Visszatekintve az elmúlt évre, szembeötlő, hogy 2021 az az év volt, amikor a klímaváltozás kérdése végleg a közbeszéd, a politika 2-3 legmeghatározóbb témájának egyikévé vált, nemcsak felkerült a sajtó címlapjaira, de folyamatosan ott is maradt.

Az esztendő története nem írható meg az éghajlati krízissel kapcsolatos fejlemények ismertetése nélkül.

Ezek a fejlemények pedig szerteágazóak, ma már alig képzelhető el olyan történés a világban, amely ne állna összefüggésben a klímaválsággal is. Az új-guineai őslakos közösségek sorsától a davosi Világgazdasági Fórum napirendjéig, a helyi mezőgazdaságtól az Európai Bizottság munkarendjéig mindent áthat és befolyásol az éghajlati krízis. A német szövetségi választások eredményéről nem is beszélve, ahol az Angela Merkel vezette uniópártok 16 éves kormányzásának nem kis részben az vetett véget, hogy a német választók jobban elhitték a szociáldemokratáknak és a zöldeknek, hogy Németországot sikeresen képesek végigvezetni a klímaátmenet útján.

Az alábbiakban öt olyan fejleményt sorolok fel, amelyek klímaszempontból 2021 meghatározó eseményei voltak.

1) A klímakrízis megérkezése

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) tavalyi átfogó jelentése meglehetősen sötét képet fest a globális klímaváltozás állásáról.

Még egyszer aláhúzzák– talán utoljára van erre szükség –, hogy a rendelkezésre álló tudomány minden eszköze, vizsgálata és eredménye azt támasztja alá, hogy a globális klímaváltozás valós, ember okozta és egyre gyorsuló ütemű.

A jelenlegi kibocsátási trendek alapján az évszázad végére a globális átlaghőmérséklet emelkedése az 5 fokot is meghaladja, az érvényben lévő politikák végrehajtása ezt 3 fokra tudná mérsékelni, ami még mindig igen messze van a Párizsi Megállapodásban foglalt 1,5 (vagy akár a 2 fokos) céltól.

Mára azonban sajnos már nem szorulunk rá az IPCC jelentéseire, hogy észlelni tudjuk a klímaváltozás jeleit.

Az idei év tele volt különösen aggasztó fejleményekkel. A Mediterráneumban és Észak-Amerika nyugati részén szokatlanul intenzív hőhullámok tomboltak, Kanadában a történelmi rekordot jelentő 50 fokos hőmérsékletet mértek. Erdőtüzek pusztítottak Szibériától kezdve Törökországon át Kanadáig, és árvizek mostak el városrészeket Belgiumban, Németországban és Kínában.

A légköri széndioxid koncentrációja – a koronavírusjárvány hatására visszaeső tavalyi kibocsátások dacára – idén tavasszal minden korábbinál magasabbra, 420 ppm-re (parts per million, milliomod rész) nőtt, ezzel pedig idén értük el az iparosítás előtti kor széndioxid szintjének (280 ppm) 50%-os növekedését. Grönland jégtakarója a 19,8 fokos történelmi melegrekord eredményeképpen példátlanul gyors olvadást mutatott idén nyáron, naponta 8,5 milliárd tonna jeget veszítve (a napi(!) olvadékvíz közel 10 cm vastagon borítaná el Magyarországot). A sziget jégtömegének legmagasabb, 3000 méteres csúcsán idén – a történelemben először – hó helyett esőt, folyékony csapadékot észleltek. Mindez egy friss tanulmány szerint destabilizálta a jégtakarót, annak részleges összeomlása szinte elkerülhetetlen – bekövetkezhetett az egyik olyan „fordulópont” (tipping point) amelyektől a klímatudósok évtizedek óta tartanak.

