A kétségtelenül mind autoriterebbé váló járványkezelési intézkedések fényében egyre népszerűbbé válik egy szabadságközpontú, mondjuk így: libertárius kritika, éspedig nem csak a liberális értelmiség, hanem egyre inkább baloldali szerzők körében is. Bár ez a kritika sok részigazságot fogalmaz meg, végső soron mégis egy olyan álláspontot képvisel, amely összességében inkább hátráltatja, semmint előmozdítja az igazságosság, az emancipáció, és végső soron, igen, a szabadság ügyét is.

Kezdjük azokkal a bizonyos részigazságokkal. A libertárius kritikának, úgy gondolom, teljesen igaza van a következőkben: a járványkezelés nevében világszerte aggasztó mértékű autoriter előretörés valósult meg, amely nem pusztán az állami hatáskörök kiszélesítésében, de a megfigyelő kapitalizmus rendszereinek kiterjesztésében, a szólásszabadság korlátozásában, a technokrácia ideológiai és intézményi térhódításában is megnyilvánult. Mindez együtt járt a globális és lokális egyenlőtlenségek elmélyülésével, amelynek a kialakuló globális vakcinaapartheid pusztán egy eleme, és amelynek elsődleges kedvezményezettjei mindenütt a politikai és gazdasági elitek.

Ezzel egy időben a járványkezelés kapcsán a nyugati társadalmakon eluralkodott egy olyan morális pánik, amely az előbbi tendenciákat nem csak elősegítette, de saját jogán is elképesztő mértékű társadalmi károkat okozott és okoz. Mindebben nincs vitám a libertárius kritika képviselőivel. A nézeteltérések sokkal inkább e diagnózis értelmezésénél, és a rá adott válaszoknál kezdődnek.

A libertárius kritika a probléma gyökerét egyfajta, a járvány sokkhatása és talán a média és a vezető véleményformálók felelőtlensége miatt kialakult tömegpszichózisban látják, amelynek befolyása alatt a társadalom széles rétegei válnak hajlandóvá az egyéni szabadság feladására a vélt vagy valós biztonságért cserébe. Ezt használják ki az ebből értelemszerűen profitálni képes gazdasági és politikai erők.

A megoldás is elsődlegesen a tömegpszichózis feloldásában áll: annak felismerésében és felismertetésében, hogy bár a vírus áldozatokat szed, a lezárások és az autokrácia szintén áldozatokkal járnak. És itt nem pusztán az egyéni szabadságjogokról, az individualitás értékéről van szó.

A kapitalista gazdaság működésének időleges megakadása vagy hirtelen átstrukturálása (home office, az ellátási láncok megszakadása stb.) a kapitalista társadalmak legkiszolgáltatottabbjai számára a legköltségesebb – ők azok, akik megélhetésüket elvesztve, szociális védőháló nélkül zuhannak a semmibe.

Aki tehát a szívén viseli a legkiszolgáltatottabbak ügyét, az sem nyugodhat bele a járványintézkedések gazdaságfojtogató hatásaiba. Általában véve: nincs racionális indok arra, hogy a vírus áldozatait előnyben részesítsük a járványintézkedések áldozataival szemben. A járványkezelés, a lezárás, és a járvány maga is egymással összemérhető károkat okoz: nem dönthetünk jól, akár lezárunk, akár szabadjára engedjük a járványt, megengedhetetlen veszteségeket okozunk. Nevezzük ezt – az álláspont alkalmasint legnagyobb hatású hazai képviselője után – Hont András-dilemmának.

A libertárius kritika szerint a Hont András-dilemma feloldhatatlan: a legtöbb, amit tehetünk, hogy megtaláljuk azt az optimális pontot a teljes lezárás, a társadalom totális kontroll alá vonása, és a teljes a nyitás, a „mintha mi sem történt volna” stratégiája között valahol félúton, ahol az össztársadalmi károk mértéke a lehető legalacsonyabb, ám még ezt a legjobb megoldást is joggal tekinthetjük egyfajta tragikus – ámde szükséges – döntésnek.

