Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Dunai patriotizmus és népfront a fasizmusok árnyékában

Miként foglaltak állást a szociáldemokraták a népi-urbánus vitában? Hogyan vitáztak a kommunistákkal? A korai szociáldemokráciáról és a ‘18-’19-es forradalmakról szóló írásokat követően a hazafiság és a szociáldemokrácia kérdésével foglalkozó sorozat utolsó, harmadik része.

A Népszava 1945. június 17-i száma

Az ellenforradalom hatalomra jutása után a szociáldemokrata párt jobboldalának  (a Miákics-Vanczák csoport) frázispuffogtató, megalkuvó nacionalizmusa került előtérbe, a párt baloldala emigrációba kényszerült. A vezető szociáldemokraták legkitűnőbb ideológusai külföldre emigráltak, az itthon maradottak pedig igen nehéz helyzetben voltak kénytelenek dolgozni (a Népszava főszerkesztőjét, Somogyi Bélát például brutális kegyetlenséggel meggyilkolták a különítményesek).

A bécsi szocialista és liberális emigráció eleinte abban reménykedett, hogy a Horthy-rendszer hamarosan megbukik, ezért nagy nemzetközi lobbitevékenységet fejtett ki, hogy ezt meggyorsítsa. Ennek során Károlyi és Jászi felhasználták a korábbi nemzetközi kapcsolataikat, de nem vették figyelembe, hogy a kisantanttal való tárgyalásaik, bármennyire is jószándékúak voltak, felháborodást szülnek a trianoni trauma által sokkolt anyaországban. Horthyék ezt messzemenőkig kihasználták és forrpontra hevítették a gyűlöletet a „vörös emigrációval” szemben, amelynek tagjait hazug módon felelőssé tették az ország megcsonkításáért.

Ami Trianont illeti, a szociáldemokraták békés revíziót követeltek, és a határok mentén egy tömbben élő magyar népesség és területek visszacsatolását. Elutasították ugyanakkor a csatlakozást a Revíziós Ligához, mivel ekkor már elvetették a történelmi Magyarország helyreállításának utópiáját. Szabad, független, demokratikus, egymással együttműködő országokat képzeltek el a Duna-medencében, és elutasították a revízió erőszakos, nagyhatalmi megoldásait és a titkos diplomáciát.

Magyarország csak úgy tudja a rajta esett igazságtalanságok jóvátételét elérni, ha belső politikájának alapjául a demokráciát és külső politikájának alapjául minden állammal a békés és barátságos viszonyt teszi meg, fejtette ki a párt 1928-ban elfogadott programja.

A hazafiság szempontjából a szociáldemokraták megítélésének egyik sarokköve mindig is a vidékhez, a faluhoz, a parasztsághoz fűződő, kezdetektől ellentmondásos viszonyuk volt. A párt mindig is a nagyvárosi munkásság pártja volt, és közben nem ismerte fel, hogy egy olyan elmaradott agrárországban, mint Magyarország, a parasztság problémáinak megoldását nem lehet pusztán a demokratizálástól, iparosodástól és urbanizációtól várni.

Mónus Illés; forrás: Wikipedia

A szociáldemokraták a 18-as forradalom után ellenezték a földosztást, mivel tartottak attól, hogy egy kisbirtokosi tulajdonosi struktúra konzerválja a falvak elmaradottságát, és tartottak egy erős paraszthadsereg felállításától is, amelyet nem tarthattak saját ellenőrzésük alatt. Ez végzetes hibának bizonyult a forradalom szempontjából és nagyban hozzájárult az ellenforradalom győzelméhez. A párt a háború után a bírálatok hatására megpróbálta levonni a tanulságokat ebből a hibából, de a Bethlen-Peyer paktum jelentősen korlátozta a szociáldemokraták vidéki jelenlétét és lehetőségeit.

A 30-as évek elejére a „Föld, kenyér, szabadság!” című szociáldemokrata program és kampány azt tűzte ki célul, hogy a vidéki és a városi szegénység közös ügyévé tegye a társadalom radikális átalakítását, beleértve a földosztást.

