Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Vámbéry Rusztem: a gondolatszabadság prófétája

Idén 70 éve halt meg Vámbéry Rusztem, aki nem csak a hazai kriminológia atyja volt, de jelentős polgári radikális gondolkodó és a szabadságjogok egyik első hivatásszerű hazai védője.

Faludy György a Pokolbéli víg napjaim című könyvben elmeséli azt a történetet, amikor a jogtudós Vámbéry Rusztem és barátja, Jászi Oszkár elújságolták a Polgári Radikális Párt alapításának tervét az akkor már idős Vámbéry Árminnak, Rusztem apjának, a neves orientalistának (keletkutató). Az öreg fejcsóválva csak ennyit mondott: „Mi az? Magyar radikális pártot szándékoztok alapítani? Megbolondultatok? Miért nem inkább mészárszéket nyittok Mekkában, vagy legyezőgyárat Kamcsatkán?” Ez a mondat gyakran visszhangzott a fejemben az elmúlt húsz évben, látván azt, milyen nehéz fába vágja a fejszéjét, aki Magyarországon a szabadság és a szolidaritás eszméit hirdeti.

„Victrix causa diis placuit, sed victa Catoni” – avagy a győztes ügy az isteneknek tetszett, a vesztes ügy viszont Catonak. Lucanus római költőnek ezen, az ifjabbik Cato emlékének adózó sorait gyakran idézte ars poetica-ként Vámbéry Rusztem. Egész életében a gyengéket, a kiszolgáltatottakat képviselte az erősekkel, a hatalmasokkal szemben, a közvetlen siker és haszon reménye nélkül is.

Tántoríthatatlanul hitt ugyanis abban, amit Martin Luther King fogalmazott meg: „a morális univerzum íve hosszú, de az igazság felé hajlik”.

Apja Firdauszí eposzának híres perzsa hőséről nevezte el, aki az igazságért küzdött a démonok ellen. Fiát orientalistának szánta, és emellett az elképzelése mellett még azután is kitartott, hogy a fiatal Rusztem nyíltan szembeszegült vele és a jogi pályát választotta. Kibékülésükre csak Rusztem első fiának születése után került sor. A budapesti, a hallei és a genfi egyetemen folytatott jogi stúdiumokat, ahol magába szívta a kor szellemi áramlatait, elsősorban Spencer pozitivizmusát és Tarde kriminológiáját (ez utóbbinak ő volt első hazai ismertetője).

Jemnitz János: Vámbéry Rusztem Budapest, 1972. (10. évfolyam)8. szám augusztus

Magyarországon a centralisták, Eötvös és Szalay voltak rá nagy hatással, és tanára, Pulszky Ágost, aki a liberalizmus és a szocializmus összeegyeztetésére törekedett. A hazai szociológia és kriminológia egyik úttörőjeként vált ismertté a 19. század végén, amikor ezeket a diszciplínákat még alig ismerte valaki Magyarországon. A 20. század elején úgy tűnt, életét a jogtudománynak fogja szentelni. Somló Bódog és Jászi Oszkár életre szóló barátja lett, velük együtt alapította a Huszadik Század című folyóiratot, amely a baloldali értelmiség fő szellemi műhelyévé vált.

Az 1918-as októberi forradalom által létrehozott Nemzeti Tanács tagja volt, de a Károlyi-kormányban nem vállalt szerepet, mivel dékánná nevezték ki a budapesti egyetem jogi karán. Annak ellenére, hogy a Tanácsköztársaság elől Bécsbe emigrált, az ellenforradalom idején meghurcolták és véget vetettek az akadémiai karrierjének (bár a Jogtudományi Közlönyt továbbra is ő szerkesztette). Ekkor kezdte jogvédői munkáját: ügyvédi irodát nyitott, és életét annak szentelte, hogy az októberi eszméket és a rendszer politikai áldozatait megvédje. Méghozzá többnyire pro bono, azaz ingyen.

Ilyen értelemben ő a mai jogvédő szervezeteknek, a TASZ-nak, a Helsinki Bizottságnak és Amnesty Internationalnak az egyik legfontosabb szellemi elődje Magyarországon, a két világháború közötti időszak egyik ikonikus ellenzéki figurája.

Ragyogó műveltsége és stílusa még ellenfelei körében is tiszteletet ébresztett iránta. A hatalom visszaéléseire nem indulattal reagált, de kifogyhatatlan derűvel. Gúnyos voltaire-i humorral szedte ízekre az emberi butaságot és gyarlóságot a védőbeszédeiben, publicisztikáiban. A betiltott Huszadik Század helyett 1926-ban Századunk címmel indított folyóirat főszerkesztőjeként maga köré gyűjtötte és kinevelte a baloldali értelmiségiek új generációját, de többek között olyan népi írókat is ő fedezett fel, mint Veres Péter.

