Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A fotelközgazdaságtan veresége – Hogyan menekült meg Kína a sokkterápiától?

Hogyan kellene átalakítani az államszocialista gazdaságokat? Ez volt a 20. század végének egyik központi kérdése. Hogyan vált Kína a világ ipari nagyhatalmává, miközben Oroszország dezindusztrializálódott? Isabella Weber díjnyertes How China Escaped Shock Therapy: The Market Reform Debate (Routledge, 2021) című könyve Kína fejlődési sikerei mögött álló gazdaságpolitikai vitákat vizsgálja.

Az orosz kontraszt

Isabella Weber How China Escaped Shock Therapy című könyve megkérdőjelezi a Kínával kapcsolatos neoliberális globalista narratívát. Bár az érvelés lényege a kínai gazdaság 1980-as évekbeli szerkezetátalakításáról szól, Weber nagy erőfeszítéseket tesz e reformok kontextusba helyezésére számos releváns globális példa áttekintésével. Az 1970-es évek vége világszerte történelmi fordulópont volt. A fejlett kapitalista országok inflációval és lassú növekedéssel küzdöttek. Latin-Amerikában az államközpontú fejlődésorientált rezsimek egyre mélyebbre süllyedtek az adósságba. Kelet-Európában pedig a szocialista reformkísérletek nem tudtak új lendületet adni a gazdasági fejlődésnek. Egy új gazdaságpolitikai paradigma állt az áttörés küszöbén, amely az állam visszaszorításával új gazdasági lendületet ígért. Pinochet, Reagan és Thatcher radikális reformjait az 1990-es években Kelet-Európa avantgárd neoliberális kísérletei követték. A világ vezető pénzügyi intézetei és közgazdászai ezekből a radikális neoliberális reformokból szintetizálták azt a közpolitikai receptet, amely sokkterápia néven vált ismertté: a gyors stabilizáció, liberalizáció és privatizáció politikája.

A közkeletű bölcsesség szerint Kína 1970-es évek második felét követő gazdasági növekedése a liberalizáció és az országnak a globális kapitalista gazdaságba való beágyazódásának a közvetlen következménye. A heterodox-institucionalista érv ezzel szemben az, hogy a sikeres neoliberális globalizmus és a befelé forduló államberendezkedés szembeállítása teljesen félrevezető.

A globalista narratíva Weber által is követett heterodox-institucionalista kritikája nem azt állítja, hogy a globális integráció káros a társadalmi-gazdasági fejlődésre. Ahelyett, hogy behódoltak volna az akkori intellektuális divatnak, a kínai gazdaságpolitikusok messzire elkerülték a sokkterápiát. Kína a többi kelet-ázsiai fejlődő államot követte, amelyek úgy illeszkedtek be a globális gazdaságba, hogy közben fenntartották az állam központi szerepét.

A kínai gazdasági sikerek kontextusba helyezése érdekében Weber először is szembeállítja Kínát Oroszországgal és Kelet-Európával. Az orosz vezetők az államszocializmus összeomlása után szintén globalizálták gazdaságukat, ám teljesen eltérő módon. A sokkterápia tervét követve a lehető leggyorsabban liberalizáltak és privatizáltak. Az eredmény teljes gazdasági káosz és „epikus méretű szenvedés” lett, amint azt Ghodsee és Orenstein nemrég megjelent könyvükben bemutatják. Ahogy a posztszocialista országok gyorsan liberalizálták gazdaságukat, a korábbi szocialista ipar szétesett és eltűnt.

A kelet-közép-európai országoknak sikerült részben újraiparosítaniuk gazdaságukat külföldi befektetések révén, ám ennek ára az volt, hogy elvesztették a gazdaságuk felett az ellenőrzést azáltal, hogy az állami vagyont transznacionális vállalatokra ruházták át. Ráadásul az elmúlt években ezek az állítólagos közép-európai sikertörténetek is olyan fejlődési problémákkal szembesültek, amelyek kikezdték a liberális demokrácia stabilitását a régióban.

Oroszország dezindusztrializálódott, és elsősorban olaj- és gáztartalékaiból tartja fenn magát. Oroszország részesedése a világ GDP-jéből csaknem a felére csökkent, az 1990-es 3,7 százalékról 2017-re körülbelül 2 százalékra, miközben Kína részesedése közel hatszorosára nőtt.

