„Öt perc türelmet kérek, míg lezuhanyozom. Nem érzem jól magam. Mindig így van ez, amikor kinn járok” – mondta el a telefonban Jónás Tibor, akit az 1 Magyarország Kezdeményezésen keresztül ismertünk meg.

Tibor február 24-e óta követi figyelemmel az Ukrajnából érkező menekültek sorsát. Szinte naponta élő bejelentkezéssel tudósít az eseményekről a Facebookon keresztül. Nemcsak Záhonyban jelenik meg rendszeresen a feleségével, aki angolul segíti az érkezőket, hanem azokat a kelet-magyarországi településeket is járják, ahová menekült családokat szállásoltak el. Aznap, amikor telefonon utolértük, Barabáson és Lónyán tettek látogatást.

Az Országos Roma Önkormányzat képviselője megerősíti a Mérce számára azokat az akkor már több, egymástól független forrásból szerzett információkat, hogy a kárpátaljai roma menekültek a nem roma menekültektől elkülönítve külön vonatkocsiban érkeznek Záhonyba, más elbánásban van részük az ideiglenes szállásokon, a hatóságok folyton-folyvást igazoltatják őket – míg a nem roma társaikat nem. S közülük többen, amint tehetik, inkább visszatérnek Ukrajnába, semmint hogy Magyarországon kelljen maradniuk. „Elfogultság van” a roma menekültekkel szemben, mondja Tibor, amikor később visszahívjuk.

Ennek az elfogultságnak pedig története van.

Menekültek, migránsok, megélhetési bevándorlók, menedékesek

Felületes ránézésre úgy tűnhet, a magyarországi kormány hozzáállása a menekültekhez gyökeresen megváltozott az ukrajnai háború kitörése után. „Ukrajnából Magyarországra érkező menekült ember ellátatlanul nem marad”, mondta március elején a miniszterelnök Beregsurányban, ami a változó retorika feltűnő példája. A menekültek 3 hónapig ellátást kapnak, azok, akiknek nincsen magyarországi ismerősük, ideiglenes szálláson találhatnak oltalomra, s a menekülteket foglalkoztató vállalatok állami támogatáshoz jutnak, melyet az újonnan érkezett munkások utazási költségeire és szállásdíjára fordíthatnak. A vállalkozói ész, amely mindent egyetlen nevezőre hoz, hogy egyenlőként vesse bele a termelésbe, azonnal szikrát fogott: bár a menekültek érkezése nem oldja meg a „munkaerőhiányt”, a nemzetgazdaság készen áll a kihívásra. Más elbeszélés ez, mint amit még 2019-ben is hallhattunk „a keresztény gyökerű és fehér bőrű munkaerőpótlásról”, amely a migránst még kizsákmányolni sem kívánja.

A kormány akrobatamutatványához azonban egy fontos elhatárolást kellett felerősíteni migráns és menekült között, noha a különbség cseppet sem magától értetődő. Erre először nem 2022-ben került sor, hanem a 2018-as országgyűlési választások előtt. A kampány során megfogalmazott, az újabb kétharmados győzelem után elfogadott – a menekültek megsegítésére alapult szervezeteket szankcionáló – Stop Soros törvénycsomag alapot biztosított ehhez. A migráns eszerint „megélhetési bevándorló”, a menekült pedig üldözött ember. Az egyik „illegális”, a másikon a kormányzati Hungary Helps keretprogram segít – „helyben”. 2018 előtt a különbség nem volt nyilvánvaló, gondoljunk csak a Balatonnál üdülő befogadott menekültek elleni gyűlöletkampányra.

Ugyanakkor a migráns-bevándorló kifejezés eleve tisztázatlan, nincs formális definíciója a nemzetközi jogban. Ha pedig a segítségnyújtás, a vendégbarátság felől tekintjük, a különbség elenyésző. Az, hogy valaki a klímaváltozás, háború elől menekül vagy a megélhetése lehetetlenül el, s ezért vált hazát, egyre megy. Nem így az állam szótárában. A migránst belevetették a magyar nyelvbe^[1], s míg azok előtt, akikre utalt, a határt lezárták, maga a kifejezés határtalan pályát futott be. Noha a különbség megfogalmazását egy banális véletlen eredményezte – egy külügyi helyettes államtitkár elszólása 1300 befogadott menekültről –, a „megélhetési bevándorlók” elkülönítése a menekültektől már a 2019-es venezuelai válság idején is eredményesnek bizonyult. „A menekültek nem migránsok, hanem bekopogtatnak az ajtón” – mondta el a miniszterelnök, mintha menekültnek lenni etikett kérdése lenne.

