Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Másságkezelés – másként Bevándorlás és integráció Hollandiában – Bérczes Tibor újabb interjúkötetéről

Bérczes Tibort, e kissé talányos című interjúkötet – Nem kell félnetek jó lesz – szerzőjét, mint ’56-os évjáratunkból sokunkat, egykor alighanem már ifjúkorában megkísértette a gondolat, hogy ha valaha is „disszidálásra” adná a fejét, a legkívánatosabb célország Hollandia lenne. E nyugtalan nyugati elvágyódását utóbb bölcsen elaprózta írói, műfordítói ösztöndíjakkal évről-évre száműzve magát az atlanti mélyföldre, hogy onnan rendre egy-egy izgalmas és eredeti témájú interjú-, szociográfiai vagy esszékötet kéziratával térjen haza. (Minden csak az első nap szokatlan, A holland foci, Élni és élni hagyni, A halál életkérdés.)

A kalandvágyból azóta is hazatérő „autochton” egri születésű szerzőről magam csak pozitív diszkriminációval írhatok, mivel közel fél évszázados barátság, sőt, baj- és bérlőtársi, sport- és munkatársi viszony tart össze bennünket (ez utóbbi, többek között a Cartaphilus Kiadó tízkötetes magyar Orwell-életmű sorozatának fordításaival). Elsőként a mára újfent legendás Hmvh (Hódmezővásárhely) mocsaras birkalegelőjén tűnt fel előttem sudár termetével, tizennyolc éves kamaszként egy elcsigázott menetoszlop élén, csaknem egészen kopaszra nyírva, egy 80-as aknavető „kályhacsövét” cipelve a vállán. Hogy vágyott-e akkor és ott egy marihuána-emblémás, jól fűtött amsterdami kávéházba beülni, ez utólag pimaszul provokatív kérdés. Miképpen az is, hogy „bokorugró kopaszként” mi járhatott a fejében a – hozzá hasonlóan – hosszúra nyúlt hidegháború derekán, surranójával a Vásárhely környéki mocsarak jegét tördelve. Nyilván a még elolvasandó és megírandó könyvek sora, netán, hogy a fenyegető őrszolgálat helyett hazatérhet-e karácsonyra egy kétnapos „eltávra”.

Bérczes Tibor: Nem kell félnetek jó lesz című könyvének borítója. (Forrás: Osiris kiadó.)

A kérdező felelőssége

Szerzőnk, ki nem mellesleg maratoni váltófutó, távúszó és túrabiciklis, obsitosként ma is kedveli a nehéz terepet, s továbbra is kész felvállalni, ha más ezt nem teszi, súlyosabb terheket. (Lásd korábbi interjúköteteit, például a holland eutanázia-gyakorlatról.) Hogy miben jár élen, és miféle közterhek viselésében jeleskedik? Leginkább a pontos és közérdekű kérdésfelvetésben s az érvényes válaszok érveinek makacs újragondolásában – mint teszi ezt nem csupán tematikus interjúiban, de sok éve már az Ördögkatlan Fesztivál pódium-beszélgetéseinek moderátoraként is. Mindezt póztalanul, puritán ügyszeretettel, mintha csak kérdezői attitűdje Szókratész, Spinoza és egy zen-buddhista szerzeteséből lenne összegyúrva.

Ebben a legújabb, tizenöt interjút s egy problémafeltáró, alapos előszót közreadó könyvében kiváltképp szembetűnőek e napjainkban oly ritka erények.

Nem csoda, ha holland interjúalanyai értő és egyenrangú partnerként fogadják lényegretörő, nem ritkán nyomós ellenérvekkel szembesítő kérdéseit. Ez utóbbiak sohasem kihívóak, inkább töprengő problémafelvetések, melyekre valóságközeli, hiteles válaszokat vár a már több évszázados hollandiai bevándorlástörténet sikereinek és kudarcainak okait kutatva.

Rokonszenves e kérdezői attitűd annyiban is, hogy bár a bevándorlás kezelésében a holland és a magyar gyakorlat ma kirívóan ellentétes, a kérdező nem kíván korteskedni, s az egybevetés aktuálpolitikai tanulságait inkább olvasóira bízza. Tényfeltáró, problémaérzékeny interjúiban ilyenformán nincs hazabeszélés, a holland „másságkezelés” bő példatárával bátran  magáért beszélhet. Előszavában csak egyetlen bekezdésben fejti ki a maga sajátosan kétélű kritikus álláspontját:

„Az Orbán-féle megközelítés ebben a formájában csupán politikai propagandaeszköz, amely egyrészt ijesztően leegyszerűsíti a bevándorlásról és integrációról való közgondolkodást, másrészt lealjasítja jobbra érdemes szavazóit. A másik oldal megközelítése sem különb, mert humanizmusa nem más, mint hamis öntetszelgés. Miközben fennen hangoztatja – a szó szoros értelmében vett – határtalan toleranciáját, nem akarja észrevenni, hogy ez a fajta megközelítés veszélybe sodorja a befogadó ország társadalmi békéjét, mert annak is megvannak a maga tűréshatárai és szociális kapacitásai. Egy bizonyos létszám felett ugyanis a mentőhajó is elsüllyed, különösen akkor, ha ez a hajó amúgy sem igazán stabil, mert utasait számos – egyebek közt megoldatlan integrációs problémákból adódó – belső ellentét és konfliktus feszíti.”