„A szociáldemokrata pártok számára,” írja Mónus Illés a Népszava 1932. május elsejei számában, „a feudális jellegű nagybirtokok megszüntetése elháríthatatlan föladat. Európában a jövő a kisüzemű paraszti gazdálkodásé és a belőle kifejlődő mezőgazdasági szövetkezeteké, amelyek termelő és értékesítő föladatainak teljesítésével fölemelik a parasztság életszínvonalát arra a magaslatra, amelyen följutva az ipari munkásokkal együttesen folytathatja a szocializmus megvalósulásáért való küzdelmet.”

A népi-urbánus vita

A 30-as években kibontakozó, fontos kérdéseket felvető, de nem mindig konstruktív népi-urbánus vitában a szociáldemokraták és liberálisok többsége az urbánus oldalon állt. A moszkovita kommunisták, mint például Révai József, jóval nagyobb megértéssel fordultak a népi írók politikai értelemben egyébként rendkívül eklektikus mozgalma felé, mint a legtöbb szociáldemokrata.

Révai József; kép: Wikipedia

Révai már 1919-ben tanulmányt írt a nemzeti kérdésről, és bírálta azt az álláspontot, amely „egyenesen tagadásba veszi mindenféle nemzeti erőnek a lehetőségét.” A 20-as években Révai Szabó Ervin történelemszemléletét bírálja és bár elismeri a nemesi liberális mozgalmak korlátoltságát, történelmi léptékben előremutatónak tartja küzdelmüket. „Ez a nemzeti mozgalom is, mint ilyen, szociális mozgalom volt, a nemzeti harc is osztályharc volt, még ha ez a szociális mozgalom nem is ölelte fel a parasztkérdés demokratikus megoldását,” írja Marx és az 1848-as forradalom című írásában. Szerinte az 1848-as forradalom nagy tanulsága az volt, hogy a munkásosztály csak a parasztsággal egységben képes Magyarországon változást elérni. Révai a népi írókat le akarta választani a fasizmusról és baloldali irányt akart adni a mozgalomnak, természetesen a kommunisták vezetésével. Ezt a törekvést méltán bírálták az urbánusok, akik ekkor már növekvő aggodalommal és kritikával figyelték a kibontakozó sztálini terrort. Az általuk német importnak tartott völkisch irányzat támogatásában bizonyítékot láttak a sztálinizmus és a fasizmus közös eszmei gyökereire. Ebben kétségtelenül igazuk volt.

Nem igaz ugyanakkor az, amit Révai később állított, hogy kizárólag a kommunisták látták meg a népi írók mozgalmának egyébként valós értékeit. Veres Pétert például a polgári radikális Vámbéry Rusztem fedezte fel a Századokban, és a demokratikus szocialista Bibó István is a népi írók mozgalmának támogatói közé tartozott. Szociáldemokrata részről is voltak olyan kísérletek, amelyek szintézisre törekedtek.

Próbálták szétválasztani a búzát az ocsútól, a fajvédő eltévelyedéseket a jogkiterjesztő hazafiságtól, a falu problémáinak szociográfiai feltárását az árvalányhajas népieskedéstől.

Amikor Gömbös Gyula 1935-ben megkörnyékezte a népi írókat a reformok hamis ígéretével és meghirdették az Új Szellemi Frontot, a Népszava ankétot hirdetett (1935. május 1.) abban a kérdésben, hogy milyen reformokra lenne szükség Magyarországon. Az ankéton számos népi író is részt vett, köztük Illyés Gyula, Kodolányi János és Veres Péter. Ezzel a szociáldemokraták hozzájárultak az eszmei tisztázáshoz, ami szükséges lépés volt a demokratikus erők összefogásához.

Mónus Illés a Magyarság útja című esszéjében (Szocializmus 1934/8-9.) Németh Lászlóra reflektálva fejti ki saját gondolatait a népességfogyás kérdésében. A Szociográfia (Szocializmus 1937/6) című írásában Mónus részletesen foglalkozik a falukutató népi mozgalom és a baloldal kapcsolatával, rámutatva, hogy a hagyományos baloldalon „hidegen, ellenségesen, bántóan fogadták a falukutatók munkáját, amibe belejátszott, úgy látszik, a nálunk elmaradhatatlan irodalmi klikkek egymással szemben való féltékenysége és gáncsoskodása.”

