Minden év végén a Mérce szerzői, munkatársai és barátai egy-egy könyvajánlóban mutatják be röviden az évük legfontosabb olvasmányélményeit. Idén két válogatás is született: szépirodalmi kedvenceikről a napokban közöltünk válogatást, a tudományos műveket pedig ide gyűjtöttük össze.

B. Kiss Mátyás: A félreértett Marx

Marcello Musto: Egy „másik” Marx

Eszmélet Alapítvány, Budapest, 2020.

Marx a történelem talán legfélreértettebb szerzője. Nemcsak ellenségei, de gyakran hívei is alaposan félreolvasták. Marcello Musto szerint a félreértések legfőbb oka az életmű befejezetlensége. Marx életében viszonylag keveset publikált, s legtöbb írását félbehagyta. Még A tőke is „befejezetlen remekmű” – a gigantikus anyaggyűjtés után nem maradt ereje a hatalmas vállalkozás lezárására. Mindvégig új ismeretek beépítésére, szellemi horizontjának bővítésére törekedett. Önmagát rigorózusan felülbírálta, eredményeivel gyakran elégedetlen volt. Utóbb mégis dogmatikus és leegyszerűsítő rendszert hoztak létre írásai alapján. Az erőszakos vulgarizáció a kritikai filozófiát sekélyes világmagyarázattá változtatta, s éppen azt ölte ki a marxi gondolkodásból, ami korunk számára a legfontosabb: a fennálló rend könyörtelen bírálatát.

Musto leszámol a mítoszokkal és hazugságokkal. Tiszta és követhető érveléssel mutatja ki, hogy Marx nem az a vaskalapos gazdasági determinista, eurocentrikus filozófus, akinek a közvélekedés hiszi. Egy „másik” Marxot mutat meg: azt a Marxot, akinek nagyon is eleven mondanivalója van korunk számára. Filológiai alapossággal tárja föl gondolatvilágának alakulását, láthatóvá téve a folyamatot, melynek során az idős Marx hallgatólagosan felülbírálja néhány közismert ifjúkori tételét. Ám eközben mégsem esik át a ló túloldalára, s azon álláspontokat is cáfolja, melyek egyoldalúan akarják kijátszani egymás ellen az ifjú és idős Marx nézeteit, figyelmen kívül hagyva az életmű szerves alakulását.

A kötet nem szisztematikus monográfia, hanem hosszabb-rövidebb tanulmányok gyűjteménye. Musto mindjárt legelső írásában érthetővé teszi, hogy – Tamás Gáspár Miklós megfogalmazásával – miért filológiai „lidércnyomás” a marxi hagyaték. Egy másik fontos, elméleti alapozónak is kiváló tanulmányában az elidegenedés filozófiai jelentését járja körül. A könyv nemcsak a tudós, de a politikus Marxot, az Internacionálé szervezőjét is elénk állítja, ismét eloszlatva néhány tévhitet. A kötet utolsó részei az idős Marxot állítják a középpontba, aki immár végleg leszámol a történelem egyenes vonalú és eurocentrikus felfogásával, s eközben határozott antikolonialista állásfoglaláshoz jut el.

A könyv remek ugródeszka a marxi gondolatokkal ismerkedő olvasó számára, akárcsak Artner Annamária Marx 200 című, szintén az Eszmélet Zsebkönyvtárban megjelent műve. Míg Artner a gazdaságelméletre, Musto inkább a filozófiára (legfőképp a történelemfelfogásra) fókuszál. Nagy szükség van az ilyen könyvekre, hiszen Marx ma is elengedhetetlen a kapitalizmus alapvető logikájának megértéséhez, ahogy ezt számos jelentős baloldali gondolkodó bizonyította (Derridától és Žižektől egészen Tamás Gáspár Miklósig).

Fenyvesi Balázs: A paraván mögött

Roland Barthes: Mitológiák

Európa, Budapest, 1983.

