A ’18-as forradalmárok hazafisága

Vajon miként látták a hazafiság kérdését a demokratikus baloldalon a 20. század első felében? Hogyan próbálták összeegyeztetni a forradalmi kormányok a nemzeti függetlenségi hagyományt a demokratikus és szociális reformokkal? Folytatódik az első világháború előestéjén félbehagyott elemzés hazafiságról és szociáldemokráciáról.

Az első világháború és a forradalmak: révületek és kijózanodások

Az első világháború elején a nyugat-európai szociáldemokrata pártokhoz hasonlóan a magyar szociáldemokraták is meginogtak a korábbi, következetesen internacionalista és pacifista álláspontjukban, és nacionalista érvek mentén támogatták az ország háborús erőfeszítéseit. Maga Kunfi Zsigmond, a Szocializmus szerkesztője is olyan cikket közölt, ami a Monarchia oroszok ellen harcoló csapatait a progresszió és a civilizáció harcosainak minősítette az elmaradottság erőivel szemben.

Csécsy Imre így ír erről a korszakról a visszaemlékezéseiben (közreadta Mucsi Ferenc, Századok, 1968):

„A szocdemek újságja, a Népszava úgy próbálta megmenteni a látszatot tömegei előtt, hogy a háborúért Oroszországra hárította a felelősséget. „A cári csizma felrúgta a békét”, írta. A cárizmusnak ezer bűne volt, de ez a háború nem rajta múlott; az orosz mozgósítás csak válasz volt a Monarchia és Németország nyílt fenyegetéseire, védekezés a készülő agresszió ellen. A radikális-szabadkőműves Világ is hasonló hangnemben méltatlankodott, arról beszélt, hogy mi csak védekezünk. Andrássyék lapjában az ál-progresszív Ignotus az őt jellemző körmönfont rabulisztikával a hazai nemzetiségekre hárította a felelősséget. Irredenta törekvéseik, írta, a Monarchiát létében fenyegetik. Állami életünket, egységünket másképp nem lehet megmenteni, mint háborúval. Végeredményben az egész baloldali és fél-baloldali sajtó az egyik napról a másikra behódolt a háborús propagandának; úgy tett, mintha maga is elhinné a kormánysajtó hazug szólamait, mindössze némi átszínezéssel ugyanezeket tálalta olvasói elé.”

Csak a legnagyobb jellemek álltak ellen a propagandának, mint amilyen Szabó Ervin, Jászi Oszkár és Ady Endre. Ők hallgatásba menekültek. A háború borzalmai hamarosan észhez térítették a baloldalt. A szociáldemokraták hamarosan a háború legkérlelhetetlenebb kritikusaivá váltak – amennyire a cenzúra ezt engedte nekik.

Azokban az években, amikor a haza és király nevében küldték a vágóhídra az emberek százezreit, a szociáldemokraták egy józan, humanista hazafiság hangján szólaltak meg. „A mi módszerünk egészen más módszer, a mi hazafiságunk egészen más utakon kíván haladni,” írta a Népszava vezércikke 1917. június 17-én.

„Mi nem idegen államok polgárait kívánjuk elhódítani, hanem saját polgárainak százezreit és millióit kívánjuk elhódítani a korai haláltól. Mi nem kívánjuk a vérengző háború fúriáit ráereszteni más népek testére, hanem meg akarjuk szüntetni azt a rettentő betlehemi gyermekgyilkosságot, amely napról-napra, évről évre folyik ebben az országban, amely a megszületett gyerekek többségét még fölserdülésük előtt visszaviszi a megsemmisülésbe. A mi hazafiságunk nem az emberöldöklés, hanem az embermentés politikája.”

Rónai Zoltán Nemzeti és nemzetközi gondolat s a világháború című esszéjében (Szocializmus, 1916/1) cáfolja azt a nézetet, ami szerint a háborút a nemzeti eszmére lehetne visszavezetni. Rámutat, hogy ez egy nemzeti jelszavak alatt, de nemzetközi érdekek mentén folyó háború. A háború után szerinte két út nyílik majd: Európa megosztottságának állandósulása („a háború átvitele a békébe”), vagy a független európai nemzetek szövetsége. Elismeri, hogy ez utóbbinak van kisebb valószínűsége, azonban szerinte a szocialista mozgalomnak egyértelműen az utóbbi mellett kell harcolnia.

„A nemzeti érzés ama típusához való visszatérést, amely a francia forradalommal teremtődött meg és amely a demokrácia követélésén és a nemzetek békés együttműködésének elvén alapul, csak a szövetségnek eme fajtája teremtheti meg. Egy olyan nemzeti gondolat, amely nemzetközi is, csak az olyan államszövetségen belül valósulhat meg, amely nem új háborúk teremtésére, hanem a béke biztosítására szolgál.”

Rónai ezen írása látnokinak bizonyult. Egyrészt valóban az általa esélyesebbnek minősített alternatíva valósult meg a háború békébe való átviteléről. Másrészt azonban az Európai Unió kialakulása, még ha egy másik világégésen és egy hidegháborún túl, de megvalósította a független európai nemzetek szövetségének álmát. Ez a történelmi visszatekintés nekünk, az utódoknak is segít abban, hogy felismerjük annak a valódi értékét, amit generációk küzdelmével értünk el, és ma ismét veszély fenyeget.