A legsúlyosabban érintett posztszocialista országok a 2010-es évek végére sem érték el a késő szocialista időszak gazdasági fejlettségi szintjét. Ukrajna, Moldova, Szerbia, Montenegró, Tádzsikisztán és Grúzia egy főre jutó reál-GDP-je (2011-es USD-ben) 2016-ban még mindig az 1989-es szint alatt volt.

Ezzel a gazdasági összeomlással párhuzamosan Kelet-Európát példátlan halálozási válság sújtotta. A többlethalálozások száma 1991-1999 között mintegy hétmillió lehetett a régióban, egyedül Oroszországban ötmillió. Ezzel szemben Kínában az 1980-as és 1990-es években a népesség növekedési üteme tíz százalék körüli volt, a várható élettartam pedig megszakítás nélkül emelkedett.

Egy modern vita történelmi gyökerei

Isabella Weber aprólékosan kutatott monográfiája azt meséli el, hogy Kína hogyan szakított a nemzetközi gazdaságpolitikai fősodorral, ami lehetővé tette az ország számára, hogy elkerülje Oroszország sanyarú sorsát.

Weber elbeszélésében az eszmék állnak a középpontban. Mint állítja, „Kína eltérése a neoliberális ideáltól elsősorban nem a kínai állam méretében, hanem gazdasági kormányzásának jellegében rejlik” (3. o.). Döntő fontosságú, hogy a kínai vita nem arról szólt, hogy kellenek-e reformok vagy sem, hanem arról, hogy radikálisan vagy fokozatosan, az állam szerepének fenntartásával reformálják-e meg a gazdaságot.

Bár a könyv az 1980-as évekre összpontosít, Weber egy merész húzással nyit, a Tavasz és ősz korszak, valamint a Hadakozó fejedelemségek korában (i. e. 772-221) zajló ősi kínai vitákhoz visszanyúlva. Weber bemutatja, hogy e korszakok tisztviselői tisztában voltak a kereslet és kínálat alapvető fogalmaival, és tudták, hogy a spekuláció hogyan tudja felhajtani az alapvető nyersanyagok árát, ami pusztítást végez a gazdaságban és a társadalmi rendben.

A Guanzi (管子) című, i. e. hetedik századból származó könyvet elemezve Weber feltárja a piacok irányításának mélyreható történelmi örökségét Kínában. A Guanzi szerzői nem a piaci erők közvetlen elnyomása mellett érveltek, hanem az áraknak az alapvető javak vásárlásán és eladásán keresztül történő gondos irányítása mellett.

Így az állami tisztviselők megvédhették a parasztokat a piaci ingadozásoktól és a spekulánsoktól, stabilizálhatták az árakat, és túlzott adóztatás nélkül is állami bevételeket termelhettek.

Tekerjünk előre a második világháború végéig, amikor az erősen ellenőrzött háborús gazdaságok liberalizációja került a gazdaságpolitikai napirendre. Weber bemutatja, hogy az árak fokozatos felszabadítása mellett érvelők (pl. J.K. Galbraith) hogyan maradtak alul az amerikai radikális reformerekkel szemben. A gazdaság reformjáról szóló háború utáni vita a sokkterápia alapjául szolgáló neoliberális elképzelések melegágya volt.

Hayek és Mises számára nem létezett középút a szocialista pokol és a kapitalista menyország között: még egy kis árszabályozás is azt jelenti, hogy a kormány egy totalitárius szocializmushoz vezető csúszdára kerül, ahol nincs megállás.

Ezért az államnak a lehető legnagyobb mértékben és leggyorsabban vissza kell vonulnia a gazdaság szabályozásából. A „jó” szabadpiac és a „gonosz” központi tervezés e manicheus szembeállítása kulcsfontosságú eleme volt a neoliberális reformjavaslatoknak három évtizeddel később, amikor az államszocialista gazdaságok átalakítása napirendre került.