A francia filozófus könyvében az ‘50-es évek Franciaországának népszerű mítoszait boncolgatja a nemzeti identitás meghatározó elemévé nemesült bélszíntől az új Citroën-modellen át a közvélemény által körülrajongott írókig. Barthes kérlelhetetlenül lerántva a dolgokról a „természetesség” fátylát, feltárja a hétköznapi jelenségek mögött meghúzódó ideológiákat és történeti folyamatokat. A mindennapi ideológiatermelés módjait pedig újságcikkek, útikönyvek, reklámok, filmek, illetve más művészeti alkotások változatos példáin szemlélteti, feltárva, hogy az általunk természetesként kezelt dolgok mögött milyen nemi, faji-etnikai vagy osztályalapú elnyomások, érdekek munkálnak.

A szöveg leleplező, ideológia-kritikai éle a kortárs viszonyok között sem vesztett aktualitásából. A könyv egy líraian szövegbe öntött szembesítés, hogy egy „varázstalan” kor is megalkotja a maga világi, szinte tapasztalaton túli fénnyel behintett kultuszait, hogy az „Idegen” mi magunk vagyunk, és hogy ami természetesnek tűnik, az gyakran csak történeti-ideológiai konstrukció. Így érdemes benézni a paraván mögé.

Bodó István: Az anarchista anti-Harari

David Graeber & David Wengrow: The Dawn of Everything – A New History of Humanity

Farrar, Straus and Giroux; New York, 2021.

David Graeber és David Wengrow kötetének célja saját bevallásuk szerint is az intervenció. Véleményük szerint az evolúciós pszichológiára építő neokonzervatív sztárszerzők determinisztikus eredetmítoszai (amellett, hogy korlátoltak és bugyuták) egyszerűen nem igazak.

A könyv központi állítása: paradicsomi egalitárius ősközösségek nem léteztek, ahogy a mezőgazdasági forradalom sem, nem egyik pillanatról a másikra lettünk urak és szolgák, a város pedig nem szükségszerűen befelé tömörülő hierarchikus, hanem gyakran kifelé terjedő, hálózatos, egalitárius alapon szerveződő struktúra volt a történelem során. Ha van egy kiemelt motívum, amit a szerzők fontosnak tartanak, akkor az a folyamatos változás, az állandó, széles skálán mozgó társadalmi kísérletezés bemutatása, lekövetése. A tavaly tragikus hirtelenséggel elhunyt antropológus Graebert és a régész Wengrow-t nem az egyenlőtlenség eredete érdekli, mivel az valamilyen formában mindig is jelen volt, inkább az emancipáció, a szabad politikai választás történelmi megjelenéseire kíváncsiak: „Nem az a kérdés, hogy az urak mikor jelentek meg, hanem hogy mikor vált elképzelhetetlenné, hogy pusztán kinevessük és leváltsuk őket.”

A könyv első fejezetei a legerősebbek, ezekben a szerzők rámutatnak arra, hogy a felvilágosodás nem egy Európából induló egyirányú eszmeáramlat volt, amelyet világ többi része azóta is igyekszik megérteni és elsajátítani. Rousseau-ra és társaira jelentős hatást gyakoroltak a jezsuita hittérítők és a francia gyarmatosítók feljegyzései az amerikai kontinens őslakosaival folytatott vitáikról. Eközben elhessegetik az infantilis, gyámságra szoruló (nemes vagy bestiális, lényegében mindegy) vadember képét és rámutatnak, hogy a nyugati civilizáció minden esetben eufemizmus, valójában mindig a fehér ember civilizációját jelenti. Ebben a narratívában pedig az erős államok hiánya, a horizontális szerveződések minduntalan alacsony fejlettségi szintet jelentenek, pusztán civilizációs hiányosságok.

A szerzők ezekben a fejezetekben vannak igazán elemükben, humorosan közelítenek az unalomig ismert konzervatív pozíciókhoz. Pinker például a modern pszichológus archetípusaként kerül megemlítésre, aki az ingujja alól varázsolja elő egyre elképesztőbb elméleteit az ember „valódi természetéről” – mégsem sikerül messzebb jutnia, mint Hobbes-nak négy évszázaddal ezelőtt. Vagy mosolyognak az olyan jól hangzó, de valójában semmit sem jelentő gondolatokon, minthogy „valójában a gabona gyarmatosított minket, szabadságunkat feladva túrjuk a földet”.

