A jelenleg regnáló hatalomra nem találok jobb szót, mint azt, hogy ezek barbárok. Nem fasiszták, nem neoliberálisok vagy hasonlók. Ezek is igazak rájuk részben, persze. De leginkább barbárok. Barbárok a szónak abban az értelmében, hogy egész egyszerűen nem értik, mi mire való. Nem értik, mire való a tudomány, a szakpolitika, nem értik, mire való jog, a közgazdaságtan, a sajtónyilvánosság. Egyszerűen nem értik, és nem is akarják érteni. Hatalmuk leglátványosabb eredménye az, hogy minden kiürül. Magyarországon ma nincsenek minisztériumok, nincs szakpolitika, és afelé tart az ország, hogy ne legyen tudomány se, meg kultúra se, meg sajtó se, és ne legyen semmi, vagy csak semmi legyen. Van „emberi erőforrások minisztériuma”. Érted? Ez van az egészségügyi meg az oktatási minisztérium és szakpolitikák helyett.

A biomasszának tekintett „nép” adminisztrálása, és ezzel sokat mondtam.

Mert az adminisztrálás komoly feladat lehetne, szakértelmet is igényelne, ám azt hiszem, erre ők nem képesek, vagy csak nem érdekli ez őket, nyilván unalmasnak találják. Vagyis még csak nem is adminisztrálnak, csak folyamatosan azon dolgoznak nagy erőkkel, hogy az adminisztráció látszatát keltsék. S valóban: ez mennyivel izgalmasabb bizonyos szempontból, hisz így már az egész játék, színház csupán, föl kell építeni, elő kell adni a nagy átverést.

Nem tudom, mi ennek a neve. Képzeljünk el egy céget, aminek egyetlen részlege van, a HR. Magyarország egy olyan kft., amelynek csak HR-osztálya van, ezt nevezzük puszta megszokásból kormánynak. Ami kormányzás helyett van, az a hatalmon lévők marketingje. Adatelemzés, meg kommunikáció. Minden más, amit ezek az emberek tesznek, valójában kívül esik azon, amit komoly értelemben kormányzásnak vagy politikának lehetne nevezni. Ez a minden más pedig szintén nagyon röviden összefoglalható, mert ennek a minden másnak a neve szerintem a sivár uralomvágy. Az a fajta üres, sívó uralomvágy, amely mindent kiüresít, amihez ezek hozzáérnek és hozzáférnek. Márpedig mostanra szinte mindenhez hozzáférnek. Ha az uralom megőrzése azt követeli, akkor ők nemzetiek, fasiszták, bolsevikok, polgárok, humanisták vagy éppen antihumánusak, melegellenesek vagy melegpártiak, keresztények vagy ateisták, és így tovább. Bármilyen álarcot is öltenek, nem gondolják komolyan, csak azért veszik fel, mert alkalmas eszköznek látják arra, hogy megőrizzék és növeljék az uralmukat, és kifejezetten élvezik ezt az álarcosdit, mert azt gondolják, hogy ezt jelenti az uralkodás, azt gondolják, hogy pontosan ez a feladat. Úgy gondolják, ők nőttek fel ehhez a „nagyságrendhez”, az uralomnak ehhez a formájához – s ebben speciel igazuk is van. Ami a puszta látszat uralma. Nem abban az értelemben látszat, hogy nem valóságos, mert ez a látszat kőkemény valósága, pontosabban a valóságnak a legsivárabb látszatra való egyszerűsítése.

Ezt nagyon jól meg kellene érteni. Hogy a barbárságnak és az uralomnak ez a keveréke a teljes alapnélküliség, talajtalanság, gyökértelenség és elvontság fele tart, mert ez az alaptalanság és gyökértelenség és elvontság van a legmélyén az egésznek. Egyszóval a semmi, a nihil. És ez nagy gond.

A semmit nagyon nehéz leváltani egy választáson, a semmit, ami mindig látványosan valaminek adja ki magát – mert szerintem ennyiben áll Orbán Viktor sokakat letaglózó ügyessége.

Vagyis miben? Abban, hogy ő egy bohóc, aki komolyan veszi a bohóc szerepét, de ezen kívül semmi mást. Nem kétséges, hogy rátette erre az életét, egy bohóc sosem megy nyugdíjba, ahogy egy bandavezér sem. Hisz abból él, hogy nem fizeti ki a nyugdíjjárulékot. Neki ezért muszáj végigjátszania az egész eszeveszett komédiát, és végig is fogja. Van ebben drámai vonás is, s ha fog rá emlékezni a történelem, ezért fog. Hogy nem tehet mást, mint végigjátszani az egész nyomorult komédiát. Egyféle sors ez is, amelyet ő választott.