Ez az érvelés hangzik el az ukrajnai menekültek érkezése során is. A menekültnek útlevele van, megköszöni a segítséget, éhes, míg a migráns másnak állítja be magát, a wifit keresi, átvágja a kerítést, és ordibál. A kissé kidolgozottabb argumentáció pedig úgy hangzik, hogy míg 2015-ben a migránsok távolról érkeztek, s több biztonságosnak ítélt országon is áthaladtak, addig az ukrajnai menekültek számára Lengyelország, Szlovákia és Magyarország az első biztonságos ország. Mellyel legalábbis azt feltételezik, hogy a fuldoklóhoz legközelebb álló tud úszni.

Ám a menekültek magaviseletére vonatkozó sommás ítéletek sem állják meg a helyüket. Ennek megértéséhez ismét a 2015-ös eseményekhez kell fordulnunk.

Magyarország a legtöbbek számára nem volt célország, azok, akiknek sikerült benyújtaniuk a menekültkérelmét, szinte kivétel nélkül továbbindultak Nyugat-Európába. Míg a brüsszelezés, a sorosozás és a „migránspárti” szervezetek elleni hangulatkeltés, továbbá az „ostromlott ország”, az „Európa-erőd” (a fogalom eredetéről lásd) képét fenntartó nemzeti konzultációk és népszavazások ahhoz vezettek, hogy a magyarországi lakosság messze túlbecsülte a problémát,  el is fedték a menekültügyi rendszer teljes leépülését.

A kormány már 2015 végén bezárta az ország legnagyobb nyílt befogadó állomását Debrecenben, megszüntette a menekülteknek nyújtott beilleszkedési támogatást, s megnehezítette a menekültkérelmek átadását. Ahogyan arról a Political Capital 2017-es összegző jelentése beszámol, 2016 után menedékkérelmet kizárólag a röszkei vagy tompai tranzitzónában lehetett átadni. Ezek elbírálása hónapokig tartott, a kérelmek túlnyomó többségét pedig elutasították (2016-ban 29 400 kérelmező közül 154 kapott menekültstátuszt, 2017-ben 3 400-ból 106-an). Végül 2020-tól már a tranzitzónákat is felszámolták.

A tranzitzónák eleve ex lex működtek, az Európai Unió bírósága kimondta, hogy ott jogellenesen tartották fogva a menekülteket, köztük kiskorúakat akár 3 évig. A tranzitzónák fennállása alatt 26 esetben bizonyosodott be, hogy a rendőrség éheztette a fogvatartottakat. A határ szélén tapasztaltak és az illegális kitoloncolások miatt – a máskülönben nem különösebben finnyás – Frontex is kivonult Magyarországról.

Szögesdrótkerítés és éheztetés – 2015 után ezt jelentette Magyarországon a menekültpolitika, amely puszta rendészeti kérdéssé vált – tulajdonképpen a titkosszolgálatok működése fémjelezte röszkei rendőrattak óta.

A biztonságiasítási narratíva és az ellenségképzés retorikája leplezte, hogy Magyarországon – kivált 2016 márciusa óta, amikor az Európai Unió kiszervezte a menekültkérdést Törökországba – egyre kevesebb menekült folyamodott bármilyen oltalomért. 2018-ban 671-en, 2019-ben 500-an.