Az októberi forradalommal először jutottak hatalomhoz a szociáldemokraták, koalícióban a függetlenségi liberálisokkal és a polgári radikálisokkal. Bár az októberi forradalom emlékét a későbbi események, a Tanácsköztársaság és Trianon árnyékolják be, a korabeli források vizsgálata egyértelműen bizonyítja, hogy őszinte eufórikus hazafias lelkesedéssel járt együtt, ami a baloldalt is magával ragadta. Ez a szociáldemokraták hazafisághoz való viszonyára is hatással volt.

„Mindig tudtuk: amely napon hazája lesz a hazátlan bitangok millióinak, azon a napon hazátlan bitangokká válnak zsarnokai,”

– írta a Népszava 1918. november 17-én. „Mert ők az okai, hogy nekünk nem volt hazánk; ők tették, hogy a dolgozó milliók étlen és rongyosan, természetadta emberjussukból kiforgatva tengődték szülőországukban vagy bitangoltak – a jogtalanság és nyomorúság hétágú ostorától hajszolva – idegen országokban, idegen világrészekben, övék volt a haza. Övék és csekély számú érdektársaiké, azért nem lehetett hazája a népnek; most helyreállott az igazság: nekünk van és nekik nincs.”

Népszava 1918. november 17-én

A szociáldemokraták támogatása 1918-ban érte el tetőpontját. Ebben nem csak annak volt szerepe, hogy széles tömegek fogadták el a párt programját és világnézetét, hanem annak is, hogy a szociáldemokráciától remélték a nemzeti önrendelkezés helyreállítását – és a szélsőségektől való védelmet. „Mély gyökeret vert a köztudatban az a meggyőződés, hogy úgy az ellenforradalmi reakció, mint az anarchia ellen egyedül a szocializmus képes az országot megvédeni,” folytatódik az előbbi cikk. „Ez a meggyőződós hajt felénk olyan tömegeket, amelyek eddig távol állottak tőlünk, közönyösen, sőt sokszor ellenséges indulattal nézték nehéz küzdelmeinket. Most úgy látják, hogy az igazi hazafiság – az, amelynek célja: megmenteni az értékeket, amelyek Magyarországban minden ellenséges pusztítás és sok évszázados osztályelnyomás ellenére is összegyűltek – ez az igazi hazafiság a szociáldemokrácia megerősítését kívánja.”

Egy ideig úgy tűnt, hogy Károlyi személyében sikerült megtalálni azt az államférfit, akiben egyesül a kurucos nemzeti függetlenségi hagyomány és a demokratikus és szociális reformok követelése. A jelentős része azoknak, akik később „patkányforradalomnak” csúfolták az őszirózsás forradalmat, 1918. októberében siettek hűségesküt tenni Károlyinak. A szociáldemokraták részvételével alakult Károlyi-kormányról azonban hamarosan kiderült, hogy nem képes betölteni azt a történelmi szerepet, amit ráosztottak.

Paradox módon nem azért, amivel később vádolták, miszerint hazaárulókból állt volna. Sokkal inkább azért, mert lehetetlenül kaotikus nemzetközi helyzetben került hatalomra, és mert a magyar nemzet vezető szerepéről, a történelmi Magyarország integritásáról vallott illúziókban osztozott a konzervatívokkal.

Amikor Jászi korábbi szövetségeseivel, a nemzetiségi vezetőkkel tárgyalt Erdély svájci mintára kantonokra való felosztásáról, keserűen kellett rádöbbennie, hogy a kisebbségi jogok egykori harcosai hirtelen a nagyromán nacionalizmus szószólóivá váltak. A wilsoni önrendelkezésre alapozott nemzetiségi politikájuk néhány éve még működhetett volna, ekkor azonban már csődöt mondott, hiszen a nagyhatalmak ekkor már eldöntötték Közép-Európa sorsát, és a nemzetiségek már nem megegyezni, hanem elszakadni kívántak.

Paradox módon abban, hogy olyan sokan váltak a bolsevizmus hívévé, nagy szerepet játszott a nyugati hatalmakban csalódott nacionalizmus. Böhm Vilmos szavaival 1919 márciusában a nacionálbolsevizmus jutott hatalomra Magyarországon, amely a wilsoni elvek helyett a lenini elvektől, a nyugati hatalmakkal szembeni harcot hirdető Tanácsköztársaságtól, a világforradalomtól remélte az ország egységének helyreállítását.

Bár hatalomra jutva Kun Béla szónokolt ugyan a proletár hazafiságról is, a Tanácsköztársaság a társadalom széles tömegei számára a mindennapokban a nemzeti gondolat teljes háttérbe szorítását jelentette, így például betiltották a nemzeti szimbólumokat és a nemzeti színű zászlókat. Az új munkásmozgalmi jelképek erőltetése éppolyan otromba, életképtelen bálványimádásnak tűnt a magyarok többsége számára, mint a jakobinusok által bevezetett új vallás. Ez és a forradalom nemzetközi eszkalációjának elmaradása jelentősen hozzájárult a rendszer gyors népszerűségvesztéséhez. A nemzetiségi munkásmozgalmakat sem tudták igazán mozgósítani a Tanácsköztársaság mellett. Ahogy Jászi fogalmazott a Monarchia összeomlását elemző későbbi művében,

„az igazság az, hogy a nemzeti szolidaritás legyőzte az osztályszolidaritást, a centrifugális erők győzedelmeskedtek még a munkásmozgalomban is.”

A cikk az eredetileg a Pendulum blogon megjelent írás szerkesztett változata.

Olvass tovább!