A szibériai és a kapcsolódó tengerfenéki területek permafrosztjainak olvadása szintén átléphette a visszafordítható mértéket, az ezekbe a formációkba zárt metán és gázhidrátok felszabadulása óriási lökést adhat a klímaváltozásnak. Az erdőirtások és a felmelegedés hatására összeomló erdei ökoszisztémák eredményeképpen 2021-re Amazónia – „a világ tüdeje” – ugyancsak átbillenhetett a visszafordíthatatlan összeomlás állapotába, esőerdei nettó széndioxid-kibocsátóvá váltak, azaz több üvegházgázt bocsátanak ki, mint amennyit elnyelnek.

Az atlanti meridionális áramlási rendszer (AMOC), amelynek a Nyugat-Európát melegítő ága a Golf-áramlat, kritikus mértékben lelassult és meggyengült, ami az áramlási rendszer közelgő összeomlását vetíti előre. És hogy ne csak drámai példákkal éljünk: a feljegyzések kezdete, 812 óta idén következett be a legkorábban, március 26-án a cseresznyevirágzás Kiotóban (a nap, amikor a bimbók több mint fele kinyílt), amely korábban jellemzően április közepe után volt esedékes.

Nem kell tovább ragozni: a klímaváltozás 2021-ben nem csak példátlan mértéket öltött, de idén sorra jelentek meg hírek azon fordulópontok átlépéséről, amelyek után összehasonlíthatatlanul nehezebb lesz stabilizálni a Föld éghajlatát.

Ez az év sok szempontból vízválasztó volt, a klímaváltozás új, intenzívebb szakaszba, a klímakrízis korába lépett.

2) A globális klímadiplomácia felemás teljesítménye

Nem csupán a természeti folyamatok szempontjából volt 2021 sorsdöntő év. A koronavírus-járvány miatt egy évvel, idén novemberre eltolt, a skóciai Glasgow-ban tartott ENSZ éghajlatváltozási keretegyezménye részes feleinek konferenciája, a COP26 a Párizsi Megállapodás aláírása óta a legfontosabb klímacsúcs volt.

A találkozó célkitűzése a Párizsban elfogadott célok gyakorlati végrehajtásához szükséges „szabálykönyv” részletesebb kidolgozása és jóváhagyása volt. A brit kormány sok kritikát kapó szervezésében megvalósult csúcs azonban igen vegyes érzéseket hagyott maga után. Az elégedettség persze attól is függ, hogy ki mit várt a klímatalálkozótól.

A skóciai tárgyalások kétségtelenül hoztak magukkal eredményeket. A világ országainak kibocsátáscsökkentési vállalásai a Párizsi Megállapodás előtt nagyjából 4-4,5 fokos globális átlaghőmérséklet emelkedést eredményeztek volna, Párizst követően ez 3 fokra csökkent. Glasgow-ba új nemzeti kötelezettségvállalásokkal (NDC-kkel) érkeztek az aláíró országok, amelyek az első lelkes kommentárok szerint akár 1,8 fokra is csökkenthetik a felmelegedést.

Ez hamar túlzó optimizmusnak bizonyult, a mai a konszenzus szerint az új NDC-k nagyjából 2,4 fokra mérsékelik az évszázad végéig várható hőmérsékletnövekedést. Ez még mindig messze van a francia fővárosban hat éve kitűzött 1,5 vagy akár a 2 fokos céltól, de 0,6 fokkal közelebb vagyunk hozzá, mint előtte. Ráadásul Alok Sharma, a COP26 elnöke azzal engedte útjára a delegációkat, hogy a jövőre az egyiptomi Sharm-el-Sheikben tartandó COP27-re új, ambiciózusabb vállalásokkal térjenek vissza, így van rá esély, hogy a még hiányzó 0,4-0,9 fokból is sikerül néhány tizedet lefaragni.