Amennyire meg tudom ítélni, a legvédhetőbb baloldali válasz erre az érvelésre az, hogy a Hont András-dilemma egy hamis dichotómiát állít fel: a tömegpszichózis által támogatott totalitárius kontroll és a „business as usual” – a kapitalizmus normál működése a vírus szabadjára enegedése mellett – nem az egyedüli lehetőségek, amelyek között legfeljebb valamiféle kompromisszumot találhatunk. További lehetőségek is elgondolhatók. Létezik társadalmi és politikai képesség arra – még ha a szintúgy szükséges társadalmi és politikai akarat hiányzik is –, hogy a járványkezelés kárvallottjait méltányosan kárpótoljuk, az egészségügyi krízis elhárítása érdekében pedig az egyéni szabadságot csak olyan, nyilvánosan igazolt és demokratikus módon meghatározott elvek szerint, és olyan mértékben korlátozzuk, amelyek ellen a társadalom tagjai nem emelhetnek észszerű kifogást.

A járványhelyzet rávilágít arra, hogy a társadalom tagjaiként és a kapitalizmus globális rendszereinek résztvevőiként kölcsönös és alapvető módon függünk egymástól.

Egyúttal választás elé is állít minket, felveti a kérdést, hogy e kölcsönös és mélyreható függés fényében miként viszonyulunk egymáshoz: szemben álló és akár egymás kárára is előnyöket szerezni kész, versengő individuumokként, vagy egymás felé megértéssel és törődéssel forduló szolidáris emberekként? Ha ez utóbbit választjuk, igenis lehetséges a Dilemma feloldása abban az értelemben, hogy elgondolható olyan – önmagán túlmutató, alkalmasint a társadalom alapszerkezetének igazságosabb átformálása felé ható – járványkezelés, amelyet nem kell pusztán két rossz közti kelletlen kompromisszumnak látnunk, hanem olyan – nehézségekkel járó és áldozatokat követelő, de mégis – közös vállalkozásnak, amelynek alapját a társadalmi szolidaritás és az egymásért való tenni akarás szelleme hajt.

A baloldali álláspont természetesen elfogadja, hogy az ilyenfajta járványkezelés rövid távú megvalósításának esélye a nullához közelít. Ez azonban nem teszi a nagyobb eséllyel megvalósuló járványintézkedéseket helyénvalóbbá, sem az őket igazolni hivatott gondolatmeneteket igazabbá.

Nem igaz az, hogy csupán a megnövekedett Covid-halálozásokkal egybefűzött kapitalista status quo és a totalitarizmus között választhatunk.

Ez az álláspont vagy a status quo, vagy a totalitarizmus malmára hajtja a vizet, és semmi esetre sem segíti elő az emancipáció, a szabadság ügyét.

A baloldal feladata mindkettővel szemben továbbra is egy olyan társadalmi tudatosság és társadalmi képzelet kialakítása kell hogy legyen, amely lehetővé teszi, hogy a szolidaritás és az egymásért cselekvés jegyében történő társadalmi-politikai cselekvést valóságos lehetőségként láthassuk, és ezáltal politikai hatóerővel ruházzuk fel.

Ha elfogadjuk a libertárius kritikát, ha elfogadjuk, hogy a Dilemma feloldhatatlan, akkor egyúttal lemondunk a szolidáris társadalmi cselekvés lehetőségéről, elfogadjuk azt az ideologikus álláspontot, hogy a totalitarizmus elkerüléséhez a kapitalista status quo-hoz kell visszamenekülnünk. A libertárius kritika radikális baloldali képviselői az elvesztett szabadság, a mindenen eluralkodó morális pánik rémuralmától való szabadulás reményében késznek mutatkoznak meghozni ezt az áldozatot.

A Tett szerzője írja: „Te is csak azt akarod, hogy hagyjanak ezzel békén. Én is. Mindannyian.” Meglehet – csakhogy a társadalom tagjaiként kölcsönösen és mélyrehatóan függünk egymástól. Nem hagyhatjuk egymást békén: kollektív cselekvési problémák özönével kell megküzdenünk közösen. Az, hogy együtt élünk, egy társadalomba összeszorítva, azt jelenti, hogy soha nem hagyhatjuk egymást békén, különösen nem egy egészségügyi válsághelyzet közepén. A kérdés csak az, hogy egymás életének fenyegető, versengő individuumokként leszünk része, vagy szolidáris, törődő individuumokként.

A „békén hagyás”, az egyéni függetlenség a kapitalista status quo alapító mítoszaihoz tartozik, az erre irányuló vágy maga is ideologikus: a funkciója, hogy fenntartsa azt a hitet, hogy mi csak „éljük az életünket” egymástól függetlenül, hogy nekünk semmi dolgunk a többiekkel, mindenki élje csak a saját életét és viselje érte az egyéni felelősséget. Ez a felfogás elrekeszti a közös cselekvés és a társadalmi igazságosságért való kollektív felelősségvállalás lehetőségét, ezáltal pedig konzerválja a fennálló igazságtalan struktúrákat. De legalább békén vagyunk hagyva.

