Valószínűleg sokaknak ismerős az ‘50-es évek amerikai háziasszonyának képe, aki szépen sminkelve, beszárított hajjal, szoknyában takarít otthon, meleg vacsorával várja haza a férjét, mindig kedves, mosolygós, hálás a szép családjáért és azért, hogy gondoskodhat róluk. Akár szimpatikus ez a nőkép, akár a hideg ráz tőle, tagadhatatlanul nagy hatása volt a nőkkel kapcsolatos, nyugati világban élő elvárásokra, és arra, hogy mit tartunk a nők feladatának és a nők ideális szerepének egy társadalomban.

Betty Friedan végre magyarul is megjelent könyve, A nőiesség kultusza, ezt a nőképet és az általa formált női életeket járja körül és kritizálja rengeteg példán, interjún és statisztikán keresztül. Friedan könyvét, amely eredetileg 1963-ban jelent meg az Egyesült Államokban, a feminizmus második hullámának elindítójaként szokás emlegetni, ami egyértelműen mondja ki:

a nők többre képesek, mint otthon sütni-főzni, a családjukról gondoskodni. Szerepet kell vállalniuk, és helyet kell nekik adni a közéletben, politikában, gazdaságban, a társadalom minden szegletében.

A könyvről rengeteg recenzió és kritika született az elmúlt évtizedekben: sok szól Friedan tagadhatatlan éleslátásról, és magasztalja a szerepét a feminista mozgalomban, mások a kötet szűklátókörűségére mutattak rá, hiányolva a második hullámos feminizmus későbbi éveiben elterjedő interszekcionalista szemléletet (például a fekete és munkásosztálybeli nők helyzetének beemelését). Ebben az írásban nem célom ezeket a gondolatokat megismételni. Ehelyett annak a bemutatására teszek kísérletet, miért releváns és tanulságos olvasmány egy több évtizede, Amerikában megjelent feminista kötet ma, 2022-ben Magyarországon.

A választás illúziója

„A baloldalon kijelölnek egy pályát, amire rákényszerítik a nőket, mi viszont azt mondjuk: mindenki szabadon döntse el, hogy szeretne-e családot, ha pedig inkább karriert épít, azt is megteheti” – mondta Novák Katalin egy interjúban 2021-ben a negyedik budapesti Demográfiai Csúcs kapcsán. Az, hogy a Fidesz milyen irányba billentené a nőket ebben a választásban, nem lehet kérdéses azoknak, akik évek óta követik a kormány nőkkel kapcsolatos kommunikációját. Orbán például már ugyanezen a csúcson azt mondta, a cél: hogyha a nők nem akarnak, akkor ne kelljen dolgozniuk, otthon maradhassanak a családjukról gondoskodni, miközben más meghívott vezető politikusokkal (főleg férfiakkal) egyetemben arról is megegyeztek, hogy a nők életének legfőbb célja és beteljesítője kétségkívül a gyermekszülés.

Bár a kormánykommunikáció igyekszik fenntartani a választás látszatát a nők számára, valójában évek óta egyre erősebben sulykolja azt a „tradicionálisnak” nevezett családmodellt,

amelyben a nő feladata elsősorban a családtagokról való gondoskodás, a házimunka, a gyereknevelés, a férfié pedig a fizetett állásával ennek a családnak az eltartása. És bár az időről időre mintegy mellékesen felmerül, hogy a magyar nők túlnyomó részének fizetett állása is van, csakúgy, mint a férfi partnereiknek, az Orbán által is kimondott távlati cél az, hogy a nők a fizetett munkáikat hátrahagyva életüket a családjuknak szenteljék.

Ezzel pedig eszmeileg meg is érkezünk a Friedan által is leírt ’50-es évek Amerikájába, ahol a középosztálybeli fehér nők „hirtelen” tömegesen húzódtak vissza az otthonaikban, hogy az életüket háztartásbeliként, a családjukról gondoskodva éljék le. Friedan szemléletesen és rengeteg adattal alátámasztva mutatja be, hogy az addigi trendeket megfordítva a nők egyre korábban mentek férjhez, egyre kevesebben és kevesebbet tanultak tovább – sokan csak a megfelelő férj megtalálásának reményében jártak egyáltalán egyetemre -, és egyre kisebb számban vállaltak az otthonaikon kívüli fizetett munkát.