Tamássi György a Szocializmus hasábjain (1936/6) kísérelt meg választ találni arra a kérdésre, hogy mi dolga lehet a szocialista mozgalomnak a nemzeti eszmével, és mi a viszonya a nacionalizmushoz. A nacionalizmust egy olyan önmagát túlélt, 19. századi ideológiának tartja, amely a 20. században már csak mint mítosz létezik, amely a nagytőke érdekeit szolgálja. Ebből azonban nem következteti azt, hogy a szocializmusnak szakítania kellene a nemzeti eszmével magával.

„A szocializmusnak nem hivatása, hogy a nemzeti gondolat minden fajtája ellen küzdjön. Nemzeti öntudat, nyelvi kapcsolat, történelmi múlt sokkal mélyebben gyökereznek Európa nagy népeiben, semhogy oly mozgalom és ideológia, amely ezeket a tényezőket figyelmen kívül hagyja és nem ezek talajába épít, tartós eredményeket érhetne el. A szocializmus nem azáltal ellentéte a kapitalizmusnak, hogy nemzetközi, míg emez nemzeti volt: különbségeik egészen másutt rejlenek. S a szocializmus a kapitalizmusnak nemcsak ellentéte, de utódja akar lenni. A kapitalizmustól átveendő örökséghez hozzátartozik a jó értelemben vett nemzeti gondolat is, amely a sokrétű európai kultúrközösségig talajában mélyen gyökerező hagyományok és kultúrértékek hordozója.”

Tamássi szerint a szocializmus a nemzeti kérdést nem nemzetközi, hanem nemzetfölötti úton fogja megoldani: a szocialista ideológia gyökereit a jó értelemben vett nemzeti kultúrák szilárd alapjaiba kell beépítenie.

József Attila és a dunai patriotizmus

Ahogyan a 20. század elején Ady Endre, úgy a két világháború közötti időszakban József Attila költészete játszott fontos szerepet a hazafiság új, baloldali formáinak felfedezésében, a nemzeti hagyományok megőrizve-meghaladásában és a fasizmus elleni népfrontos összefogás kialakulásában. Bár az 50-es években József Attilát kommunista költővé próbálták avatni, valójában néhány rövid epizódot leszámítva mindig is a szociáldemokrata párt vonzáskörébe tartozott, egyik mentora Mónus Illés volt, de sokat köszönhetett az oktobrista Vámbéry Rusztemnek is.

A Szép Szó Mi a magyar? című 1938-as antológia, ami a liberális és szociáldemokrata ellenzékiek legjavát felvonultatva a történelem feldolgozásával próbált válaszokat adni a kor kínzó kérdéseire. A kötetben közölték József Attila Hazám című versét, a híres magyar történelmi alakokról szóló esszéket tartalmazó Mai magyarok régi magyarokról című antológiában pedig a Dunánál című versét.

Ezek tökéletes lírai megfogalmazását adták az etnikai, faji magyarkodást elutasító hazafiságnak. Felhívja a figyelmet a magyarságot valóban veszélyeztető tényezőkre: az „ezernyi fajta népbetegségre”, a demokrácia hiányára, a földosztás elmaradására, a nyomorra és az előle való menekülésre, a kivándorlásra.

Ezek a témák rendszeresen szerepeltek a szociáldemokraták által képviselt nemzeti sorskérdések között.

A forrpontra hevített revíziós propaganda idején József Attila a Dunánál című versében dunai patriotizmus nevében közös dolgaink rendezésére hívja fel a szomszédos nemzeteket. A nem faji alapú, a nemzetközi szolidaritást feltételező hazafiság gondolatát képviselte ebben az időben Babits Mihály is, bár nem szocialista, hanem katolikus alapon: „szellem és ne hús tegyen magyarrá, s nőjünk ég felé, testvér-népek közt, mint a fák, kiket mennyből táplál a Nap” (Eucharistia, 1938).

A dunai patriotizmust képviselte a baloldali népi írók és kommunisták összefogásával 1937-ben alakult Márciusi Front is, amely a világnézeti különbségeket a közös értékek és érdekek védelmében félretenni képes, az üldözött kisebbségekkel való nemzeti sorsközösséget bátran felvállaló nemzeti összefogás egyik példája.