Fontos vállalások történtek Glasgow-ban a metánkibocsátást illetően (30%-os kibocsátáscsökkentés 2030-ig, 109 ország aláírásával), az erdőirtások megállításáról 2030-ig (141 résztvevővel), a szén felhasználásának kivezetéséről ugyancsak 2030-ig (46 aláíró), fontos részletekben állapodtak meg az új kvótakereskedelmi rendszer működése kapcsán, és a fejlett országok megerősítették az elkötelezettségüket a globális Dél országainak szánt évi 100 milliárd dolláros klímaalap mellett. Fontos volt a nem állami szereplők kiemelkedő aktivitása, így például a Cities Race to Zero mozgalomhoz immár több mint 1000 jelentős város csatlakozott világszerte.

De a klímacsúcs a részeredmények dacára nyilvánvalóan nem oldotta meg a klímaváltozás problémáját, amit elfogadtak Glasgow-ban az is jobbára ígéret, amelynek gyakorlati végrehajtását illetően okkal lehetnek kétségeink, és még végrehajtásuk esetén is messze nem elegendő sem kibocsátáscsökkentésben, sem pénzügyi támogatásban. A nemzetközi klímadiplomácia masinériája ugyanakkor a baljós előjelek dacára (Kína alacsony szinten való részvétele például) nem omlott össze, halad tovább a maga nehézkes és lassú módján, és nyitva tartotta a technikai és politikai lehetőséget a 1,5 fokos cél megvalósítása előtt.

A COP26 nem állította meg a klímaváltozást, de életben tartotta a reményt és a politikai kereteket a szükséges, ambiciózusabb döntések meghozatalára,

és a végén egy USA-Kína különmegállapodással még a kínai kormányt sikerült aktivizálni az erőteljesebb klímacélok mellett.

3) Az EU küzdelme önmagával

Az Európai Unió kétségkívül a nemzetközi klímatárgyalások egyik motorja és a diplomáciai erőfeszítéseken túl klímaambícióinak magasra srófolásával a saját példáján keresztül is igyekszik előmozdítani a globális klímacselekvést.

A 2019-es Európai Zöld Megállapodás (European Green Deal, EGD) egy jelentős ugrással egy csapásra 40%-ról 55%-ra emelte a közösség 2030-as kibocsátáscsökkentési célkitűzését. 2021-ben komoly trófeákat tehetett zsebre az Európai Bizottság a klímatörvény júliusi elfogadásával, az abban foglalt célok megvalósításához szükséges konkrét szakpolitikai intézkedéseket tartalmazó Fit for 55 csomag júliusi, majd második részletének karácsony előtti előterjesztésével.

A csomag nemcsak korábban elképzelhetetlen szintre emelte az EU kibocsátáscsökkentési céljait, de ráadásul az igazságos klímaátmenet középpontba állításával, az uniós kvótabevételekből töltődő Szociális Klímaalap felállításával koncepcionálisan és a gyakorlatban is új dimenzióba helyezte az éghajlatváltozás elleni küzdelmet.

A világ jelentős kibocsátói közül ezzel az EU messze a legambiciózusabb kibocsátáscsökkentési tervet tette le az asztalra – többek közt Glasgow-ban is –, megőrizve vezető szerepét és hitelességét a klímaváltozás elleni küzdelemben.

Az európai 55%-os csökkentés, amely nagyjából évi 775 megatonna (0,775 gigatonna) CO₂-kibocsátással kevesebbet jelent évente a korábbi célértékhez képest 2030-ra, jelentős mértékben járul hozzá az NDC-k alapján számolt várható hőmérséklet-emelkedés 2,4 fokra csökkentéséhez.

A bizottsági javaslatok eredete és sorsa azonban rávilágít az Európai Unió nehézségeire is a klímacselekvés terén.

Egyfelől a Bizottság 2019-es pálfordulása, az új 55%-os cél megfogalmazása alapvetően a zöld pártok EP-választáson való előretörésére való reakció volt, elsősorban Németországban. A CDU/CSU elfogyó szavazóbázisa döbbentette meg és sarkallta cselekvésre az Ursula von der Leyen vezette Bizottságot, nem pedig a klímaváltozás. Az EB a választást megelőzően, a Tiszta Energia Csomag fél-egy évvel korábbi vitái során még hevesen ellenezte a célkitűzések növelését.