A menekültek nélküli menekültkérdés – nem mellesleg: a migrációs válsághelyzet immár 7 éve tartó indoklás nélküli – fenntartásához az „illegális határátlépők” szolgáltattak alapot, akiknek a szerbiai határszakaszon a száma úgy nőtt, hogy közben Szerbiában 2015 után nem változott.^[2]

Kettős beszéd

Mindebből következik, hogy a 2022. február 24-én kezdődött ukrajnai háború keltette menekültválság úgy érte Magyarországot, hogy a menekültügyi rendszer romokban hever. Árulkodó adat, hogy egyetlen menekülttábor maradt az országban, a 300 főt befogadni képes vámosszabadi. Súlyosbítja a helyzetet, hogy az elmúlt másfél évtizedben a szociális védőháló szétfoszlott, aminek ismét csak a menekültek látják a kárát, akik magyarországi ismerősök és a megfelelő anyagi források hiányában nem tudják maguk megoldani az ellátásukat, és jelentősen rá vannak szorulva az állami segítségnyújtásra. Továbbá a koronavírus-járvány megtépázta egészségügyi rendszerre sem támaszkodhatnak az újonnan érkezők: ez egyszerre forráshiányos és túlhajszolt. Kiss Márió roma aktivista a Partizán műsorában mindezt úgy foglalta össze, hogy ami leginkább hiányzik a menekültek megsegítése során, az „a közigazgatás, a magyar állam”.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerét mindig is kettősség jellemezte: mást mondott a felszín, mint amit a mély megcselekedett. Nem puszta mellébeszélésről van szó, éppen ellenkezőleg, a működésmód alapjáról, mellyel a maga ellenelbeszélését is uralja, miután a bírálat élét vette.

Nincsen ez másként az újabb menekültválság során sem. Jóllehet a kormány támogatást biztosított a nagy segélyszervezeteknek a Hungary Helps Programon keresztül, mégis a kisebb szervezetek munkája a meghatározó. Ugyan a menekültek ingyenesen férhetnek hozzá a gyógyszerekhez, ez abban az államban, ahol 1600 településen nincsen gyógyszertár, közel sem zökkenőmentes. A kormány segít a menekülteken, miközben a közmédia kétkulacsos kommunikációt folytat a menekültválság okaival kapcsolatban.

A menekültek érkezését alapvetően továbbra is rendészeti problémaként kezeli az állam. A teljes zavarról árulkodik, hogy a kárpátaljai kettős állampolgárok menedékjogának elismerése csak a háború kitörése után két héttel történt meg, a menekültstátusz helyett pedig csak ideiglenes, legfeljebb egy évre szóló védelmet nyújtó menedékességet kérhetnek az Ukrajnából érkezők. Sokáig ezt is csak Kijevben lehetett kérvényezni, hiszen Ukrajnára is vonatkoztak a drákói menekültügyi szabályok. Az eddig nem alkalmazott menedékes státusz nem vonz sokakat, 429 ezer Magyarországra érkezett menekültből március 21-ig csak 4 400 fő az, aki le is telepedne az országban, és menedékeskénti elismerését hivatalosan is kérte. Átlagosan 100 emberből 1-et helyezett el az állam, a többiek megoldották, ahogy tudták, a lakosság saját erőből gondoskodik róluk, vagy inkább visszatérnek a háborús országba.

Ez a mindössze egy hónap alatt érkezett 4 400 fő azonban még így is háromszor több ember, mint amennyit 2016-ban Magyarországnak kellett volna a gondjaiba fogadnia. Akkor 1 294 menekültről volt szó, s népszavazás döntött a sorsukról. Ma, amikor Európa 80 éve nem látott menekültválsággal szembesül, naponta többen érkeznek csak a Nyugati pályaudvarra, mint akiknek akkor menedékre lett volna szükségük.

Köztük kárpátaljai roma családok is, akiknek többszörösen nehéz a helyzetük. Egyszerre sújtja őket a „migránsok” elleni rasszista politika, amely a bőrszínhez negatív tulajdonságokat rendelt, a kulturális különbségeket naturalizálta és etnicizálta, alapvetően megváltoztathatatlannak tüntette fel – és a fogadó államban mélyen gyökerező cigányellenesség. Mindkettőben elévülhetetlen felelőssége van a magyarországi kormányzatnak, 2015 után pedig különösen a „kormányközeli médiának”, amely kormányszervvé nőve normalizálta és banalizálta a faji megkülönböztetést.

A 10. vágány

Megmarkoljuk egy menekült család kézitáskáját, és sietünk a buszra.