Weber azt is megjegyzi, hogy az Egyesült Királyság óvatosabb megközelítése más eredményre vezetett, mint az Egyesült Államok radikális liberalizációs megközelítése. Az Egyesült Királyságnak sikerült elkerülnie a boom-bust ciklust, nem kellett szembenéznie az infláció olyan drámai emelkedésével, és elkerülte az Egyesült Államokban kitört tömegtüntetéseket is. Weber provokatív áttekintést nyújt a háború utáni liberalizáció németországi tapasztalatairól is. Míg a sokkterapeuták Ludwig Erhardot a radikális stabilizációs és liberalizációs intézkedései miatt dicsőítik, Weber rámutat, hogy az árak gyors visszaszorítása olyan inflációs hullámot okozott, amely általános sztrájkhoz vezetett. Röviddel ezután a német kormány úgy döntött, hogy a német gazdaság döntő szegmenseit ismét állami ellenőrzés alá vonja. Így Erhard reformjainak állítólagos ordoliberális sikertörténete sokkal ellentmondásosabb volt, mint amilyennek látszott. A radikális liberalizáció gazdasági és társadalmi problémákhoz vezetett, melyek hatására a kormány rövid időn belül visszafordította a reformokat. Ennek ellenére a háború utáni német pénzügyi tapasztalatokról szóló torz narratívák még ma is befolyásolják a gazdaságpolitikai vitákat. Weber egy friss Guardian cikkében ezeket a tapasztalatokat elemezve érvel amellett, hogy az árszabályozás a mostani inflációs nyomás kezelésére is alkalmas lehet.

A kínai reformvita

A Kínai Kommunista Párt korai legitimitása szempontjából döntő jelentőségű volt, hogy sikeresen le tudta szorítani az inflációt. A piacok elnyomása helyett az állami kereskedelmi ügynökségek–a Guanzi-ban felvázolt ősi gyakorlatnak megfelelően – inkább terelték mintsem kiiktatták a piaci folyamatokat. Az 1959 és 1961 közötti nagy éhínség azonban beárnyékolta ezeket a korai gazdasági stabilizációs sikereket. Az erőltetett iparosítás és a mezőgazdaság fokozott központosítása krónikus élelmiszerhiányhoz és több tízmillió ember halálához vezetett. Bár a háztartási termelés részleges liberalizációja lehetővé tette az állam számára, hogy leküzdje az éhínséget, vidéken a legtöbb ember továbbra is szörnyű szegénységben élt.

Amikor Hua Kuo-feng, Mao kijelölt örököse a kulturális forradalom után fokozatos nyitásba kezdett, az ország szellemi és politikai elitje felismerte, hogy Kína mennyire lemaradt.

A mélyszegénység és a világgazdasági jelentéktelenség nem volt összeegyeztethető a szocializmus definíciójával, ezért elkezdték keresni a gazdaság reformjának módjait. Bár Hua elsősorban a maoizmus lelkes követőjeként ismert, Weber rámutat, hogy Hua egy olyan paradigmaváltást kezdeményezett a gazdasági kormányzás terén, mely előkészítette az utat Teng Hsziao-ping reformprogramja előtt.

Amikor Teng 1978-ban átvette a hatalmat Hua-tól, felgyorsította a reformokat.

Teng Hsziao-ping elutasította a gazdaság szigorú ellenőrzését, és a politikát az ideológiai-kulturális vitáktól a gazdasági fejlődés elősegítése felé terelte.

A fiatal társadalomtudósok és közgazdászok egy csoportja, akiket korábban a kulturális forradalom idején „átnevelésre” vidékre küldtek, központi szerepet játszott ezekben a reformokban (például Chen Yizi, Wang Hsziaoqiang és Bai Nanfeng). Kényszerű vidéki tartózkodásuk során ezek a közgazdászok közelről megismerkedtek a kínai vidék mindennapi valóságával. Városi értelmiségi és politikai kapcsolataiknak köszönhetően hozzáférhettek könyvekhez, és a falvakban töltött éveket arra használták fel, hogy tájékozódjanak a társadalomtudományok legújabb fejleményeiről. Felméréseket végeztek a liberalizált háztáji termelés gazdasági és társadalmi hatásairól, amelyek legitimálták a mezőgazdasági termelés fokozatos piaci reformját.