Mivel pedig a döntéshozatal szemmel láthatóan politika, nem pedig problémavezérelt, ezért a könnyen illanó választói támogatás elszivárgása a szigorúbb zöld és klímapolitika mögül könnyen újabb hátraarcot eredményezhet az európai politikákban.

Ennél is nagyobb baj az Unió megosztottsága. Néhány kelet-közép-európai tagállam már a 2050-es klímasemlegesség célként való megfogalmazását is megvétózta 2019-ben, tavaly év végén a magyar és a lengyel kormány fenyegetett az 55%-os kibocsátáscsökkentési cél blokkolásával – a teljes EU-s költségvetéssel együtt. Aktuálisan pedig a magyar miniszterelnök a Fit for 55 csomag megakadályozását helyezte kilátásba.

A tagállamok egy része hol politikai, hol gazdasági megfontolásokból, hevesen ellenáll a Bizottság erősebb klímatörekvéseinek, és a klímaszabályozás minden újabb lépésénél akadályozni igyekszik azokat. Az EU döntéshozatala pedig ki van szolgáltatva ezekre a blokkolásra képes tagállamoknak.

Miközben az EU új, nehezen kialkudott 55%-os klímacélja a valóságban még mindig bőven nem elegendő a párizsi 1,5 fok eléréséhez, az ENSZ modelljei szerint Európa kibocsátáscsökkentésének el kellene érnie a 65%-ot 2030-ra ahhoz, hogy az elvárható mértékben hozzájáruljon a 1,5 fokhoz szükséges globális kibocsátáscsökkentéshez.

Az EU vezető szerepet tölt be a nemzetközi klímaerőfeszítések területén, de saját belső megosztottsága egyben kijelöli a korlátait is.

4) A klímamozgalmak új utakon

2019-2020 Greta Thunberg, a Fridays for Future, az Extinction Rebellion és az utcai klímamozgalmak évei voltak. 2021 más utakon járó klímamozgalmak eredményeitől volt hangos, részben nyilván a koronavírussal összefüggő korlátozások hatásainak köszönhetően.

Hollandiában a Fossielvrij Netherlands, a Friends of the Earth és 17 000 további klímaaktivista bíróság elé vitték a Shell olajcéget, a holland bíróság pedig kimondta, hogy a cég tevékenysége ténylegesen veszélyezteti a bolygót, és 45%-os kibocsátáscsökkentési kötelezettséget rótt a Shellre 2030-ig. Az Exxon Mobil esetében az Engine No 1 nevű aktivista befektetési alap két jelöltjét is beválasztották a részvényesek a cég igazgatótanácsába, akik közvetlenül az olaj és gázóriás irányító testületében fogják képviselni a klímaváltozás ügyét. A Chevron befektetőinek 61%-a voksolt a holland Follow This kampánycsoport klímaállásfoglalása mellett, amely kibocsátáscsökkentésre kötelezi a céget. Németországban a klímaaktivisták pert nyertek az Alkotmánybíróságon, a karlsruhei testület szerint a 2019-es német klímatörvény nem elég szigorú, és azt erősíteni kell.

„Nem szabad engedni, hogy egy generáció a CO₂-költségvetés nagy részét elfogyassza, miközben a csökkentési erőfeszítések viszonylag kis részét viseli, ha ez a következő generációk számára drasztikus csökkentési tehernövekedést jelent, és átfogóan érinti az alaptörvényben garantált szabadságaikat” – áll az ítéletben.

Az utcai aktivizmus, a klímatüntetések, a demonstrációk kora nem múlt el, sőt egyre nagyobb szükség van rá. De mellé egyre inkább felzárkóznak az olyan megoldások, amelyek a jog eszközével, vagy a pénzügyi rendszeren keresztül kényszerítik ki az elkerülhetetlen kibocsátáscsökkentéseket.