Mónus Illés, aki ekkor a Népszava főszerkesztője volt, kívülről támogatta ezt a mozgalmat – de a szociáldemokrata pártban sokan megőrizték gyanakvásukat a Gömbös-féle Új Szellemi Front még elevenen élő emléke és a kommunisták részvétele miatt. Ahogy Bibó István A márciusi front tíz esztendeje című esszéjében írja, a Márciusi Front a magyar történelem azon pillanatai közé tartozott, amikor a közösség, a nemzet ügye egy üggyé tudott válni a haladás, a szabadság, a teljes emberi felszabadulás ügyével.

„Azok a nemzetek szerencsések és boldogok, amelyeknél ez az összekapcsolódás tartóssá és állandóvá tudott válni, és azok a szerencsétlenek és meghasonlottak, melyeknél a történelem mostohasága és saját erőfeszítésük elégtelensége folytán ez a két ügy egymással szembefordíthatónak mutatkozott.”

Bár a Márciusi Front a hatósági üldözés és tiltás miatt nem tudott igazán tömegmozgalommá válni Magyarországon, annak a szellemiségnek, amit képviselt, nagy szerep jutott 1945 után a demokratikus kibontakozás rövid, de termékeny időszakában.

Érdekes szellemi utat járt be ebben az időszakban Bajcsy-Zsilinszky Endre is, aki már a század elején szimpatizált a szociáldemokrata mozgalom célkitűzéseivel, azonban taszította a párt Szabó Ervin által képviselt, a nemzeti hagyományokat elutasító, gúnyoló álláspontja és merev dogmatizmusa. A háború és forradalmak után a szélsőjobboldalra sodródott és a „nemzeti munkásmozgalom” megszervezését tűzte ki célul. Az általa alapított Nemzeti Radikális Párt egyszerre volt fajvédő-antiszemita és egyben a szociális kérdésekben a munkásmozgalom követeléseit képviselő alakulat.

Bajcsy-Zsilinszky a nácizmus 1933-as hatalomra jutása döbbentette rá, hogy a „nemzeti-szocializmus” valójában sem nem nemzeti, sem nem szocializmus – pusztán az elnyomás vagyonos osztályok által kiépített hatékonyabb rendszere.

Bajcsy-Zsilionszky Endre; kép: Wikipedia

1935-re eljutott a szociáldemokratákkal való szövetségig (lásd: Tilkovszky Loránt: A munkásosztály és a szocializmus helye Bajcsy-Zsilinszky nemzeti felfogásában és politikájában. Múltunk, 1990/4.). Bár németellenességét élete végéig megtartotta, szakított korábbi antiszemitizmusával is.

1941-es Helyünk és sorsunk Európában című könyvében eljutott egészen a dunai patriotizmusig, és Jugoszlávia és Magyarország náciellenes összefogását szorgalmazta. Hangsúlyozta, hogy a hagyományos uralkodó elit óriási hibát követett el azzal, hogy a nemzeti lét jövőjét egyedül a vagyonos osztályokhoz kötötte.

„Milyen tragikus dolog ezekben a nehéz időkben a magyarságnak éppen azt a két legértékesebb törzsét látni félreállítva, amelyre igazán magyar politikát, igazán magyar nemzetet, igazán magyar államot, és igazán magyar kultúrát lehetne építeni: a parasztságot és a munkásságot. Itt állunk egy szörnyű idegen nyomással szemben tehetetlenül, mert nincsen tömegerő, amely a nyomást visszautasítani tudná,” – írta.

Példája mutatja, hogy akár a legszélsőségesebb nézeteket valló emberek is bizonyulhatnak becsületes hazafiaknak a történelem válságos időszakaiban – mint ahogy a leghumanistább nézeteket vallók is elbukhatnak, ha nézeteik nem állják ki a történelem gyakorlati próbáját.

Népfrontos törekvések a fasizmus árnyékában

Bajcsy-Zsilinszky és a szociáldemokraták közeledése nem egyoldalú volt: ebben az időszakban az SZDP is sokat tett saját nézeteinek tisztázásáért, a népfrontos nyitásért. A Szociáldemokrata Füzetek sorozatának 26. számaként Hazafiság, nemzeti érzés, nemzetköziség címmel 1938 júniusában egy 32 lapos kiadvány jelent meg, F. Molnár Sándor álnévvel, az emigráns Böhm Vilmos tollából.