A közgazdászok e csoportjának legjelentősebb képviselője, a fiatal gradualisták generációjának vezető alakja, Chen Yizi, a Vidékfejlesztési Csoport alapítója, majd a Gazdasági Rendszerreform Kutatóintézet igazgatója. A Teng és politikai szövetségesei (Csao Csi-jang, Hu Jao-pang) tanácsadására felkért kutatók központi szerepet játszottak az 1980-as évek fokozatos reformprogramjának kidolgozásában. Ahogy Weber megjegyzi, e közgazdászok és reformpárti politikusok számára „»az igazság keresése a tényekből« nem pusztán egy ismeretelméleti elv volt, hanem kormányzat művészetének lényege” (162. o.).

A reform első lépései a háztáji termelés kiterjesztésére és a mezőgazdaság liberalizálására összpontosítottak.

A magyarországi szocialista második gazdaság és néhány más piaci szocialista ország mintájára az állam megtartotta szerepét, mint végső vásárló, valamint a föld és a nehéz mezőgazdasági gépek tulajdonosa. Az agrártermelés megszervezéséért azonban fokozatosan a háztartások lettek felelősek. Ezek a reformok óriási javulást hoztak a vidéki életszínvonalban. E sikeren felbuzdulva a reformközgazdászok figyelme az ipar felé fordult. Kísérletek és empirikus vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az óvatos megközelítés jobb, mint a sokkszerű liberalizáció. Azzal érveltek, hogy az államnak döntő szerepet kell játszania az árak stabilizálásában, a fogyasztók és a termelők védelmében az erőszakos ciklusoktól.

E reformok kritikus eszköze volt a kétsávos árrendszer, amely az állam piaci részvételével szabályozta a termelést.

Ezzel párhuzamosan feltűnt a színen a közgazdászok egy másik csoportja is megjelent, akik inkább az elméletek és a matematikai modellek, és nem az empirikus vizsgálatok felől közelítették meg a reformok kérdését. Közéjük tartozott például Lou Csi-vej, aki 2013 és 2016 között pénzügyminiszter volt, vagy Wu Jinglian, Kína egyik legismertebb közgazdásza. Wu Friedman gondolatainak egyik legfontosabb fordítója volt, és aki előszeretettel terjesztette Friedman történetét a háború utáni német gazdasági csodáról. Ebben az olvasatban „az úgynevezett gazdasági csoda, amelyet Ludwig Erhard 1948-ban Németországban létrehozott, nagyon egyszerű dolog volt. Eltörölt minden ár- és bérszabályozást, és hagyta, hogy a piac működjön” (130. o.). Ezek az elméleti-matematikai közgazdászok a neoliberális sokkterápia és a radikális reformok legfontosabb hirdetőivé váltak. A fokozatos piaci reformok hozzájárultak az egyenlőtlenségekhez és a korrupcióhoz, és a sokkterapeuták azzal érveltek, hogy ez a korrupció a piac és az állami tervezés alapvető összeegyeztethetetlenségéből ered. Az 1980-as évek végén jelentkező inflációs nyomás újabb támadási felületet nyújtott.

Az olyan nyugati tekintélyek mellett, mint Friedman, a kelet-európai közgazdászok (mint Ota Šik, a csehszlovákiai gazdasági reformok kidolgozója, Włodzimierz Brus, a kiábrándult lengyel reformközgazdász, vagy Kornai János, Magyarország önjelölt radikális reformere) is központi szerepet játszottak a kínai reformvitákban.

Ezek a Kínába meghívott közgazdászok arról próbálták meggyőzni vendéglátóikat, hogy az 1970-es és 1980-as évek fokozatos kelet-európai gazdasági reformjai hiábavalóak voltak. A kínai fokozatosság hívei számára azonban a kelet-európai laboratóriumi kísérletek azt bizonyították, hogy Kína számára az egyetlen járható út a sokkterápia elkerülése, és a piacokkal való további kísérletezés a szocialista gazdaság perifériáján, az állami tulajdonú vállalatok fokozatos „piacra növesztése” révén. (A kelet-európai közgazdászok szerepéről Pogátsa Zoltán kettős recenziója bővebben szól.)