A klímaaktivizmus ma már nem csupán utcai protesztmozgalom, hanem a legkonzervatívabb intézményekbe is beférkőzik, és a saját céljaira használja azokat.

5) Zöldek a német kormányban

A zöld mozgalmak legnagyobb intézményes hekkje azonban kétségtelenül a német Zöldek bekerülése az Európa legnagyobb gazdaságát és az EU legerősebb tagállamát irányító kormánykoalícióba.

A koalíciós szerződés példátlan mértékben gyorsítaná fel Németország dekarbonizációját: 2030-ra 80%-ra növelnék a megújuló energia részarányát, ideális esetben addigra a szén felhasználását 2040-re pedig a földgázét is kivezetik, 25%-kal növelik a vasúti teherszállítást, és minimum 15 millió elektromos autó lesz a német utakon. Európai szinten szorgalmazni fogják a repülés különadóját, illetve az EU-ETS rendszer kiterjesztését (pl. a közlekedésre és épületszektorra).

Minden jogszabálynak át kell majd mennie egy klímaértékelésen, hogy az abban foglaltak segítik-e a kormány klímacéljainak elérését. Mindennek levezénylése a Zöldek veterán társelnökének, az alkancellárság mellett a fajsúlyos gazdasági és klímaügyi szupertárcát irányító Robert Habeck feladata lesz.

A német Zöldek ráadásul nem csupán Németországot formálhatják majd át: az európai színtéren is jelentős lökést adhatnak az ambiciózusabb klímapolitikai eszközök elfogadásának, számos olyasminek, amelyet korábban éppen az előző német kormány blokkolt (például az energiahatékonysági célszámok megemelése).

Hogy a kormányon lévő zöldek miként tudnak gyökeres változást hozni, arra példaként elég, ha ránézünk Ausztria zöld intézkedéseire a Zöldek 2020-as koalícióra lépése óta (klímajegy, karbonadó és visszatérítés, stb.), vagy a brüsszeli regionális kormány következetes törekvésére a városi mobilitás átalakítására. A zöld pártok 2021 végére az EU hét tagállamában tagjai az aktuális kormánykoalíciónak, az említetteken túl Belgiumban, Írországban, Finnországban és Luxemburgban, valamint legfrissebben az újonnan felállt bolgár kormányban, ahol a klímaügyekért felelős miniszterelnök-helyettesi pozíciót és a környezetvédelmi és vízügyi tárcát is megszerezték.

A zöld politika 2019-től tapasztalható felívelésének eredményeként ma 100 millió európai polgárnak van zöldeket is a koalíció soraiban tudó nemzeti kormánya, nem beszélve azokról a további tízmilliókról Franciaországtól Olaszországon át Budapestig, akiknek regionális vagy városi kormányzatában vállalnak szerepet a zöldek.

A német Zöldek kormányra lépése az európai zöldpolitika végleges nagykorúsodásának bizonyítéka. A zöldekkel Európa-szerte számolni kell, tudják mit akarnak, képesek a hatalmat is megszerezni hozzá, és a hatalomban végre is hajták, amiért oda akartak kerülni.

2021 fejleményei ijesztőek, de egyben reménykeltőek is. A klímakrízis nem az ajtó előtt áll, hanem bejött rajta, és elkezdett mindent szétzúzni a házban, amit értékesnek tartunk. De vannak biztató jelek, hogy lehet még mód és esély a klímaválság mérséklésére, kezelhető keretek közt tartására. Megvannak hozzá az eszközök, és vannak, akik nem is félnek használni őket. A kérdés az, hogy a következő években megkapják-e a társadalom támogatását ahhoz, hogy végrehajtsák mindazt, amire szükség van a klímakrízis megfékezéséhez.