Böhm Vilmos; kép: Wikipedia

Ebben Böhm kifejti, hogy a haza „…népéhez, múltjához, nyelvéhez, kultúrájához, tradícióihoz, történelméhez, örömeihez, erényeihez és bűneihez, földjéhez, jövőjéhez, fölemelkedéséhez, jólétéhez, békéjéhez és nemzeti céljaihoz elszakíthatatlan kötelékek fűznek bennünket.” A szociáldemokraták hazafisága szerinte az igazi hazafiság, ugyanis az a dolgozó nép szabadságának és jólétének kivívására törekszik. Ezt a cselekvő, alkotó hazafiságot állítja szembe az álhazafiak „frázisnacionalizmusával”, amely önző magánérdekek és imperialista háborúk igazolására használja fel a hazafiság eszméjét.

Böhm idézi Kautskyt:

„Marx sohasem volt olyan értelemben nemzetközi, amely a nemzeti gondolatot kizárta volna, vagy ellentétben állott volna nemzetének érdekeivel… A nemzetköziség nála is, mint minden nemzetközi szocialistában, elsősorban úgy nyilatkozott meg, hogy nem tekintette saját nemzetét kiválasztott népnek, amelyet a többi népek fölé emelt, hanem a népek egyenlőségét és egyenjogúságát hangsúlyozta; emellett abban nyilvánult meg nemzetközisége, hogy saját nemzetének boldogulását csak a más nemzetekkel való békés együttműködés alapján tartotta elérhetőnek és biztosítottnak, és nem a nemzet ellenséges magatartásával más nemzetekkel szemben.”

A fasizmus és nácizmus viharfelhőinek növekvő árnyékában Böhm brossúráját áthatja az a népfrontos törekvés, hogy

„a haza érdekében, a hamisítatlan nemzeti gondolat jegyében kell összefogniuk a városi polgárságnak, az értelmiségi foglalkozásúaknak, a parasztságnak, a mezőgazdasági és ipari munkásságnak, hogy megteremtsék a béke, a fölemelkedés, a boldogság, jólét és szabadság nemzeti sorsközösségét.”

Ebben az időszakban kerül előtérbe a szociáldemokraták számára az európaiság, az európai identitás, mint a fasizmusnak gátat szabó, barbárságával szemben a humanizmust képviselő erő, amely alkalmas a népfrontos összefogásra. „A fasizmus, bárminő legyen is a színe, nem Európát jelenti” írja a Népszava 1935-ben. „A fasizmus felé kacsintgatni, kacérkodni ezzel az őrült divattal: eltávolodást jelent Európától. Új Koppányok lázadását jelenti az európaiság ellen.” József Attila ugyanebből a megfontolásból nevezte Thomas Mannt „fehérek közt európainak.”

Tilkovszky Lóránt A magyarországi szociáldemokrácia és a nemzeti problematika a két világháború között című, 1994-ben publikált cikkében rámutat, hogy a szociáldemokrácia és a hazafiság viszonya egyáltalán nem volt problémamentes. A párt vonakodott például használni a nemzeti szimbólumokat és színeket, és ez a népfrontos törekvéseket veszélyeztette.

„Ezzel kapcsolatban el lehet gondolkodni azon, hogy az MSZDP jelvényében és plakátjain szereplő, kalapácsával lesújtani készülő meztelen vörös izomember mennyiben lehet vonzó azoknak a nemproletár rétegeknek a szemében, amelyeket az MSZDP a maga keretei között akart összefogni. Továbbá, hogy a nemzeti színek következetes mellőzése nem rontotta-e le szemükben a párt minden érvelését a szociáldemokraták hazafias, nemzeti érzületéről? Kisajátította-e magának a nemzeti színeket az azokban valóban tobzódó álhazafiasság, vagy átengedte neki a szociáldemokrácia, hogy a maga részéről kizárólagos vörös zászlóerdőben ünnepelje meg például az 1927 óta nemzeti ünneppé tett március tizenötödikéket, ezzel is demonstrálva megemlékezésének másságát? A magyar Himnusz eléneklésének miért nem lehetett helye a szociáldemokraták által rendezett március tizenötödikéi ünnepségeken? Petőfi Nemzeti dala helyett az Egy gondolat bánt engemet… című versét szavaltatták, amelyben arról van szó, hogy piros zászlókon olvasható a szent jelszó: világszabadság, s úgy kommentálták ezt, hogy a vörös zászló előtt Petőfi is hódolattal hajolt meg.”

