Nem lesz narancs Rákay „Philip” Kálmán filmjében Petőfi Sándor kezében, és a Békemenet sem fog a Helytartótanács épülete elé vonulni – derült ki tegnap. Amit eddig erről a produkcióról tudtunk, azonban enélkül is sokkoló: rekord összegű, 4,5 milliárdos állami támogatásból készül ugyanis az 1848-as forradalom és szabadságharc költőjéről új életrajzi film. „Kreatív producere” az eddig tüntetés-konferálásból, jobboldali beszélgetős műsorokból és legújabban a nevében a Partizánt idéző, Patriótának elkeresztelt facebookos produkcióiból ismert egykori zenecsatornás műsorvezető lesz.
Az Index Megafon-influenszerrel készített interjújának elején maga a sztár közli, különleges alkalomról van szó, hiszen a kérdések között „nincs tabu”, jöhet a kemény faggatás. Ebből végül annyi lesz, hogy a kérdező, Sümegi Noémi valóban megpengeti a „mi kerül ezen ennyibe” kezdetű dallamot a lantján. Erre Rákay a mohó színészekre és stábtagokra kezd el panaszkodni.
„A tucatjával nálunk dolgozó nagy külföldi filmes produkciók ugyanis pár év alatt elképesztően felhajtották a gázsikat a szakmában”, tartani kell a versenyt az Etyekre kiszervezett Hollywood kínálta jóléttel, sajnos ő sem fizethet immár alacsonyabb órabéreket sem címszerepért, sem világosításért.
Mindezek ellenére tény: amióta magyar nyelven film készül, ennyi pénzt még egyetlen alkotás elkészítése sem érdemelt ki: sem a Körhinta, sem a Talpalatnyi föld, sem a Szerelmes biciklisták, sem a Mephisto, de még az Eldorádó sem. Ehhez mérten Rákay kreatív producerrel szemben érezhető a nyomás is: túl kell szárnyalnia, legalább részben ezeket a díjnyertes filmművészeti alkotásokat.
Azaz hát ez lenne a közösségi elvárás. Mint megtudjuk, Andy Vajna filmdíjelosztó pápa „korszakában” Philipet és petőfis filmtervét úgy dobták ki, mint azt a bizonyos macskát… Most azonban a körülmények megváltoztak, elég volt a habkönnyed, a nyugati szórakoztatóipar formavilágát utánozó alkotásokból, pályára léphet az új generáció.
Az új filmfelelős (ez a poszt a NER-ben minden bizonnyal megfelel az 1989 előtti rendszer filmfőigazgatói pozíciójának) a korábban a Fidesz körül növekvő, legelső propagandabirodalom, az Ezüsthajó és a Happy End Kft. körül ügyködő Káel Csaba. Káel, aki egyben a Művészetek Palotája igazgatója is, sokkal vonalasabb és klasszikusan propagandisztikusabb figurának mutatkozik, mint elődje. Ehhez mérten Rákay hozzá is tette, kreatívként ő a film forgatókönyvét is jegyzi, amelyhez többekkel együtt nagyon komoly levéltári kutatásokat végzett el, de emellett a korabeli tárgy-, kultúr- és bútortörténethez is nagyon érteni kell ám egy ilyen munkához.
És hogy mik is a film koncepciójának keretei? Rákay erre is rávilágít, amikor azt találja mondani:
„Az egész úgy kezdődött, hogy a szovjet hatalomátvétel után a magyar társadalom polgári, nagypolgári, arisztokrata vezető rétegét lefejezték, s beköszöntött a négy elemit végzett pártkáderek és a disznópásztorból lett miniszterek fojtogató világa. A filmvilágban ugyan tovább tartott az átmenet, mert kellettek a kurzusfilmek, és nem lehetett egyik napról a másikra pótolni a háború előtti korszak nagyjait, de hamarosan elkezdték kiképezni a saját rendezőiket, színészeiket, kritikusaikat, s közben katedrákat is ácsoltak maguknak szép számmal.”
Nem, nem a császári hatalom helytartóit megidéző filmfelütést osztotta meg a nagyközönséggel. Csupán arra adott rá jellemző, karakteres választ kincstári sértődöttséggel, hogy miért nem ismerik el helyből és visszafutásból a felcsúti stadionnyi közpénzt megérő, átütő tehetségét.