A jogtudományi közlöny címlapja. kép: arcanum.hu

Nehéz számot adni arról a rengeteg ügyről, amelyben ő képviselte nem csak az elnyomó politikai rendszer áldozatait, de a tárgyalások nyilvánosságát kihasználva az októberi forradalom eszméinek: a gondolatszabadságnak, a lelkiismereti szabadságnak, a demokráciának és a társadalmi szolidaritásnak a védelmét is. Ő képviselte többek között azokat az újságírókat, akik ellen a fehérterrort leleplező cikkeik miatt indult büntetőeljárás. Mert igen, miközben a gyilkosokat rendre felmentették, szigorúan felléptek azokkal szemben, akik meg merték írni, mi történt.

Fényes László és Vámbéry Rusztem egy bírósági tárgyalás szünetében. Pesti Napló (1925) 256:13.

Ilyen volt például Fényes László, a hazai oknyomozó újságírás atyja, akinek az életéről külön könyvet lehetne – és kellene – írni. Ő leplezte le a bestiális Somogyi-Bacsó gyilkosság körülményeit (a Népszava két újságíróját a különítményesek megkínozták, megcsonkították majd megölték) és a kormányzó személyes körének érintettségét a bűntényben. Fényes az egyre szaporodó, ellene indított büntetőeljárások ellenére kitartott oknyomozó tevékenysége mellett, és számos korrupciós ügyben húzta rá a vizes lepedőt a kormányra. Védelmét egészen 1926-os emigrációjáig Vámbéry látta el.

Vámbéry megvetette a totalitárius ideológiákat, amelyek a „véleménykülönbséget internálótáborokban gyógyítják”, így élesen bírálta Károlyi Mihály kommunistabarátságát is. „Szocialista győzelemnek könyveli el a szovjet katonai és közigazgatási sikereit, de nem veszi észre a proletárdiktatúra rettenetes tévedéseit,” – írta róla. „Ez a magatartása leszállítja a fascizmuson gyakorolt szenvedélyes kritikájának értékét, mert nem ébred tudatára, hogy a fascizmus majdnem negatív fényképlemeze a bolsevizmusnak.”

Emellett gyakran védett a bíróságon kommunistákat. Hitt ugyanis a jogállamban és abban, hogy éppen azokat illeti meg a leginkább a védelem, akiknek a nézetei különösen ellenszenvesek a hatalom számára. Szántó Zoltán és kommunista társai tárgyalásán kifejtette, hogy elutasítja a „türelmetlen gyorsszocializmus ábrándját”, amely gyümölcsöt akar szakítani a még nem virágzó fáról.

„Oly kevéssé hiszek azonban az erőszakban, hogy még azt sem tartom célravezetőnek, hogy e véleménynek a törvény hatalma mögött rejtőző erőszak szerezzen érvényt. Minden gondolatnak természetéhez tartozik, hogy terjedni kíván. Közlésre vágyik s épp oly kevéssé lehet búra alá rejteni, mint, a virágillatot. És pedig akár helyes, akár a közvádló szerint helytelen gondolatról van szó. Mert valljuk meg, hogy a gondolat helyessége mindig a többségnek vagy az erősebbnek értékítéletét fejezi ki és az ügyésznek vagy nekem a gondolat helyességének megítélésében csak annyira lehet igazam, mint annak a német professzornak, aki azt írta: ‘Nach der richtigen Meinung, das heisst der Meinigen.’ (A helyes vélemény, azaz az én véleményem szerint.)” – mondta.

Egyik leghíresebb kommunista ügyfele nem volt más, mint Rákosi Mátyás, a későbbi diktátor, aki a 30-as évek elején bukott le illegális kommunistaként, és a kommün idején elkövetett bűncselekmények miatt állították bíróság elé. Az 1935-ös tárgyalás során Vámbéry bebizonyította, hogy Rákosi a kommün idején teljesen jelentéktelen szerepet játszott. (Ez persze ellentmondott a bölcs vezér később kialakított legendájának, ezért nem meglepő, hogy amikor per iratait az 50-es években kiadták, Vámbéry védőbeszéde hiányzott belőle).

Vámbéry előszeretettel pártfogolt fiatal költőket. Egy híres ügyfele a 19 éves József Attila volt, akit a Lázadó Krisztus című verse miatt fogtak pörbe istengyalázás címén. Vámbéry védőbeszédében azzal érvelt, hogy a vers valójában egyáltalán nem istenkáromló – sőt, valójában az Istenbe vetett mély hit kifejeződése.

Az Istennel perlekedő hívő vallomása a világirodalom visszatérő motívuma, például jelen volt Ady Endrénél, aki izgága Krisztusról írt, Petőfi a tolvaj Krisztusról, de egyik ellen sem indult büntetőeljárás, mint ahogy Heine ellen sem, aki szintén tett hasonló kijelentéseket verseiben.

„Bár kétségtelen, hogy egy 19 éves költő metaforái az idősebb generáció számára megbotránkoztatóak lehetnek, ez azonban nem büntetőjogi kategória” – mondta. Remek védőbeszédével sikerült elérnie, hogy a bíróság felmentette a költőt a vádak alól. József Attila költői hitvallásai a szabadság mellett (Ars poetica, Levegőt!) tükrözik Vámbéry hatását.