Alexszel^[3]a Nyugati pályaudvaron ismerkedtünk meg, amikor éppen az utazásra készülődő egyik családot látta el néhány utolsó információval. Míg a Würtzburgba induló busz kifarol a parkolóból, Alex elmondja, hogy öt éve érkezett Ukrajnából Magyarországra, a gödi Samsung gyárban dolgozik, de amikor csak teheti, kilátogat a Nyugatiba, hogy önkéntesként segítsen az érkezőknek. Tennivaló akad, reggel nyolckor már érkezett egy vonat Záhony felől, délben pedig újabb 300 ember várható az ukrajnai határról, miközben a reptérről is érkeznek menekültek.

Alex egyike azoknak, akik tolmácsként segítik a Nyugati pályaudvar egyik folyosóján és a nyílt ég alatt sátort vert humanitárius szervezeteket, egyházakat, szervezethez nem kötődő aktivistákat. Közvetít a rendőrök és a menekültek, a Németországba tartó buszok koordinátorai és az utasok, a segélyszervezetek és vonattal érkezők között.

Amit a Nyugati pályaudvaron látunk, még február 24-e előtt pár nappal is elképzelhetetlen tűnt. A zsúfolt udvaron egymás mellett kapott helyet egy budapesti gimnázium tüntető diákjainak standja, a Mazsihisz, a szűkös, szélfútta folyosón a Hit Gyülekezete, a Vöröskereszt, a zöld felsőjükről könnyen kivehető Magyar Református Szeretetszolgálat tagjai, a Máltai Szeretetszolgálat, s közös pultot tart fenn az 1 Magyarország Kezdeményezés, a Migration Aid és még vagy 2-3 aktivista csoport. A tömegben jehova tanúi is feltűnnek, a pályaudvarral szemben pedig a Kétfarkúakkal találkoztunk.

Közülük kiváltképp a 2015-ben alapított Migration Aid állt a kormányzati támadások középpontjában. Eddig. A „sorosistának” beállított szervezetnek még pár hónappal ezelőtt is azt kellett bizonygatnia, hogy nem jelentenek „nemzetbiztonsági kockázatot” – hovatovább az Alkotmányvédelmi Hivatallal (AH) 2015 óta folyamatos a kapcsolatuk, rajtuk keresztül jutottak belépési engedélyhez a tranzitzónákba, ahonnan még az újságírókat is kirekesztették.

„Rettenetesen nehezen élem meg a kettős mércét” – mondta el lapunknak Herczog Gabriella, aki 2015-ben a Migration Aid tagja volt, most pedig egy 20 fős kezdeményezés egyik koordinátora. „Mindig is úgy láttam, hogy az embereken kell segíteni, bármilyen megkülönböztetés nélkül”, mondta el, amikor arról kérdeztük, milyen különbségeket lát a 2015-ös menekültválsághoz képest.

Gabi – ahogyan a munkatársai szólítják – beszámolt arról is, hogy az állami segítségnyújtás kevés. Ez főleg a határ menti településeken érzékelhető, ahol a legtöbb feladat az önkéntesekre hárul. Először tőle hallottunk részleteket arról is, hogy az adományozók is kivételeznek. Elmondása szerint több roma család is visszament Kárpátaljára, mert a befogadás körülményei nem voltak megfelelőek a számukra. Sokan például visszamondták a felajánlott szállást, amikor kiderült, romákat kellene befogadniuk, az ideiglenesen felkínált hajlék pedig alkalmatlannak bizonyult.

„Sokat elárul Magyarországról, hogy a menekültek pár nap után inkább visszafordulnak a háborús Ukrajnába”, mondta el a Mércének. Vélhetőleg egy gondosabb állam azt is el tudta volna kerülni, hogy egyes felajánlók zaklassák a gondjaikra bízott menekülteket.

Azon a napon, amikor a Nyugati pályaudvart felkerestük, a jótékony szervezetek munkája összehangoltnak tűnt. A megszólított szervezetek tagjaitól megtudtuk, hogy informális fórum alakult köztük, amely független a hat szervezetet számláló Karitatív Tanácstól, amelyek mindegyike 500 millió forintos kormánytámogatást kapott.