Hát a disznópásztorok miatt. Ezek a disznópásztorok voltak azok, akiknek volt pofájuk Jancsó Miklóst és a Szegénylegényeket is finanszírozni, mintegy az arisztokrácia utólagos, második, még fájdalmasabb lefejezése gyanánt. Persze lehetne azt mondani, hogy a Szegénylegények az addig és azóta készült legjobb film 1848-ról és 1956-ról, de ha ilyesmi jutna eszünkbe, kapjunk menten észbe: hiszen éppen a disznópásztorból lett kultúrpolitikus agymosásának utólagos áldozatai vagyunk csupán.
Igaz, Jancsó Miklós, nyilvánvaló nemzetellenes, kontraszelektált kádáristasága és a korra jellemző szellemi kondássága okán nem tudhatta még, hogy Petőfi Sándor pedig aztán az arisztokraták és nagypolgári elemek lefejezésének végső, és legnagyobb ellensége volt, a régi szép hagyományok, a koronás fők, a biedermeier bútorok és a bécsi fekete (igazából brauner) feltétlen tisztelője, akit csupán kora politikai korrektsége zavarhatott kissé.
Persze nekiszegezhetnénk az új kor ifjú tehetségének a kérdést, hogy a világszabadságról és a királyok felakasztásáról verselő költőnk, a Bayer és a teljes NER-establishment által ma minden gond okozójaként megvetett francia forradalmároknak a nagy tisztelője, Petőfi biztos így gondolkozott-e. De ha így tennénk, csak azt árulnánk el, hogy nem vagyunk tisztában a mai, virágzó történettudomány és irodalomtörténet kutatásainak legfrissebb eredményeivel.
Philip ugyanis elárulja még az Indexnek, a tehetséges, jobboldali művészek „képesek a nemzeti identitást erősítő, edukációs-missziós, de egyben fogyasztható alkotásként tekinteni” a filmművészetre, ennélfogva pedig ilyen apró részletekkel az ifjú generáció nemzeti, de fogyasztható alkotásait nem bonyolítani. Pont úgy, ahogyan példamutató módon, nemrég a Magyarságkutató nevű műintézmény és Kásler „csontépítész” Miklós sem engedte, hogy az ugyan többségében konzervatív, de mégsem nemzeti, hanem nemzetközi módon szakértő régészek és történészek túl nemzetietlen Árpád-kori kiállítást húzzanak fel Székesfehérvárra, a koronázóvárosba. Végül az új kurátorok holmi frankok és szlávok helyett csak etnikai magyar tartalommal tömködték azt tele, miután a Nemzeti Múzeumtól a kurátorságot is elzabrálták.
Mindazzal persze már nem akarom elkeseríteni Rákay urat és tehetséges jobboldali művész- és tudósgenerációját, hogy a spanyolviaszt már előttük hetven évvel feltalálták: hiszen Nádasdy Kálmán, Ranódy László és Szemes Mihály 1953-ban már megalkották a Föltámadott a tenger című, kétrészes nagyjátékfilmet.
Az áprilisi bemutatót Sztálin elvtárs márciusi halála okán sajnos már nem tudta kivárni, de Rákosi Mátyás még főtitkárként a helyén ült. Az alkotás Révai József fő rákosista kultúrpolitikus és Andics Erzsébet fő korabeli kurzustörténész vízióját tükrözte, mely szerint a Görbe János és Básti Lajos alakította Petőfi és Kossuth mint a nemzeti függetlenség képviselői a sztálinista hatalmat alapozták meg, az idegen, nyugati Habsburgokkal szemben folytatott harcukkal.
Úgy tűnik tehát, Rákay nagyeposz-szerű filmötletének egyetlen előképe éppen az általa súlyosan megvetett „disznópásztorok” rezsimjének egyébként propagandafilmként igényes kurzusalkotása, hasonlóan a Rákóczi hadnagya című nagyeposzhoz. Mindkettővel a sztálinista pártelit igyekezett bizonyítani a súlyos hidegháború hajnali óráiban, hogy a magyar nemzeti függetlenség egyedüli zálogai, örökösei ők lehetnek, ez a független nemzet öntudat pedig minden áldozatot, akár még a rendőrállam kiépítését is megéri.
Rákay válaszai alapján, most gyanúsan ugyanezen az úton jár, még akkor is, ha a sztálini rezsimet mindennél kevesebbre tartja. Nincs annál ironikusabb, amikor éppen a szocializmus legnagyobb ellenségei sajátítják el a moszkoviták kultúrpolitikai eszköztárát.
Én meg Petőfi Sándor kapcsán már csak annyit kérdezhetek: miért éppen ő, a minden ásatag tekintélyt elutasító, sőt a többség által korában túl radikálisnak gondolt, magányos költő az, aki minden erőszakoskodó, központi hatalom embereinek ennyire tetszik?