Egy idő után viszont a baloldali olvasó számára zavaró lehet, hogy a Graeber és Wengrow által felépített narratívában a természet változatosságára és a technológiai fejlődésre adott adaptációs stratégiák alulreprezentáltak maradnak. Így bár Graeber anarchizmusa végig dominál, de ez megmarad az állam üres kritikájában, míg a mai modern tőkés társadalmak hatalmi viszonyaira való reflektálás elmarad. Nem tudjuk meg a szerzők szerint hogy ragadtunk benne ezekben a végtelenségig rétegzett, hierarchikus nemzetállami keretekben.

A könyv vége felé pedig kifejezetten bosszantó, hogy megoldásként minden „Bevezetés a társadalomtudományokba” előadás kezdő mondataival kell beérnünk: a feltett kérdések az igazán fontosak, továbbá minden elképzelhető, ha hiszünk magunkban, ha merünk álmodni. Harari és Fukuyama műfajában a szerzők szükségszerűen hasonló kompromisszumokra kényszerülnek, mint sztárfilozófus ellenlábasaik, az ambiciózus narratíva valahol félúton elfárad, az olvasó pedig jogosan érzi becsapva magát. Egy szigorúan az imént említett szerzők eredetmítoszait megcáfoló kötet célravezetőbb lett volna. Ezzel együtt is jó szívvel ajánlom Gaeber és Wengrow könyvét, minden hibájával együtt is kiváló feszültséglevezető, ez pedig nem elhanyagolható szempont.

Laczó Ferenc: A legnagyobb politikai bűn megnevezése

Dirk Moses: The Problems of Genocide

Cambridge University Press, 2021.

Számomra Dirk Moses ausztrál történész új nagymonográfiája, A népirtás problémái volt az idei év legfontosabb és legelgondolkodtatóbb könyve. E sok éven át intenzíven kutatott mű rendkívül széles tudást vonultat fel, éles kritikai éllel íródott, és több újszerű állítást is tesz.

Moses könyve azt kutatja, hogy a lehető legnagyobb politikai bűnt miként is nevezzük meg, és hogyan definiáljuk, hogy kik határoznak e kérdésben és hogy válaszaiknak mik a következményei. A monográfia alapcélja a civilek elpusztítási módjainak újraértelmezése, mely túllép a népirtás több szempontból is problémás fogalmán. Utóbbi már csak azért is jelentős felvetés, hiszen a szerző épp a neves és színvonalas Journal of Genocide Research (A népirtáskutatás folyóirata) főszerkesztője.

Dirk Moses könyve hét kérdést is érdemben tárgyal. Bemutatja egyrészt, hogy az áthágás nyelve (angolul the language of transgression), mely a tömeges erőszakot a civilizáció és a barbarizmus imperialista fogalmi keretében értelmezi, a 16. század és a 20. század első fele között meglepően stabil volt. Moses eközben (2) újszerűen kontextualizálja a népirtás fogalmának létrejöttét, amellett érvelve, hogy a Raphael Lemkin által a második világháború idején megalkotott fogalom (angolul the concept of genocide) elterjedése és kanonizálása zsidó és keresztény aktorok stratégiai kompromisszumának volt az eredménye. Eredeti kutatásokra alapozva kimutatja, hogy a népirtás csoportok elpusztításával kapcsolatos, meglehetősen tág és általános fogalma különösen a kelet-közép-európai kisnemzetek kulturális érzékenységének felelt meg.