A befogadástörténet persze Hollandiában sem ellentmondásoktól mentes sikersztori.  „Ez nem egy egyenes vonalú történet” – idézi könyve elején egy interjúalany szavait a szerző. Ahogy a „másságkezelés” általában és pláne konkrét, lokális gyakorlatában sosem volt és nem is lehet konfliktus nélküli. Akárhogy is, ez a könyv leginkább azzal lepi meg olvasóját, hogy a sokáig befogadó mintaországnak tekintett Hollandia maga is nagy változásokat él meg, s az új kihívásokra mind újabb gyakorlatias válaszokat keresve, nyílt párbeszédben kész a folytonos önrevízióra.

 „Allochtonok” és „autochtonok”

A tizenöt interjúalany változatos összképet kínál a vizsgált témakör sokféle érintettjéről. Életkoruk szerint az aktív negyvenes, ötvenes középnemzedék van láthatóan túlsúlyban itt, néhány nyolcvanon túl járó veteránnal. Hivatásuk szerint akad köztük író, újságíró, nyelvész, történész, szociológus és szociális munkás, menekültügyi önkéntes és kultúrantropológus, mi több, egy-egy korábbi párt- és önkormányzati vezető is. Talán csak nemük és származásuk szerint egyoldalú kissé e választék a „bennszülött” (autochton) holland férfiak túlsúlyával; a tizenöt interjúalany között mindössze négy nőt és két marokkói bevándorlót találni. Persze egy újabb interjúkötetben – amilyen hollandul nyilván már jónéhány megjelent – tanulságos lenne megszólaltatni a mára igencsak tarka „allochton” (bevándorló) népesség több nemzedéknyi képviselőit is: a törököket és a marokkóiakat, a Suriname-ból és a Holland Antillákról „gyarmati visszáruként” érkezetteket, a pusztító háborúk és népirtások eritreai, szíriai és afgán menekültjeit vagy épp az újabb lengyel, román és magyar bevándorlókat – melyek mind együtt leszármazottaikkal mára az ország népességének egynegyedét teszik ki, jövőbeni számarányuk pedig csak tovább nőhet, még akkor is, ha a jelenlegi holland gyakorlat csupán a menedékkérők egyötödét engedi tartósan betelepülni.

A könyv jórészt első közlésű szövegeket kínál, bár egy-egy interjú korábban az Élet és Irodalom, a Magyar Hang és a Válasz online oldalain is megjelent már. A beszélgetéseket hat tematikus fejezetbe rendezte a szerző, azokat külön felcímmel és „probléma-kalauzként” hosszabb előszóval ellátva. E fejezetcímek már maguk is megelőlegezik egy-egy téma fókuszpontjait:

„Hogyan jelenik meg a bevándorlás és az integráció a holland pártpolitikában? – Miért van és meddig lesz lakóhelyi szegregáció? – Miként keresi helyét a holland-marokkói közösség? – Kifehéredik-e egyszer a fekete iskola? – Miért a bűnözésben találják meg sokan a helyüket? – Hogyan gondolkodnak az integrációról a »hatvanasok«?”

Gondos szerkesztésre vall az is, hogy a hollandból fordított interjúk élén lábjegyzetben a kérdezettek rövid életrajzát is közli a szerző, melyet az interjúk további személyes vagy szakmai adalékokkal árnyalnak. Végigolvasva bátran mondhatni, érdektelen beszélgetés egy sincs a könyvben; aki csak megszólal itt, évtizedek óta közeli érintettje és szakértője a hollandiai bevándorlásnak – fontos és átgondolt aktuális mondandóval. Még akkor is, ha az interjúalanyok olykor egymással is vitáznak, vagy lényeges pontokon készek revideálni korábbi álláspontjukat.

Problémák – modellkísérletek

A hollandiai bevándorlóhullámok 1945-től napjainkig statisztikai adatokkal és elemző áttekintéssel több helyütt is nagy hangsúlyt kapnak a könyvben, akárcsak az e körül támadt politikai viták, mozgalmak, holland bennszülött és bevándorló pártszerveződések (Hans Jammaat Centrum, Geert Wilders Szabadság, Thierry Baudet Fórum a Demokráciáért pártja avagy a török DENK – „Egyenrangú” – etnikai párt mérsékeltebb társával, a rotterdami NIDÁ-val). Vagy a két felkavaró nyíltszíni merénylet: Pim Fortuyn, majd Theo van Gogh meggyilkolása 2002-ben illetve 2004-ben. Mindezek hátteréről szól, az alapos szerzői előszón kívül, a máig nagy tekintélyű holland veterán politikus: Frits Bolkestein, volt liberális párti frakcióvezető és EU-biztos s a nála két nemzedékkel ifjabb amszterdami politológus: Floris Vermeulen interjúja két igencsak egybehangzó idézetcímmel: „A valóságot nem lehet sokáig letagadni” és „Az integrációs problémákat már nem lehet megkerülni”.