Aki viszont a semmivel néz szembe, annak újra súlyt kell adnia a létezésnek. Ez nagyon nehéz, még akkor is, ha tudjuk, érezzük, hogy a bőrünkre megy ez a játék. Egyszerűen mert olyan most a világ, a korszak vagy a rendszer, hogy semminek nincs súlya. A nihilizmus világállapot, nem ennek a „kormánynak” a találmánya. Valójában semmi új nincs benne, minden taktikáját ezerszer leírták és elemezték már. Csak hát attól, hogy értjük, felfogjuk, még nem szűnik meg a hatása. Az egyik csapda az, hogy úgy tűnhet, a nihilistát csak egy másik nihilista győzheti le, aki szintén nem válogat az eszközökben. Csak nagy az esély, hogy ez a nihilizmus uralmának meghosszabbításához vezethet, bármilyen formában.

Ki tudja, lehet, hogy igaz. Rafinált egy semmi ez. Én mégis szeretném hinni, hogy több is lehetséges: egy másik világ, egy nem nihilista világ akarása. És persze magasabb bérek, lakhatás, egyenlőség, méltányosság, szabad mezők, a tőke szarvainak letörése, szeretet, és végül demokratikus szocializmus stb. Hogy újra súlyt kapjanak a szavak és a dolgok, hogy örömet találjanak az emberek magukban és egymásban. Hogy legyen értelme. Nehéz ezekben hinni, mert a nihilistának is igaza van. Van igazság és felszabadító, sőt valami mágikusan megbabonázó is abban, ha elfogadjuk kiindulópontként azt, hogy nincs semminek értelme. Ez is egyfajta „óceáni érzés”. Csak ússz, csak ússz! Mindegy hová, csak ússz! Van, akinél nem depresszió, a melankólia metafizikus bénultsága a következménye az értelemvesztésnek, hanem az üresség szenvedélye, a színház, a bohóckodás, az uralom ügyessége. A nihilizmus a létezés valóságos semmijéből táplálkozik, ez az üresség is ott van mindannyiunkban. Néha joggal érezzük, hogy semmik vagyunk. A semmi is igazság.

Mégis, nem árt emlékeztetnünk magunkat, hogy mostani értelemvesztésünk oka a sok-sok hazugság, csalás, ígéretszegés, kihasználás, hűtlenség, átverés, csalódás. Irdatlan mennyiségű tudatos, tervszerű átverés kell ahhoz, hogy az emberek végül bármit elhiggyenek, amit egy bohóc állít, hogy kiürüljenek a szavak. S mindez egyenértékű azzal, hogy már nem tudnak hinni semmiben, s szépen elbutulnak – e szimptómáktól korántsem mentes az ellenzék, amelynek a figyelme gyakran csak a lényegtelen látványosságokra vagy hangzatosságokra terjed ki. Mostanra szinte mindenkit sikerült átverniük, a mezőgazdasági termelőket, a munkásokat, a pedagógusokat, a romákat, a határon túli magyarokat, a keresztényeket, a családokat. Egész társadalmi csoportokat hitegettek és vertek át. Társadalmi és politikai szinten még nem igazán ocsúdtunk rá erre, csak a reménytelenséget, a nihilt érezzük. Hogy minden kiürült, minden összetört.

Úgy gondolom, hogy a mi ellenállásunknak csak akkor van értelme és hosszú távon eredménye, ha azért dolgozunk, hogy denaturalizáljuk a kapitalizmust. Ha sikerül megértenünk és megértetnünk, hogy ami történt és történik, az nem szükségszerű, hanem tudatos döntések és szándékok eredménye, felhalmozódása. A hatalmon lévők tudatos célja a tőke- és a hatalomkoncentráció volt. Soha sem akartak mást. Bár néha sikerült elhitetniük az ellenkezőjét. És elérték céljaikat. Mik a mi céljaink?

Végül is azt gondolom, hogy a semmi nem pusztítható el. De a semmi uralma, az értetlen, érzéketlen, ízléstelen, gonosz, számítóan ügyes barbárságnak ez az uralma elpusztítható és el is kell pusztítani.

Bízom benne, hogy előbb vagy utóbb sikerül!