A sokkterapeuták kétszer is megpróbáltak felülkerekedni: 1984-ben és 1986-ban; a fokozatosság hívei mindkét alkalommal visszaverték őket.

Az 1980-as évek végére azonban Teng a növekvő korrupció és az inflációs nyomás miatt a radikális reformokat kezdte az egyetlen útnak tekinteni. Régi szövetségese, Csao nem volt meggyőzve, és továbbra is a fokozatos nyitás mellett érvelt. Ennek a fokozatos stratégiának központi építőköve volt a tengerparti fejlesztési stratégia, amely nemzetközivé tette a kétsávos árrendszert Kína tengerparti régióiban. A sokkterápiát veszélyesnek tekintették a szocialista ipari bázisra nézve, amelyet fokozatosan akartak modernizálni és versenyképes üzleti ágazattá alakítani. Csao és közgazdász szövetségesei számára a növekvő inflációs nyomás nem a túlzott aggregált kereslet jele volt, hanem a gazdaság különböző alszféráiban tapasztalható eltérések eredménye.

A sokkterapeuták azt állították, hogy az egyetlen járható út a régi ipari bázis lerombolása és a piac szabadon engedése, amely egy új, sokkal hatékonyabb gazdaságot hoz létre. A sokkterapeuták szerint a szocialista ipari bázis fokozatos bütykölése csak meghosszabbította a gazdasági válságot, és hozzájárult az inflációs nyomás növekedéséhez. Ez egybecsengett az emberek dühével a kétpályás árrendszer okozta korrupció miatt, valamint a politikai reformok iránti növekvő, de kielégítetlen igényekkel.

1987-re Csao feladta fokozatos tervét, és csatlakozott Tenghez és a sokkterapeutákhoz. 1988-nak a gyors tömeges liberalizációs intézkedések évének kellett volna lennie. Az infláció azonban részben azért szökött fel, mert az emberek tudomást szereztek arról, hogy az állam meg akarja szüntetni a kétsávos árrendszert. Ezért pánikvásárlásokba kezdtek, így a sokkterápia (szándéka) saját vesztét okozta. Mivel a pánikvásárlások és a nyugtalanság egyre nőtt, Tengnek be kellett húznia a féket.

Bár az 1990-es évek a liberalizáció újabb hullámát hozták, Kína soha nem hajtott végre semmi olyat, ami akár csak távolról is hasonlított volna a posztszovjet sokkterápiás csomagra.

Az 1980-as évek vitájának utóélete

A történelem iróniája, hogy azok a politikai vezetők és reformközgazdászok, akik Kína sikeres fokozatos nyitását a 80-as években levezényelték, a 90-es elvesztették hangjukat és befolyásukat, és a történelem peremére szorultak. A Tiananmen téri vérengzésben tetőző tüntetések elfojtása fordulópontot jelentett. A Csao Csi-jang és Hu Jao-pang által nevelt fiatal közgazdászok, mint például Chen Yizi, szimpátiájukat fejezték ki a bimbózó demokratikus mozgalom iránt. Amikor a politikai vezetés elnyomta a mozgalmat, ez véget vetett a Csaóval szövetséges reformközgazdászok karrierjének. Csao maga házi őrizetben töltötte utolsó éveit, míg Chen Yizi elmenekült az országból. Ezzel szemben az olyan sokkterapeuták, mint Wu Jinglian, jobban értettek a taktikai játszmákhoz. Szemben a gradualistákkal, ők nem álltak ki nyíltan a demokratikus mozgalmak mellett, így az 1990-es években fényes karriert futhattak be.

Weber könyvének egyik központi tanulsága túlmutat a sokkterápia vagy a fokozatosság konkrét közpolitikai programvitáján. E vita közgazdaságtan természetére és a társadalomtudományokhoz való viszonyára világít rá.