A 30-as évek végén a nemzeti kérdés elválaszthatatlannak számított az ún. „zsidókérdéstől”, az egyre erősödő szélsőjobboldal és antiszemitizmus miatt a szociáldemokraták körül egyre fogyott a levegő. Megjelent a szociáldemokrata párton belül is egy olyan irányzat, ami a zsidó vezetők háttérbe szorításától és a párt „nemzeti fordulatától” remélte, hogy elfogadhatóbb lesz a rendszer számára. Ez az irányzat 1938-ban megkísérelte átvenni a hatalmat a párton belül.

A puccskísérlet nem járt sikerrel, de a vezetőség engedményeket tett, például a párt nevéből ekkor hagyták el a „magyarországi” jelzőt, ami a párt nemzetekfelettiségét hangsúlyozta.

A zsidótörvény miatt azonban a párt zsidó politikusainak mozgástere jelentősen szűkült. „Magyarnak és európainak lenni és megmaradni, akármilyen nehéz, s akármennyi elfogultságba ütközik, mégis: kötelesség, és ilyen időkben: százszorosan az!” – figyelmeztetett Mónus Illés a zsidótörvény ellen írt hosszú cikkében a Népszava 1938. december 18-ki számában, amely miatt az újságot hosszú időre betiltották. Mónust a nyilasok 1944-ben kivégezték.

A második világháború után

A második világháború után újra kellett értelmezni a magyar nemzet szerepét és helyét Európában. A bécsi béketárgyalások az ország újbóli megcsonkítása nagy elégedetlenséget és csalódást szült a társadalomban. A területi revíziós ambíciókkal azonban azok politikai kivitelezhetetlensége és a világháború tapasztalatai miatt le kellett számolni, mint ahogyan az ún. „zsidókérdéssel” is.

A második köztársaság rövid, demokratikus periódusában bontakozott ki a demokratikus szocializmus egyik legjelentősebb hazai képviselőjének, Bibó Istvánnak a munkássága, aki megkísérelte ennek az elvégzését. Bibó rendkívül éleslátóan elemezte a magyar nacionalizmus zsákutcás, torz fejlődési útját. Bibó István meghatározása szerint

„a nemzet alig vitathatóan társadalmi közösség, éspedig az elemi, alapvető társadalmi közösségeket meghaladó méretű, politikai intenciójú közösség, mely meghatározott területet, hazát és azon politikai szervezetet, államot tud a magáénak vagy kíván a magáénak tudni, s mindezt úgy, hogy ebben a tudatban, a nemzeti tudatban a közösségnek jelentős hányada, esetleg csaknem teljes egésze részes. Fel szokták sorolni még a történelmi összetartozást, nyelvi azonosságot és gazdasági életképességet mint a nemzet kritériumait.” (Válogatott tanulmányok, IV. 344.)

Bibó István; kép: Wikipedia

Bibó megkülönböztette egymástól a nemzeti közösségi tudat természetes, kohéziós elemeit magában foglaló hazafiságot (patriotizmust) a nacionalizmustól, amely agresszív uralmi magatartás és ideológia. Nem nacionalista az, írja Bibó, aki „a nemzeti tudatot, nemzeti lojalitást az átlagosnál hevesebben, nagyobb érzelmi töltéssel teszi magáévá, a maga számára elsődleges közösségi köteléknek tekinti: mint ahogy annak, aki nagyon szereti apját-anyját, ettől még nem kell a ‘familiarizmus’ ideológiájához csatlakoznia, sem annak, aki a városáért buzog, nem kell az ’urbanizmus’ ideológiáját vállalnia.” (VT, IV. 364.) Rámutatott arra, hogy a nyugat-európaitól eltérő közép-kelet-európai történelmi fejlődési modell miatt Magyarországon a modern nemzetté válás torzulásokat szenvedett, a szabadság, a demokrácia és a nemzet eszméi szembekerültek egymással, a nacionalizmus romboló hatása érvényesült. Ez az oka annak, hogy a Magyarországon a munkásmozgalom egy kirekesztő, lefelé és kifelé zárt, hierarchikus és tekintélyelvű nacionalizmussal találta szembe magát, ami gyakorlatilag kisajátította magának a nemzeti fogalmát és kirekesztette abból a baloldali társadalmi mozgalmakat. Amennyire merev és torz volt ez a nacionalizmus, sajnos gyakran éppen olyan merev és torz válaszokat váltott ki a másik oldalon.