A népirtás problémái ezen túlmenően (3) tárgyalja az összehasonlító népirtáskutatás történetét, kifejtve, hogy e tudományos szakterület milyen elvek mentén jött létre a huszadik század vége felé, és milyen politikai agendákkal fonódott össze azóta. Ismerteti továbbá (4) a népirtások ún. diplomáciáját, mely rendszerint az elismerésért való küzdelem és a tagadás ízléstelen huzavonájába torkollik. Eközben a tömeges erőszak népirtásként való nemzetközi elismerését az is gátolja, fejti ki a történész, hogy az elismerés aktusa az elismerő feleket elvben cselekvésre is kényszerítené – tehát amennyiben inkább nem akarnak beavatkozni, máris szerencsésebb számukra a népirtás elismerésének megtagadása, mintha a civilek tömeges elpusztítása elfogadhatóbb lenne.

Ötödik pontként Moses kifejti, hogy a tömeges erőszakot rendszerint egy komplex stratégiai logika határozza meg, melyet legáltalánosabb módon a permanens biztonság fogalmával lehet értelmezni. A permanens biztonság létrehozását szorgalmazók az erőszakos megelőzésben hisznek, és rettenetes utópiákat kergetnek. A szerző szerint ezen ambíció különböző formái jellemezték a radikálisan illiberális nácik autarkia érdekében vívott faji „megsemmisítő háborúját,” akárcsak a liberális, az emberiség nevében folytatott „terror elleni háborút.”

A holokauszt paradigmatikus esete szerint a népirtás (6) ártatlan áldozatokkal szemben elkövetett tömeges bűntett, mely egy csoport heves gyűlöletéből fakad és melynek megvalósítása független politikai, katonai és stratégiai céloktól és kalkulációktól. A holokauszt áldozatai kétségkívül ártatlanok voltak. A holokauszt mint paradigmatikus népirtás nagyhatású értelmezése mégis meglehetősen félrevezető, sőt, a civilek elpusztításának megelőzése szempontjából szerencsétlen következményekkel jár, fejti ki Dirk Moses.

Tömeges erőszakra ugyanis rendszerint épp, hogy politikai, katonai és stratégiai célok és kalkulációk függvényében kerül sor. A népirtás intencióra fókuszáló fogalma ezt pedig inkább eltakarja, mint hogy megvilágítaná – gondoljunk csak Korea vagy Vietnam több millió áldozattal járó „hidegháborús” amerikai bombázására, melyek nem csak hogy nem számítottak népirtásnak, de az érvényben lévő nemzetközi jogi szabályok szerint még elítélésükre se volt lehetőség.

Moses mindezek után megteszi saját, érdekfeszítő, bár több szempontból is vitatható ajánlatát: amellett foglal állást, hogy a permanens biztonság különböző formáit kellene a jövőben szankcionálni. A civilek hatékony megvédése érdekében mind a nemzetközi jog alapfogalmait, mind az uralkodó emlékezeti rezsimünket felül kellene bírálnunk, összegez nagyszabású és imponáló műve, A népirtás problémái, mely – meggyőződésem – lényeges kérdésekben érdemi újdonságot nyújt, és előreláthatólag számos heves vita forrásául is szolgál majd a közeljövőben.

Kováts Eszter

Kathleen Stock: Material Girls – Why Reality Matters for Feminism

Fleet, London, 2021.

A brit filozófus 2021 májusában megjelent, és a szigetországon túl is nagy port kavart könyve arról szól, hogy a materiális, testi realitás miért fontos a feminizmus számára. A szerző az utóbbi hónapokban olyan kemény zaklatásnak és fenyegetésnek volt kitéve a transzfóbia vádjával, hogy október végén felmondott a brightoni Sussex Egyetemen.

A genderidentitás-elméletnek szenteli a könyvét, vagyis annak az elképzelésnek, hogy minden embernek lenne egy belső ún. nemi identitása, ami sokak esetében nem esik egybe a testi nemmel, és hogy az ember nemének meghatározásában nem az objektív testi valósága, hanem ez a nemi identitása lenne az ügydöntő. Az utóbbi öt-tíz év brit (és tegyük hozzá: észak-amerikai, németországi, stb.) feminista és LMBT-aktivizmusában a magukat transz- és nembináris neműnek azonosítók kérdései a progresszív kulturális ügyek zászlóshajóivá váltak. Természetesen minden szexuális és nemi kisebbséget is megillet a diszkrimináció- és erőszakmentes élet, ez sok országban sok tekintetben még nem adott.