„igen nagy szeretettel vámbéry rusztem baáromnak.” józsef attila ezzel a levéllel küldte el a verseskötetét vámbérynek. Új Tükör, 1984. április-június (21. évfolyam, 14-26. szám)

„Mindaddig, amíg a Horthy-rezsim mégis adott valamit Európa véleményére, amíg nem hatalmasodott el rajta végképp a reakciós-soviniszta monománia, Vámbéryék munkásságának olykor-olykor mégis volt valami korrektív és enyhítő hatása” – írta visszaemlékezésében Csécsy Imre, Vámbéry szerkesztőtársa és barátja.

A 30-as években azonban az oktobrista liberális szocialisták körül egyre jobban elfogyott a levegő. Egyrészt fokozódott a politikai elnyomás. 1934-ben megszüntették a kormányt kritizáló Jogtudományi Közlönyt, és bár a Századunk még 1939-ig megjelenhetett, egyre erősebb volt a cenzúra. Az oktobristák ráadásul két tűz között találták magukat: a fiatal generációk egyre inkább radikalizálódtak, sokan közülük a népiek és/vagy a kommunizmus irányába. Az a fábiánus demokratikus szocializmus, amivel Vámbéry a leginkább azonosulni tudott, nem volt képes gyökeret verni Magyarországon, hiába próbálkozott a magyar fábiánus társaság megalapításával.

Századunk, IX. évfolyam, 7. szám, 1934. október forrás: a szerző saját fotója

Vámbéry a Századunk indulásának 10. évfordulója alkalmából írt cikkében rámutat, hogy a magyar történelemben nem először kerültek defenzívába a haladó eszmék. Hasonló árapályra került sor az 1848-as forradalom és szabadságharc után is. Egy ilyen korban kötelességnek tartja a népszerűtlenség vállalását is. „Akármilyen népszerűtlen is ma ez a folyóirat, sub specie – ha nem is aeternitatis, de – temporis, hivatást tölt be” – írja Vámbéry.

„Akárhányszor holttá nyilvánítják is azt a gondolatvilágot, amelyet a Századunk – lehet jól, lehet rosszul; de mindenesetre becsülettel – képvisel, mégis tovább fog élni, mert sem a szabadság, vagy az emberi élet tisztelete, sem a tömegek jóléte vagy a nemzetközi megértés nem szezonáru a társadalom piacán. Ha ma nincs is konjunktúrájuk, ha az elkeseredés szülte szenvedélyben gyökerező, mocsári tiszavirágok foglalják is el helyüket egyes szerencsétlen népeknek gondolatvilágában, azért nincs ok a kétségbeesésre. Ép úgy a miénk a jövő reménye, mint ahogyan miénk volt a múlt bizakodása.”

Az Anschluss után a Guardian-ben megjelent, az üldözött zsidókért szót emelő cikke miatt aztán menekülnie kellett Magyarországról, és még 1938-ban Amerikába emigrált, ahol hamarosan professzori állást kapott a New School főiskolán. A háború alatt Jászival, Fényessel és Faludyval együtt a demokratikus emigráció egyik fő szervezőegyénisége volt, arra törekedett, hogy megnyerje a szövetségeseket egy független, demokratikus Magyarország tervének.

A háború után aztán úgy tűnt, Vámbéry számára eljött az, amiért egész életében harcolt. Néhány évig ő is abban az illúzióban élt, hogy sikerül megszilárdítani a demokráciát hazájában, ezért is vállalta el az amerikai nagyköveti állást. A kommunista hatalomátvétel és a politikai perek azonban végleg kiábrándították ebből, és 1948-ban lemondott nagyköveti állásáról, méghozzá a rezsimet nyíltan bíráló nyilatkozat kíséretében.

Ezt Rákosiék soha nem bocsátották meg neki: nevét valósággal kiradírozták a köztudatból.

Második emigrációja nem tartott sokáig: 1948-ban, 76 évesen szívrohamot kapott a New York-i metróban.

Bár Vámbéry, mint a hazai kriminológia atyja, nagy megbecsülésnek örvend a kriminológusok körében (díjat is neveztek el róla), mint jogvédő és mint politikai gondolkodó azóta sem került az őt megillető helyre a kollektív nemzeti emlékezetben. A 90-es évek végén kiadtak egy válogatást publicisztikáiból, de a ma igen aktuálissá vált könyveit (Élő múlt, 1931; Háborútól a békéig, 1938) nem adták ki újra, levelezése feldolgozatlanul hever egy kaliforniai levéltárban és monografikus művet senki nem írt az életéről.

Most, halála 70. évfordulójának évében ideje van annak, hogy fejet hajtsunk emléke előtt mi, akik az általa képviselt eszmékben hiszünk, és akik hozzá hasonlóan sziszegve sem szolgálunk aljas, nyomorító hatalmakat.

Címlapkép: Fényes László és Vámbéry Rusztem egy bírósági tárgyalás szünetében. Pesti Napló (1925) 256:13.
Olvass tovább!