Friedan felderíti, példákkal illusztrálja és erősen kritizálja, hogyan jelenik meg a háziasszony képe egyre többször a médiában, ahol az addig emancipálódó nőkről szóló írások hirtelen a gondoskodó nő képét dicsőítették és állították középpontba: „A magazinban megjelenő nő imázsában a nő nem dolgozik, csak házimunkát végez, és arra törekszik, hogy a testét gyönyörű formában tartsa, hogy megszerezze és megtartsa a férfit.” Vagy hogyan tört be az oktatásba és a társadalomtudományba az úgynevezett funkcionalista szemlélet, amely a nők legfontosabb feladatának a családtagokról való gondoskodást és a házimunka elvégzését tartotta, így a nők oktatásának a középpontjába is az otthoni és házaséletre való nevelést állította (sokszor még egyetemi szinteken is).

Friedan szerint többek között ezek, a média, az oktatás és a társadalomtudományok felelősek a „nőiesség kultuszának” elterjedéséért, amely „a női létezés bizonyos kézzelfogható, körülírt, otthonhoz kötött területeit – amelyek között azok a nők léteznek, akik élete szükségképpen a főzésre, takarításra, mosásra és gyerekvállalásra korlátozódott – egyszerűen vallássá avatja, olyan mintázattá teszi, amelyet minden nőnek követnie kell, ha nem akarja megtagadni a nőiségét.”

Mindegyikre találunk magyar példát is.

Ez a fajta nő- és családmodell ugyanis nemcsak a kormány tagjainak és más jobboldali politikusoknak a nyilatkozataiban és kommunikációjában tűnik fel, de tetten például érhető középiskolásoknak szóló tankönyvekben, amelyek azt írják, hogy míg a férfiak politikáról, addig a nők a családról, társas életről és az érzelmeikről szeretnek beszélgetni.

De ezt a tradicionális nőképet reklámozzák különböző, főleg a kormányhoz köthető médiák és társadalomtudósok is. Ennek fényében írhatja Szentesi Zöld László a feministákhoz szólva, hogy „Jár a szád, nagy bölcsességedet posztolsz, nagy összefüggéseket szeretnél látni – de a család, a férj, a gyerek tehertétel neked. Ha áldozatot kéne hozni másért, csak pofákat vágsz. Nem tudsz főzni, nem végzel házimunkát, nem locsolsz virágot, nem értesz semmihez.”, vagy mondhatja Bagdy Emőke, hogy „Egy lány 20 és 25 éves kora között a legtermékenyebb. Segíteni kellene, hogy párt találjon, feleségül mehessen, és ha kívánja, gyermeket szülhessen.”

Szüljenek a magyar nők!

Az egyik lehetséges ok, amiért a kormány erőteljesen igyekszik a nőket az otthonaikba visszatolva a teljes munkaidős gyerekszülésre és gondoskodásra rávenni, az a „demográfiai pánik”, amely az elmúlt években elhatalmasodni látszik a „keresztény-konzervatív” államok vezető politikusain.

A fejlett országokban, így Magyarországon is, egy ideje megfigyelhetően fogy a népesség, minden évben többen halnak meg, mint amennyien születnek, miközben a nők egyre később és egyre kevesebb gyereket vállalnak (vagy terveznek vállalni). Ami Orbánt és a hozzá hasonló politikusokat viszont még ennél is jobban aggasztja az az, hogy a fejlődő országokban, egyes bevándorló csoportokon belül vagy például a hazai cigányság körében is ennek az ellenkezője figyelhető meg; ami „remek” táptalaj az olyan rasszista, idegengyűlölő és szexista retorikákhoz, amelyek szerint, ha a nők nem szülnek eleget, elfogy majd a fehér ember nemcsak Magyarországon, de az egész fejlett világon is.