A vonattal érkező menekültek először élelmiszerhez és frissítőhöz juthattak hozzá a 10. vágány mellett nyíló átjáróban, ahonnan az út a szabadba vezet, kinn pedig az ideiglenes szállással vagy a továbbutazással kapcsolatban kaptak információkat. A falakat és az ajtót elárasztották a kézzel készített tájékoztatók, átragasztott MÁV-os hirdetőtáblák. Látszik a tenniakarás. A menekültek fogadása zökkenőmentesen zajlott, egyedüli fennakadást a Hír tévé stábja jelentett, amely mindenkit félrelökdösve készített riportot a rögtönzött „humanitárius központban”.

Ki dézsmál itt?

Hogy ez a menekültválság kezdetén nem volt így, arra több jel is utal.

Mindenekelőtt azok az eszközök hiányoztak, amelyeket legkönnyebben az állam teremthetett volna meg. Újhelyi Sándor, a Migration Aid alapítója, tolmácsa arról számolt be, hogy a Keleti pályaudvaron még március első heteiben sem volt tisztálkodásra, szoptatásra szolgáló helyiség, az ukrán valutát képtelenség volt forintra vagy euróra váltani, egyetlen fizetős illemhely szolgálta ezrek szükségletét, a továbbutazó menekülteket pedig a Katasztrófavédelem egy-egy napra akár a 100 kilométerre fekvő ideiglenes szállásra szállította, a visszaútról pedig nem gondoskodott.

A problémákat csak részben volt képes enyhíteni az állami szerepvállalás nélkül létrehozott, 300 fő befogadására alkalmas Madridi utcai menekültszálló, vagy  az önkéntesek által kialakított „gyermeksarok”, ahol a kisgyermekes szülők zavartalanabbul foglalkozhatnak a sokszor traumatizált gyermekeikkel. Szintén az állam helyett cselekszik a Város Mindenkié, az Utcáról Lakásba Egyesület és a Habitat for Humanity Magyarország, amelyek összefogva hosszabb távra biztosítanának szállást a menekülteknek.

Különösen érzékeny feladat elé állította a menekültszervezeteket, a határőrséget és a rendőrséget az Ukrajnában tanuló, sokszor afrikai országból érkező egyetemisták, s kiváltképp a kárpátaljai romák érkezése – melyhez főként a menekülthullám első időszakában nem volt képes minden szereplő felnőni. Legalábbis erről árulkodnak az általunk megkérdezett segélyszervezetek és aktivisták nyilatkozatai, így a már idézett Jónás Tibor, aki arról számolt be a Mércének, hogy Záhonyban más elbánásban részesülnek a kárpátaljai romák, mint a nem roma menekültek: míg az utóbbiak napközben is maradhatnak a szálláshelyeiken, a romákat kiparancsolták az épületből.

„Már a Záhonyba érkező vonatokon szembetűnő volt, hogy a roma származású menekültek külön kocsikban voltak elhelyezve” – ezt már az 1 Magyarország Kezdeményezés válaszolta a megkülönböztetésre vonatkozó kérdésünkre. „Eseti jelleggel voltak inzultusok a rendőrség részéről Záhonynál a roma származású anyukák kárára, pl. többször is elkérték a papírjaikat, miközben ezt már megtették a határátlépéskor” – írták.

Az 1 Magyarország szerint, akiknek az aktivistái pár nappal az ukrajnai háború kitörése után érkeztek a határszélre, a rendőrség fellépése félelmet keltett a családokban, az aktivisták pedig nem mindig merték megszólítani a roma érkezőket. Ennek is tudható be az, hogy például március 14-én 40 menekült család fordult vissza az ukrán határról, mert nem kaptak megfelelő ellátást. Kiss Márió aktivista, a Mindenki Magyarországa Mozgalom Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei romapolitikáért felelős politikusa aznap elmondta a Mércének, hogy volt, aki Budapestről fordult vissza, miután a pályaudvarokon sem kapott érdemi segítséget. Szintén erről számolt be a Szabad Európa és a 24.hu is.