A fokozatos megközelítés mögött álló kulcsfigurák empirikusan orientált fejlődésgazdaságtanászok voltak, akik a szociológia és más társadalomtudományok módszereit és felismeréseit is használták. Jól ismerték a kínai társadalmat, éveket töltöttek távoli falvakban, és szkeptikusak voltak az elméleti dogmatizmussal szemben, mind a maoista, mind a liberális keményvonalassággal szemben. Ezzel szemben a sokkterápia hívei hittek a számítógépes, matematikai közgazdaságtan felsőbbrendűségében. A gondos empirikus megfigyelés és kísérletezés helyett látszólag cizellált elméleti modelljeikből vezették le radikális közpolitikai reformjavaslataikat. Ez a „fotelközgazdaságtan” többszörös vereséget szenvedett Kínában a gazdaságpolitika döntő éveiben.

A közgazdászok ma is sokat tanulhatnak a kínai gradualisták pragmatikus, empirikus orientációjából. Ahogy Herbert Simon az 1980-as években a neoklasszikus közgazdászokat híres módon kritizálta: „a közgazdászok hajlamosak néhány globális elméleti feltevéssel kezdeni, mintha azokat Mózes küldte volna le a hegyről, majd ezekből kiindulva érvelni. … Nem adnak empirikus bizonyítékokat … feltevéseik a karosszékében ülő közgazdasági teoretikus elméjében születnek” (19-22. o.). Azóta a közgazdaságtan jelentős empirikus forradalmon ment keresztül. A neoklasszikus közgazdaságtan azonban még mindig uralkodik.

Weber könyve megmutatja, hogy a történelmi kontextusra, az intézményi sajátosságokra érzékeny és más empirikus társadalomtudományokkal párbeszédet folytató pragmatikus heterodox közgazdaságtan a sokkterapeuták által művelt ortodox fotelközgazdaságtannál jobb javaslatokat eredményezhet.

Ebből a szempontból a kelet-európai késő szocialista gazdasági reformvitákkal való alaposabb szembeállítás intellektuálisan kifizetődő lenne.

Míg Kínában az empirikusan orientált institucionalisták egy fokozatos reformprogram mellett tették le a garast, addig Kelet-Közép-Európában a monetarista szemlélet kerekedett felül.

Magyarországon, a piaci szocialista reformok leghosszabb, az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmusig visszanyúló örökségével rendelkező országban, a vezető institucionalisták, mint például Kornai, magukévá tették a neoliberális szemléletet, amit a neoklasszikus-monetarista közgazdászok képviseltek. Ezzel egyidejűleg az institucionalisták megmaradt csoportja—sokan közülük interdiszciplináris társadalmi-gazdasági megközelítést követve—az 1980-as évekre marginalizálódott. Röviden, bár a fokozatos piaci szocialista reformoknak hosszú öröksége volt Magyarországon, a fokozatosság képviselői vagy áttértek a sokkterápiára, vagy marginalizálódtak.

A szerző döntése, hogy az árreformot helyezi előtérbe, azt jelenti, hogy a privatizációs és iparpolitikai vitákat háttérbe kellett szorítania. Ez a fókusz nem szerencsés, amennyiben a kelet-európai reformokkal való szembeállítás akkor működik a legjobban, ha az iparpolitikát is bevonjuk az elemzésbe. Az iparpolitikai mozgásteret pedig jelentősen befolyásolta az adósságválság, ahogy azt többek közt Branko Milanović is hangsúlyozza Weber könyvéről írott esszéjében: miután az amerikai jegybank a nyolcvanas években drasztikusan megemelte a jegybanki alapkamatot (Volcker-sokk), a 70-es években még fenntartható hitelekből finanszírozott iparfejlesztő projektek hirtelen fenntarthatatlanná váltak. Hasonló sorsra jutott Latin Amerika nagy része is — ami mutatja, hogy nem (elsősorban) a szocializmus inherens válságáról, hanem a hitelből finanszírozott importhelyettesítő gazdaságpolitika válságáról van szó. Ez jelentősen megnövelte a monetarista szemléletű közgazdászok befolyását, míg az iparfejlesztést hangsúlyozó gradualisták háttérbe szorultak. A közpolitikai elitek többsége a monetaristák által preferált sokkterápiát egyedül lehetséges megoldásnak tekintette a a nyolcvanas évek végétől Kelet Európában. Az ettől a narratívától való eltérés a mai napig magával hordozza a megbélyegzés veszélyét.