Azt, hogy a nők visszaszorítása a háziasszonyi szerepbe mennyire hatékony lehet a születésszámok feltornázására, Friedan is könyve is jól megmutatja. Mikor az amerikai nőket a nőiesség kultuszának jegyében bezárták az otthonaikba, az ‘50-es évek végére a születési ráta az Egyesült Államokban meghaladta Indiáét. Azok a középosztálybeli nők, akikkel elhitették, hogy életük legfőbb feladata a családalapítás és a családjukról való gondoskodás, jobb dolguk nem lévén, gyerekeket szültek, nem egyet vagy kettőt, inkább hármat és négyet, annak reményében, hogy ebben találhatják meg a kiteljesedést.

A nőiesség kultuszának logikája szerint ugyanis „nincs semmilyen problémája annak a nőnek, akinek nincsenek saját vágyai, aki önmagát csak feleségként és anyaként határozza meg.”

A „nevenincs probléma”

De mi a baj azzal, ha a nők a családjukért élnek, ha háziasszonyok maradnak? Hiszen tudjuk (bár tudnánk), hogy ők is keményen dolgoznak!

Friedan után, már a feminizmus második hulláma alatt is rengetegen hívták fel arra a figyelmet, hogy az otthon végzett láthatatlan, reproduktív és gondoskodói munkák elképesztően alulbecsültek társadalmilag, így, ha azt állítjuk, hogy ezek elvégzése női feladat, azzal bebetonozzuk a nők társadalmi alárendeltségét. (Lásd még a Legyen látható! sorozatunkat.)

A nőiesség kultuszában viszont részben más megközelítéssel találkozunk.

Friedan szerint az egész életen át tartó háziasszonyi léttel a legfőbb probléma egész egyszerűen az, hogy nyomorulttá teszi a nőket.

Szerinte a háziasszonyi lét a nők eltékozlása, egy kegyetlen állapot, amelyben felnőtt embereket kizárólag olyan tevékenységek végzésére korlátozunk, amelyek semmiféle intellektuális kihívást nem jelentenek számukra, amelyek elzárják őket minden olyan tevékenységtől, amelyek társadalmilag megbecsültek, így a háziasszonyok leginkább a saját férjükön és a gyerekeiken keresztül és persze értük élnek.

Ezt támasztja alá az, hogy az amerikai háziasszonyok körében, Friedan saját megfigyelései és az általa idézett statisztikák alapján is egyre nőtt az alkoholizmussal, gyógyszerfüggőséggel és különböző mentális betegségekkel küzdők száma. Miközben mindenki azt sulykolta beléjük, hogy a kiteljesedésükhöz elég, ha szép tisztára pucolják a fürdőszobát, és már jó korán felkelnek, hogy kicsinosítsák magukat és reggelit készítsenek a családjuknak,

az ’50-es évek mintafeleségei egyfajta mentális ürességgel és céltalansággal küzdöttek. Ezt hívja Friedan a „nevenincs problémának”, ami sokáig teljes tabuként maradt rejtve az amerikai kertvárosok fehér kerítései mögött.

„Talán csak egy beteg társadalom, amely nem hajlandó szembenézni a problémáival, és képtelen a tagjai képességeinek és tudásának megfelelő célokat és törekvéseket elképzelni, csak egy ilyen társadalom hagyja figyelmen kívül a nőkben rejlő erőt. Talán csak egy beteg vagy éretlen társadalom akar a nőkből háziasszonyt faragni ember helyett” – írja Friedan. Márpedig a magyar társadalom és a kormány politikája egyre kevésbé képes más célt elképzelni a nőknek, mint a gyerekszülést, a nők erejét pedig lassan kizárólag a másokról való gondoskodásban méri.

Ebben a helyzetben Friedan könyve még akkor is tanulságos írás, ha Magyarországon a gazdasági realitások messze állnak attól, hogy a középosztálybeli nők valóban otthagyják a munkahelyüket, és teljes állású háziasszonyokká váljanak. Itthon ugyanis még a középosztálybeli családok nagy része sem engedheti meg magának, hogy a nők keresete hiányozzon a családi kasszából. És bár Orbán is többször beszélt arról, hogy a gyerekszülést anyagilag is jövedelmezővé kell tenni (és erre mutatnak a kormány különböző családtámogatási intézkedései is), Friedan könyve jól megmutatja, mi történik a nőkkel, ha a társadalom kizárólag a gyermekszülésben és a gondoskodói munkákban látja az értéküket.