„A Budapestre érkező roma menekülteket majdnem mindig igazoltatják, miközben a nem romákat nem. Másrészről néhány budapesti szegény ember is – romák és nem romák egyaránt – élelmiszert kérnek a segélyszervezetektől, amit az ott dolgozó önkéntesek úgy kezeltek, hogy jelezték a rendőröknek, hogy kit kell igazoltatni”,

írta kérdésünkre válaszolva az 1 Magyarország a budapesti „segélypontokról”.

Hasonló tapasztalatokról számolt be Ádám is, aki segélyszervezetekhez nem kötődve végzett segítő munkát a Nyugati pályaudvaron. A szerkesztőségünknek címzett március 8-i levelében azt írja, hogy:

„az általam tapasztaltak szerint is valóban számos kárpátaljai roma embertől elkérték az útlevelüket a segélyszervezetek munkatársai és az önkéntesek (köztük jómagam is), azonban ez nem előzmények nélkül, és nem indokolatlanul, diszkriminatív módon történt. A Nyugatiban töltött órák során egyértelműen látható volt, hogy a jelenlévő kárpátaljai roma nagycsaládok közül több is 4-5-6 alkalommal visszajött az adománypulthoz, elsőként a teljes család, azt követően egy-egy gyerek, szülő, és minden alkalommal ételt, tisztálkodószert stb. kértek, illetve néha kérés nélkül válogattak, jóval meghaladva azt a mennyiséget, amelyre a családnak adott pillanatban feltehetően szüksége volt. Erre több alkalommal fel is hívtuk a figyelmüket: »egy ember egy dezodort, sampont stb. vehet csak«, amelyet számos kárpátaljai szemlátomást roma család negligált”.

Ahogyan a munkatársainak, úgy Ádámnak is kellemetlenséget okozott a gyakorlat, de úgy ítélték meg, hogy a „rendelkezésre álló adományok végesek”. Ugyanakkor hangsúlyozta: volt, hogy az érkezőkre hagyták a dolgot, „s abszurd állítás, hogy minden egyes romával szemben diszkriminációt alkalmaztak volna a Nyugatiban”.

Amikor mi, március 11-én a Nyugati és Keleti pályaudvaron jártunk, ilyen eljárást már nem tapasztaltunk. Ugyanakkor egy megkérdezett segélyszervezeti aktivista elmondta, hogy „arc alapján” jelzik a rendőrségnek, ha valaki vissza-visszatér az adományokért. A Magyar Református Szeretetszolgálat – amely az ország 9 helyszínén segít a menekülteken – az esetleges „visszaéléseket” firtató kérdésünkre azt válaszolta, hogy „volt már rá precedens, hogy olyan rászorulók álltak sorban adományokért, akik nem a háború elől menekültek”. De hangsúlyozta, hogy „karitatív szervezetként nem kérhetik el senkinek sem az okmányait”, így „beszélgetések során próbálunk hatni rájuk, hogy megértsék: jelen helyzetben van, aki sokkal jobban rászorul az adományokra”.

A megkülönböztetés híre a nemzetközi sajtót is bejárta, a New York Times arról írt, hogy a Nyugatiban igazoltatják a roma menekülteket, és kevesebb élelmiszerhez juthatnak hozzá. A hírt a rendőrség visszautasította. A Budapesti Rendőr-főkapitányság a közleményében azt írta, hogy „a rendőrök részrehajlás nélkül nyújtanak segítséget az Ukrajnából érkező menekülteknek”.

A megkeresésünkre a BRFK elmondta, hogy „ a segélyszervezetek több esetben jeleztek ilyen visszaélést a rendőröknek”, „minden ilyen esetben intézkedtek”, de például az igazoltatások számáról nem vezetnek kimutatást. A rendőrség a válaszában hangsúlyozta, „az adományok elosztásában nem vesznek részt”. Azonban míg a BRFK azt írta, „a menekültek érdekében megemelt jelenlétet biztosít” a pályaudvarokon, az Országos Rendőr-főkapitányság a válaszában úgy fogalmazott, hogy „a segítségpontokon nincs állandó rendőri jelenlét”.