Kína más utat járt be. A szocialista gazdasági bázis lerombolása helyett inkább annak modernizációját választotta, ami éles ellentétben áll Oroszország tömeges privatizációs politikájával és a Kelet-Európa szerte bevezetett gyors külső liberalizációval és brutális csődszabályozással.

A Kelet-Európát sújtó dezindusztrializációs hullám és halálozási válság, amelyekre Weber a könyv bevezetőjében és konklúziójában is utal, legalább annyira a neoliberális iparpolitikában gyökereznek, mint a radikális monetáris reformokban. A 21. század legfontosabb kihívása, a fenntartható gazdaságra való áttérés szintén az iparpolitikán múlik. A kínai átalakulás iparpolitikai tanulságainak feltárása ezért fontos kiegészítés lenne—hasonlóan a Financial Timesban nemrégiben megjelent, Isabella Weber és Daniela Gabor közös esszéjéhez, amely a „szén-dioxid-sokkterápia” veszélyeiről és a zöld iparpolitika szükségességéről szól. Csak remélni tudjuk, hogy a következő könyv vagy cikk(ek) ezeket a témákat részletesebben is megvizsgálja(k).

Lényeges azt is látni, hogy Kína sikere hatalmas, de még mindig relatív: Kína fejlődési modellje a gazdasági mutatók alapján felülmúlja Kelet-Európáét. Ugyanakkor az egyenlőtlenség és a bizonytalanság gyors növekedését is elindította, az ökológiai problémákat felerősítette, és eddig nem sikerült elősegítenie a demokratizálódást. Sőt, lehetővé tette egy elnyomó megfigyelőállam kialakulását.

Egy másik megoldatlan kérdés, hogy a politika és a politikai gazdaságtan milyen mértékben játszott központi szerepet abban, hogy Kína el tudta kerülni a sokkterápiát.

Vajon az orosz és a kínai hatalmi struktúrák közötti különbségek mennyiben határozták meg a gazdaságpolitika alakulását, ahogy Adam Tooze érvel áttekintésében? A politikai vezetők nemcsak a káosz, hanem a politikai liberalizáció elkerülése érdekében is a fokozatosságot részesítették előnyben a sokkterápiával szemben. A szocialista gazdaság radikális felszámolása veszélyeztette volna a kommunista párt hatalmát. Vajon a politikai vezetők nyitottabbak lettek volna a radikális piacosításra, ha azt össze lehetett volna kapcsolnia párt hatalmának fenntartásával? Másképp fogalmazva, milyen mértékben függött a gazdasági fokozatosság Kínában a kommunista párt dominanciájának fenntartásának céljától? Elméleti szempontból: lehetséges-e a szocializmus fokozatos reformja demokratikus politikai körülmények közt? Vagy másik nézőpontból, hogyan lehetséges, hogy Kína nem demokratizálódott, annak ellenére, hogy a „középosztály” virágzik? Ezek nagy kérdések, és érdekes lenne többet megtudni a szerző álláspontjáról.

Ezek a megoldatlan kérdések azonban nem csökkentik Isabella Weber könyvének rendkívüli jelentőségét. Megdöbbentő az a kutatási energia, amelyet a szerző az árreformmal kapcsolatos viták rekonstruálásába fektetett: az ősi kínai szövegektől kezdve a politikai dokumentumokon, konferencia-jegyzeteken és első kézből származó, kínai nyelven készült interjúkon át a könyv hatalmas empirikus alapokon nyugszik.

Weber könyvének másik nagy hozzáadott értéke, hogy felerősíti a társadalomtudósok és reformpolitikusok egy elfeledett és elnyomott csoportjának, a kínai fokozatos fejlődési modell kulcsfontosságú építészeinek elbeszélését.

Isabella Weber rendkívül részletes elemzése az árreformok körüli gazdaságpolitikai vitákról számos tanulsággal szolgál napjaink számára. A sokkterápia megváltozott, de a piaci fundamentalizmus még mindig napirenden van. A történelmi mélység és a kortárs vitákhoz is szóló elméleti meglátások kombinációja révén a How China Escaped Shock Therapy a Kína politikai gazdaságtanával és a sokkterápiával foglalkozó szakirodalomban iránymutató monográfiája lesz.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

Kiemelt kép: MTI/Kovács Tamás