Szijártó Imre szintén önkritikát gyakorol maga felett, és immár késznek mutatkozik elfogadni a Hont András-dilemma libertárius értelmezését. Míg korábban azt írta: „[Hont András] Abba persze képtelen belegondolni, hogy ez csak akkor van így, ha nem vagyunk hajlandóak a neoliberális világ dogmáit felrúgva oda allokálni a megélhetéshez szükséges – egyébként rendelkezésre álló – erőforrásokat, ahol emberi szükség mutatkozik.” Ezt az amúgy helyes gondolatot ma már veszélyes naivitásnak minősíti, hangsúlyozva, hogy mivel a baloldalon hiányzik a politikai erő és akarat a kapitalista status quo meghaladásához, és a társadalmi erőforrásoknak az igazságosság és szolidaritás jegyében való felhasználásához, ezért el kell fogadnunk, hogy – igen, nehéz ezt másként mondani – nincs alternatíva, a legelesettebbek melletti kiállás egyetlen helyes és vállalható módja a kapitalista status quo visszaállítása.

Mindez persze végső soron a libertárius kritika baloldali képviselői szerint is elsősorban a szabadság nevében történik. Ám érdemes megjegyezni, hogy ez a szabadság a libertárius kritika jobb- és baloldali képviselőinél is rendre a kispolgári életforma tipikus szabadidős tevékenységeiben jut kifejezésre: koncertre, színházba, kocsmába járás, kávézás a múzeum kávézójában. Mindezt nem olcsó ad hominemnek szánom, nem gúnyolódni akarok, úgy gondolom, ennek megvilágító ereje van.

Amikor az autoritarizmussal és az elnyomó tömegpszichózissal való – egyébként teljesen jogos – szembenállás nem párosul egy, a jelenből kimutató kritikai attitűddel, amikor az elvesztett – vélt vagy valós – szabadság és függetlenség visszanyerésének nyers igénye nem kapcsolódik össze az általános szabadság, az általános emancipáció törekvésével, amikor csak azt akarjuk, hogy végre hagyjanak minket békén, akkor ez a követelés a kispolgári élet privilégiumainak visszakövetelésére redukálódik, míg az alávetett osztályok visszakapják „a munkavégzéshez való jog”-ot – azaz a kizsákmányoltság jogát.

A libertárius kritika azt követeli, hogy végre újra élhessük a burzsoázia hétköznapjait akkor is, ha ez emberéletekbe kerül: ezt pedig nem tudom másként értelmezni, mint reakciós álláspontot.

Érdemes megjegyezni, hogy voltaképpen a társadalmaink a járványkezelés hatására nem váltak autoriterebekké: csak az elnyomás, az erőszak és az autoritarizmus arcát immár nem csak a kívülállók, a menekültek, a sans papiers, a hajléktalanok, a kisebbségek felé fordítják. A járványkezelés nyomán megvalósult autoriter előretörés pusztán társadalmaink már eleve meglévő elnyomó gyakorlatait hozták be a társadalom perifériájáról a középpontba. A libertárius kritika voltaképpen a határok visszaállítását követeli, a kiváltságot, hogy ismét vakok lehessünk arra, hogy amit az állam most járványkezelés címén tesz velünk, mindannyiunkkal, annál százszor rosszabbat is tesz azokkal, akiket kívül kereszt önmagán.

Ma azonban egy olyan történelmi helyzetben találjuk magunkat, amelyben globális válságok egész sora fenyeget minket, élükön a klímaválsággal. Ezek a válságok mind újra és újra fel fogják hívni a figyelmet arra, hogy egymásra utalva élünk a társadalomban, hogy függünk egymástól. Nehéz dolga lesz annak, aki a társadalmi létezésnek ettől az alapvető tényétől szabadulni akar. A függetlenség illúziója és a kispolgári élet kiváltságai már eddig is az elnyomás és kizsákmányolás elképesztően kegyetlen rendszerein nyugodtak, és ez a jövőben még sokszorosan így lesz. Ha elkötelezettek vagyunk a szabadság ügye mellett, mindenki szabadsága, az általános emberi emancipáció – nem pedig csupán saját osztálykiváltságaink – mellett, ha szembe akarunk helyezkedni az elnyomással, az autokráciával, akkor a társadalmi együttlétezés új és igazságosabb formáit kell tudnunk elgondolni. Ha valóban szabadságra vágyunk, el kell tudnunk hinni, hogy egy másik világ lehetséges.