Az ORFK kitért arra, hogy: „Jelenleg kettő ideiglenes menekült gyűjtőhely működik az országban, Fehérgyarmaton és Cigándon. Itt jelen van a rendőrség, a katasztrófavédelem és az Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság”, máshol „a rendőri állomány létszáma az adott feladat függvényében változó”. Mind az ORFK, mind pedig a BRFK megküldte számunkra azokat a jelentéseket, amikor a „visszaélések során” eljártak.

Ezek közül kettő különösen figyelemre méltó. A hivatkozott közleményben a rendőrség azt írja, hogy: „Egyesek arra sem sajnálják a fáradtságot, hogy Budapestről vidéki vasútállomásra utazzanak, és a fővárosba tartó vonatra felszállva újra és újra csomagokat vegyenek fel a segélyponton”. Az általunk megkérdezett aktivisták ezt nem igazolták vissza, a tapasztalatainknak pedig ez a gyakorlat ellentmondana: ha valaki mindenképpen „vissza akart volna élni” az adományokkal, annak nem volt szüksége vonatra szállni, hogy aztán vidékről visszatérjen Budapestre.

Máskülönben nagyon is erős „rendőri jelenlétnek” lehettek szemtanúi: de míg a rendőrök szerepe abban nyilvánult meg, hogy egy kockás füzetben kézzel vezették az érkező menekültek számát, s kedvesen útba igazítottak bennünket, a készenléti rendőrök már a tartózkodásukkal és a megjelenésükkel is félelmet keltettek. Utóbbiakat nehezen is bírtuk szóra, a Nyugatinál tartózkodó „készenlétisek” még azt is szolgálati titokként kezelték, mikor érkezik vonat a keleti határról.

Más szempontból érdekes a Menekülteknek szánt adományt dézsmálták című közlemény, amely legalábbis feltételezi, hogy az adomány megelőlegezett magántulajdon, s nem a rászorulóknak szánt segítség. Akárhogyan is van, „a Budapesti Rendőr-főkapitányság tulajdon elleni szabálysértés miatt eljárást indított” a „dézsmálók” ellen, ami hűen tükrözi az állam gondolkodásmódját.

Összességében elmondhatjuk, hogy ha volt is „visszaélés” az állampolgárok által gyűjtött, a rászorulóknak szánt adományokkal, s ezek kiküszöbölése érdekében egyes segélyszervezetek a rendőrséghez fordultak: a megkülönböztetést nem mérhetjük azonos mércével. A segélyszervezetek esetében ez semmiképpen sem tűnt rendszeres gyakorlatnak, s miután roma aktivisták is megjelentek Záhonyban és a budapesti pályaudvarokon, az igazoltatások is megszűntek.

Azonban a rendőrség gyakorlata, miszerint – láttuk több beszámolóból is – úton-útfélen igazoltatta a kárpátaljai romákat, nagyobb súllyal esik latba, hiszen az állam nyilatkozik meg az eljárásrendben. Itt is fontos azonban rámutatni az okokra, hiszen bár a megkülönböztetés egyéni tettekben nyilvánul meg, általánosra mutat rá: évtizedes politikai gyakorlatok vezettek ahhoz, hogy menekült és menekült közt különbséget állítanak fel. Ennek feloldásához kétségkívül nem elegendő, hogy a rendőrség reklámfilmet forgatott arról, milyen kedvesen bánik a menekültekkel.

Az ördögtől Európa válságáig

A menekültek közti különbségtétel 2015 után csak erősödött. Holott az akkori menekülthullám során ugyanazt tapasztalhattuk, mint 2022-ben: a társadalom megmozdult és segített. Olyan erők szabadultak fel, amelyeket a kormányzatnak csak hosszú hónapok alatt sikerült eltéríteni, a visszájára fordítani. A déli határt lezárták, szögesdrótkerítést állítottak, rendszeresítették az idegengyűlöletet és a paranoiát.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a kormány politikáját az ellenzék is átvette. Az Egységben Magyarországért közös miniszterelnök-jelöltje – akinek a politikája sokáig abban nyilvánult meg, hogy a kormány üzenetére rálicitálva mindent visszafordított a kormánypártokra – még novemberben is Röszkén „migránsozott” a maga sajátos módján. Lengyel Róbert, az ellenzék belügyi, rendészeti szakértője pedig „nem tartotta ördögtől valónak” a Pintér Sándor vezette Belügyminisztérium munkáját, nagyvonalúan megfeledkezve arról is, hogy 2019-ben, azáltal, hogy a „roma felzárkóztatás” kérdése a Belügyminisztérium alá került, a „romapolitika” puszta rendészeti-belügyi kérdéssé degradálódott.