Azonban ezek az új megközelítések ezeken túli követelésekkel is élnek, amennyiben a diszkrimináció és az erőszak fogalmait is kitágítják, például az identitáskategóriák szaporodásának társadalomtudományos vizsgálatát is ezzel vádolva. Vagy például a csak az egyén által ismerhető nemi identitásra hivatkozva azért küzdenek több országban, hogy a nem megváltoztatásához ne legyen többé szükség pszichológusi és pszichiátriai szakvéleményre és jóváhagyásra (hogy az illető valóban ún. nemi diszfóriában szenved), hanem bemondásra lehessen a nemet átíratni a vonatkozó dokumentumokban.

Az elmúlt évek politikai aktivizmusában az inklúzió már nemcsak arra vonatkozik, hogy csináljunk helyet mondjuk a feminizmuson belül a leszbikus, a roma vagy az alsóbb jövedelmi kategóriákba tartozó nők ügyeinek is, de az alapvető kategóriák átírását is célozza. Ebben a megközelítésben a nő és férfi fogalmai már nem az emberi nem két biológiai típusának megkülönböztetésére szolgálnak; a döntő kritérium az, hogy ki minek érzi magát: nőnek, férfinak vagy valami másnak – a testétől függetlenül. Ez egy rendkívül radikális, ontológiai természetű követelés, ami szembe megy a biológia alapvető tényeivel, és azzal, hogy a nő és a férfi fogalmait a két biológiailag megkülönböztethető embertípusra használjuk.

Stock részletesen és közérthetően számba veszi, eszmetörténetileg honnan jön ez a nézetrendszer, mik lehetnek az okai a gyors terjedésének, miért téves, és milyen káros következményei vannak nemcsak a nők és lányok valóságának megragadására, de a társadalmi együttélésre nézve is. Próbál a gender többjelentésűvé vált fogalma (pl. biológiai nem, társadalmi nemiszerep-elvárásrendszer, nemi identitás) körüli káoszban is rendet vágni, ahogy amellett is hosszan érvel, hogy a fogalomalkotás miért nem egy kirekesztő és hierarchikus nyelvi aktus (ahogyan a genderidentitás-elmélet terjesztői állítják), hanem egy szükséges kognitív tevékenység.

Hogy Magyarországon ez a vita miért releváns, azt nem kell bizonygatni a kormányzati kommunikáció napi működése és a közelgő ún. gyermekvédelmi népszavazás fényében. Ha hiszünk a Fidesz kommunikációjának, már Magyarországot is elöntötte ez az ideológia, sőt az ellenzéki pártoknak nincs más célja, mint ezt bevezetni, a közelgő választások tétje pedig ennek megakadályozása. A Fidesz célja a polarizálás és a választók szavazóurnához való csábítása (ehhez kisebbségi csoportok megbélyegzése sem túl drága), az ellenzéki pártokat ezekkel a törekvésekkel nem lehet vádolni. Azonban a kategóriák ilyen mértékű átírása, és a születési nemtől független identitások szaporodása valóban létező – és nézetem szerint valóban aggasztó – jelenség számos országban, és jön be a popkultúra hajszálerein és a kormányfüggetlen sajtó kattintásvadász tartalompolitikáján keresztül. Ezekkel érdemes a baloldali és a szexuális kisebbségek jogegyenlőségét hirdető szereplőknek számot vetnie.

Stock könyve számos bizonyítékot szolgáltat arra, hogy a „hanyatló Nyugaton” is komoly ellenállás van ezekkel a vadhajtásokkal szemben, még ha ezekről a magyar propagandasajtó nem is számol be. Egyúttal a kötet egy higgadt és megérvelt invitálás is annak végiggondolására, hogy a kulturálisan progresszív oldalon sem minden előremutató és követendő, ami tőlünk nyugatabbra történik. Reméljük, a könyv magyar fordítására irányuló törekvések sikerrel járnak jövőre.