközi joggal szögesen ellentétes tartalmuk és általános színvonaltalanságuk miatt nem is igazán veszik őket komolyan – legfeljebb a megbotránkozás és rettegés okán.
Ennek ellenére jogos felvetés, hogy a kortárs, rendkívül aszimmetrikus orosz-ukrán konfliktus forrása sok szempontból szintén 1991-re vezethető vissza. Ahogy azt Vladislav Zubok a közelmúltba részletesen bemutatta, az épp Borisz Jelcin uralma alá kerülő orosz fél már az 1991-es szétváláskor is éles követeléseket fogalmazott meg Ukrajnával szemben – ezt a körülmények szerencsétlenebb alakulása esetén könnyen követhette volna már akkor az erőszakos eszkaláció. Serhii Plohkii, a Harvardon oktató ukrán történész szintén azt állítja, hogy az ukrán szuverenitás kérdésében már 1991-ben nyilvánvaló eltérés volt az ukrán függetlenséget kikiáltók (akik a FÁK-hoz való csatlakozásukkal is a teljes szuverenitás fokozatos elérését kívánták elősegíteni), és az orosz centrum birodalmi nézőpontja között, mely Ukrajnának legfeljebb korlátozott szuverenitást kívánt biztosítani.
Az Ukrajna státuszával és orientációjával kapcsolatos potenciális konfliktust végül többek között épp az előzte meg az 1990-es években, hogy a nagyhatalmak megértették, milyen magas a tét, és ezért inkább kompromisszumra törekedtek. Ennek hatására jött létre az 1994-es budapesti memorandum is, mely többek között Ukrajna nukleáris hatalmiságának feladását is magában foglalta, mégpedig az ország jövőbeli függetlenségével és határainak sérthetetlenségével kapcsolatban az amerikaiak, a britek és az oroszok (!) által vállalt garanciák ellenszolgáltatásaként.
Utóbbi fényében talán felesleges külön hangsúlyoznom, hogy egykori ígéreteit melyik fél szegte meg immorálisabb és elfogadhatatlanabb módon – a hidegháborúban győzedelmeskedő és azóta kelet-európai államok sorát csatlakozásra csábító Nyugat, vagy a hidegháború utáni rendezéskor gyenge lábakon álló, időközben nyíltan revansistává váló Oroszország.
A 2022-re kialakult helyzet problematikusságát csak tovább fokozza, hogy Oroszország az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó, vétójoggal rendelkező tagja. Ukrajnával szembeni háborús agressziója és bűnei ily módon az ENSZ – tudatosan a globális nagyhatalmak immunitán nyugvó – alapelvére is rendkívül kritikus fényt vetnek.
Míg Jugoszlávia kapcsán annak idején számos megfigyelő elsősorban az érdemi megelőzési politika elmaradását, azaz a nyugati tétlenséget kárhoztatta – többek között a boszniai vérengzések éveken át való szemlélése vezetett néhány évvel később az ún. humanitárius intervenció ellentmondásos elvének alkalmazási kísérleteihez –, jelenleg erőteljes (bár természetesen élesen vitatott) azon ún. realisták hangja, akik az orosz agressziót a hidegháborút követő nyugati aktivitás és terjeszkedés kontextusában kívánják értelmezni (e realista nézetek kritikáját lásd például itt és itt).
Meggyőződésem, hogy a Nyugat és Oroszország viszonyának 1991-et követő, a 21. század elején látványos felgyorsuló megromlásának történetét még sok éven át fogjuk elemezni és vitatni. Akárcsak azon kérdést, hogy az 1990-es évek demokratizálási kísérlete miért bukott meg oly csúfosan Oroszországban, és miként tért vissza és radikalizálódott egyre tovább a nyíltszíni diktatúra jelen évszázadunkban.
Hogy a hidegháborút követő európai nemzetközi rendet és a békés jövő ígéretét Vladimir Putyin kegyetlen háborús döntése buktatta meg, afelől viszont semmi kétség.
Amint azt fentebb vázolni próbáltam, e rettenetes változás okainak pontosabb megértéséhez a rendkívül letaglózó, nemzetközi háborús státuszát illetően viszont némileg vitatott 1990-es évek poszt-jugoszláv kivételének figyelembe vétele is hozzájárulhat.