Természetesen a magyarországi viszonyok nem egyedülállóak. Európa mély válságáról tanúskodik, hogy az Egyesült Királyság – Boris Johnson retorikai aktivizmusának hátterében – mindent megtett annak érdekében, hogy szinte lehetetlenné tegye az ukránok bejutását az országba. Kezdve azzal, hogy nem közölte, hol található a legtöbb vízumkérelmi központ, egészen addig, hogy a meghirdetetteket bezárta. Lengyelországba hosszú ideig nem engedték be az Ukrajnában tanuló afrikai egyetemistákat.

Éric Zemmour, az áprilisi elnökválasztás egyik szélsőjobboldali jelöltje pedig az ukrajnai háború kitörése után nyomban azt nyilatkozta, hogy nem támogatja ukrán menekültek befogadását Franciaországba, mert ez szerinte destabilizálhatná az országot, később ezt a közfelháborodás nyomán úgy korrigálta, hogy az ukránok érkezését üdvözli, az arabokét nem.

A kulcs a roma segítői jelenlét

Remélhetőleg a szolidaritás gesztusai ezúttal túlmutatnak a segítségnyújtás 2015-ben is megismert aktusain.

Ehhez azonban most megkerülhetetlen, hogy a roma aktivisták munkája egyetlen segélyponton és kiutalt szálláson se lehetetlenüljön el. Rézműves Benjámin, az 1 Magyarország Kezdeményezés alapító tagja a Mércének elmondta, hogy

„azért fontos, hogy itt legyünk, mert sok roma jön át Ukrajnából mint menekült, de ezeket az embereket a külsejük alapján nem menekültekként, hanem cigányokként kezelik, ennek minden egyes negatív többletjelentésével együtt. Az első hetekben káosz volt, a magyar államnak vagy a magyar állam szervezetei, az erőszakszervezeteken kívül nem nagyon voltak jelen. De ez nem csak az erőszakszervezeteknél, hanem így kollektíven az összes segítőszervezetnél benne van ez a távolságtartás.”

Természetesen az 1 Magyarország sem vitatja el az önkéntesek segítő szándékát, de mint írják, „a magyarországi cigányellenesség a segítőkre is kihat. A cigányok még  háborús menekültekként is csak másodrendű emberekként tudnak jelen lenni.”

Ugyanígy az 1 Magyarország Kezdeményezés is hangsúlyozta, hogy:

„A kulcs tehát a roma segítői jelenlét. Ez szavatolja azt, hogy mind a segítők és mind a roma menekültek között kialakuljon a kapcsolat, és elejét vegye az esetleges diszkriminatív jelenségeknek és a segítség elmulasztásának”.

***

A Nyugati pályaudvaron kinyílt az egyik vonat ajtaja, s hamarosan megannyi gyermekfej kukucskált ki rajta. A leszállás hosszú ideig tartott, az asszonyok előbb maguk ereszkedtek le a vonat lépcsőin, utána a gyerekeket emelték le egyesével, végül pedig a csomagjaikat. „Köszönjük!”, kiabálta oda a legidősebbnek tűnő asszony az egyik forgalmi irányító felé, aki erre megemelte a jelzőtábláját.

„Visszamegyünk Ukrajnába!” – mondták többen is az asszonyok közül, amikor immár a peronon ácsorogva hozzájuk fordultunk. Az éjszakát a vonatban töltötték, várják, mikor indul a következő szerelvény keletre. Azt mondják, a férjeiket nem engedték át, ők sem maradhatnak. Az egyik gyerek egy plüssmackót szorongat, érdeklődik a munkánk után, nézi, amint az édesanyák mondandóját füzetbe jegyezzük.

Egyikőjük sem árulta el a nevét. Pedig nagyon fontos lett volna.