Szalai Sándor, az SZDP külügyi titkárságának vezetője, aki éppen csak visszatért a munkaszolgálatból, a Népszava 1945. június 17-ki számában A magyar jövőért című cikkében megvédte a szociáldemokratákat azoktól, akik szerint a nemzetköziség egyben nemzetellenességet jelent. Nem látják meg ugyanis „a nemzetközi szó látszata mögött azt, hogy a nemzetköziség ezen a fokon egyenest feltételezi a nemzet létezését. A nemzetköziség állítása tehát korántsem foglalja magában a hazafiság tagadását, sőt a hazaszeretet magasabb síkon feltételezi azt, hogy az ember belső kapcsolatot érez az egész emberiség sorsával s túllátva a határokon (nem pedig csak azt látva, ami körülötte van), szereti azt, ami a magáé.”

„Amióta a nacionalizmus kifejezést sötét céljai fedőborítékjául a monopolkapitalizmus alkalmazza, azóta szocialista fülekben rossz a hangzása ennek a szónak”, írja Hazaáruló hazafiság című cikkében a munkaszolgálatot megjárt szociáldemokrata Hámori László a Népszava 1946. március 10-i számában.

„Nem lelkesedünk különösképpen a nemzeti jelzőért sem, mert például a ‘Nemzeti Frontot’, a nemzetiszocialista nyilasokat juttatja eszünkbe. Éppen ezért e becsületét vesztett szó helyett, annak az érzésnek és meggyőződésnek jelölésére, amely bennünk, szocialistákban csak úgy él, mint minden más tisztességes magyar emberben, használjuk a hazafiság szót. Szép régi magyar szó, Petőfi és a márciusi ifjak emlékét idézi.”

Hámori szerint az új típusú hazafiságnak le kell mondania az irredentizmusról. Ez a munkásság számára természetes, azonban a polgárság elméjét 25 éven keresztül mérgezték az irredenta-nacionalista propagandával, így ők nehezebben tudják elfogadni az ország megváltozott helyzetét.

Hámori 1947. július 15-én Kossuth emlékének tisztelgett, akit a század elején Szabó Ervin olyan élesen kritizált:

„Örökösei vagyunk Kossuth nemes humanizmussal átszőtt, európaiságon alapuló, tiszta hazaszeretetének, annak a hazaszeretetnek, amely saját népének szeretetét összeegyezteti a népek testvériségének, együttműködésének szükségességével. Kossuthtól örököltük a minden erőszakot, despotizmust oly mélyen gyűlölő gyűlöletünket és tőle örököltük hazafiságunkat, amely nem a nemzetiszínű frázisok hamis eregetése, hanem féltő szeretet és szemérmetes rajongás, mint amilyennel a felnőtt fiú fordul édesanyja felé. Kevés szavú ez a mi honszeretetünk, mint a magyar paraszt, és törhetetlen, mint a magyar munkás.”

Hámori egyébként érdekes figura: egyrészt élesen bírálta a kommunistákat egyes cikkeiben, ezért 1948-ban kizárták az SZDP-ből. Másrészt pedig ma már tudjuk róla, hogy jelentéseket írt a titkosrendőrségnek (lásd: Varsányi Erika, A barikád két oldalán…Szociáldemokrata „figyelők” és megfigyeltek. Betekintő 2013/1).

A Szocializmus 1946/7-8. számában Léderer Emma tollából jelent meg egy tanulmány a nemzeti kérdésről. Ebben leírja, hogy a nemzeti mozgalmak egészen addig a szabadság és a társadalmi egyenlőség kiteljesedését szolgálják, amíg a nemzetközi nagytőke a nacionalizmust a saját céljaira kezdi el kihasználni és a militarizmus és az imperializmus szolgálatába állítja a nemzeti eszmét. „Az elszegényedett nemzetek”,  írja Léderer, „tartozzanak bár a győztesekhez vagy a legyőzöttekhez, nagykapitalista burzsoáziája a szocializmusra való áttérés meggátlására támogatni kezdi azokat a mozgalmakat, amelyek az elszegényedés okát – teljesen helytelenül – a nemzeti hatalom elbukásában látják, így születik meg egy ál-nacionalizmus, mely célja elérésére a szocializmus szótárából vesz kölcsön teljesen helytelenül alkalmazott fogalmakat.” Ennek az ál-nacionalizmusnak a leküzdését a szerző szerint neveléssel lehet elérni.

„Ragaszkodhatunk és ragaszkodnunk is kell ahhoz az országhoz, ahol születtünk, ahol élünk, amelynek nyelvét beszéljük, megbecsülhetjük annak értékeit, büszkék lehetünk nagyjaira stb., anélkül, hogy valamelyik uralkodó osztály érdekében a másik állam, a másik ország ugyanilyen nemzeti értékeit lebecsülve, azzal harcba kerüljünk, azt a világból kiirtani igyekezzünk”, írja.

A háború után hazatérő moszkovita kommunista emigrációval érkezett Révai József, aki 1946-ban Marxizmus és népiesség címmel kiadta még a háború előtt írt írásait a nemzeti kérdésben. Ezt a szemléletet a szociáldemokraták egyik fő ideológusa, Justus Pál találóan „árvalányhajas kommunizmusnak” nevezte és óvatosan megkritizálta a Szocializmusban (1946/5-6): „A kitűnő marxista olykor napipolitikai szempontok miatt, meg azért, ‘hogy szellemi támasztékot nyújtson az ingadozó demokratáknak’, enged a kritikai élességéből, kíméletes, túlságosan elnéző, reménykedik a zavaros nézetek tisztulásában ott is, ahol nincs sok oka az optimizmusra.”

„Kérdés, hogy helyes-e ebben a nacionalizmussal agyonmérgezett- országban, amelyben annyi alávalósággal kompromittálták a ‘hazafiságot’, folytonosan a nemzeti jelleget kiemelni,” írja Justus a kommunistákkal polemizálva a Szocializmus 1947. januári számában. „Úgy érezzük, hogy valamivel kevesebb: több volna. De egyébként is: ha igaz a szocializmusra hogy csinálni kell és nem hangoztatni, akkor alighanem igaz a nemzeti politikára is.” A Szocializmus útja című könyvében Justus úgy vélekedett, hogy nemzeti öntudata kizárólag a középosztálynak van, az alsóbb osztályoknak nincs. Ezt a szemléletet aztán Lukács György bírálta a Társadalmi Szemlében (1946/2): 

„A nemzeti jelleg helyes marxista felismerése nem mellékes kérdése a munkáspártok elméleti és politikai tájékozódásának. Mert ha nem vagyunk képesek az egyes nemzeti jellegeket a történelmi materializmus segítségével valóságos gazdasági és társadalmi okaikra visszavezetni, ha ezt a kérdést — mint tisztán ideológiait, mint tisztán a ‘középosztályt’ illetőt — bagatellizáljuk, akkor nyitva hagyjuk az ajtót a legvadabb reakciós polgári ideológiáknak, védtelenekké válunk ezekkel az ideológiákkal, köztük a fajelmélettel szemben.”

A helyzet azonban bonyolultabb volt annál, mintsem hogy a nacionalista kommunisták és az anti-nacionalista szociáldemokraták küzdelméről lehetne beszélni. Mint Hámori példája mutatta, a szociáldemokraták között is voltak, akik a hazafiság és a szocializmus új szintézisének megteremtésére törekedtek, és a kommunisták között is akadtak olyanok, például Molnár Erik, akik élesen szembefordultak a Révai által képviselt nacionálkommunista irányzattal. Maga Justus a szociáldemokraták balszárnyához tartozott és általában a kommunistákkal való együttműködést szorgalmazta. 1949-ben a Rajk-per vádlottjaként lecsukták és élete hátralévő részében kivonták a közéletből. Mivel Révai tagja lett a rezsimet vezető négyesfogatnak, az ő nézetei az 50-es évek elejére uralkodóvá váltak, 1956 után azonban háttérbe szorultak.

A kommunista diktatúra nemzetfelfogásának elemzése azonban már kívül esik ennek a tanulmánynak a vizsgálati körén. Egyetértek azokkal, akik szerint az 1947 után hatalomra jutó embernyomorító rendszer nem a demokratikus baloldali hagyományok folytatója – inkább megszüntetője volt.

A cikk az eredetileg a Pendulum blogon megjelent írás szerkesztett változata.

Olvass tovább!