Utóbb hozzájuk csatlakozik a könyvben napjaink legnépszerűbb holland történésze, a ’68-as nemzedékhez tartozó Geert Mak „Jobbak akartunk lenni a szüleinknél” című interjúja bölcsen önironikus visszatekintésével. Továbbá a vele egykorú szociológus, Herman Vuijsje, a politikai korrektség tabu-arzenáljának elszánt bírálója, aki többek közt az asszimiláció és az integráció fogalmi distinkcióinak revizióját sürgeti, mondván: „a saját kultúra megtartását lehetővé tevő holland minta korántsem teljes kudarc.”

Az integráció egy-egy kulcsproblémáját: a lakóhelyi és iskolai szegregációt, a munkavállalói esélyegyenlőség s az egyenlő bánásmód hiányát, a családi, közösségi és nyilvános nyelvhasználat anomáliáit konkrét példák sorával több interjúalany is elemzően szóvá teszi. A lakóhelyi szegregáció okairól és felszámolásának lehetséges módjáról mindjárt négyen is kifejtik nézeteiket: Martien Kuitenbrouwer, Gideon Bolt, Jaco Dagevos és Marco Pastors. Ketten közülük éveken át nagyszabású városrehabilitációs programot irányítottak: Kuitenbrouer a legsűrűbben lakott Amsterdam-West, míg Pastors a Rotterdam-Zuid negyedben, markánsan eltérő koncepciókkal.

Az előbbi főként azt célozta, hogy a szociális bérlakások rovására privatizálással és új építkezéssel – az önkormányzat, a lakásszövetkezetek és a magánbefektetők bevonásával – növeljék a piaci értékesítésű lakások számát, s ezzel vonzóbbá tegyék a negyedet a holland középosztálybeliek számára is. Míg az ambiciózus és kiemelt állami támogatást élvező rotterdami kísérlet egy húsz évre szóló programmal, a pártok befolyását teljesen kiiktatva, mellőz minden etnikai szempontot, és kizárólag a rászoruló helyi lakosok életmódjának hathatós támogatására koncentrál azok önkéntes, önrészes vállalásai fejében.

De mára kiderült, hogy mindkét modellnek nemkívánatos társadalmi mellékhatásai is vannak. Amsterdam-Westből, a szegényebb bevándorlók a feljavított negyed lakbér-emelkedésével két másik külkerületbe kényszerültek költözni, máris reprodukálva a szegregációt a város peremén. A rotterdami programot pedig, tudós bírálója, Gideon Bolt azért tartja elhibázottnak, mert kizárólag szociális célkitűzés vezérli, holott szerinte egy nagyváros etnikai sokfélesége igenis jól hasznosítható, pozitív tartalék, ráadásul az érintett etnikai kisebbségek maguk is ragaszkodnak a diverzitáshoz, mivel a többségi kultúra és nyelvhasználat így nem tud dominánsan rájuk telepedni.

Másfelől, mint Bolt hozzáteszi „egyik kisebbség sem szeretne olyan negyedben lakni, ahol a többséget a saját csoportja alkotja. Tehát egy török sem akar »Kis-Isztambulban«, egy marokkói sem »Kis-Casablancában« élni.”

Fekete, vegyes és iszlamista iskolák

Iskolaügyben hárman is nyilatkoznak, két gyakorló pedagógus: Carolien von Aken és Hans Laan, továbbá egy népszerű szociográfiákat publikáló allochton családokat kutató: Margalith Kleiwegt. Mindhárman szoros szálakkal kötődnek az amszterdami Calvijn College-hoz, ami jó tíz éve még hírhedt „fekete iskola”, azaz főként a bevándorlók gyermekeit oktató, lepusztult tanintézet volt, míg mára a régi nevén, csillogón fekete, impozáns új épületében kívül-belül egészen megújult és, mondhatni, mintaiskolává nőtte ki magát.

Az interjúkészítő először 2008-ban járt itt, majd 2019-ben újra felkereste a hitújító reformátor nevét viselő szakiskolát és korábbi interjúalanyait. A lelkes és elhivatott Carolien ekkor már más iskolában tanított, Hans viszont a válságos időket átvészelve, már 22 éve kitart itt, és derűlátással néz a megújulni képes „fekete iskolák” jövője elé.

Margalith többek közt aktív lobbizással követte végig az iskola és a környező negyed megújulását, s utóbb arról számolt be, hogy bár számos korábbi problémát sikerült megoldani, egy sor újabb támadt a helyükben. A nyelvi hátrányok felszámolásáért és a szegregált családi háttér feloldásáért továbbra is makacsul meg kell küzdenie a jórészt őshonos holland tanári karnak. Az idejáró hétszáz tizenéves diák kivétel nélkül nem nyugati származású bevándorlók gyermeke. Többségük török, marokkói és suriname-i, de antillai, bosnyák, ghánai, pakisztáni és sok más náció fia, lánya is kedvvel jár ide s a magáénak érzi.

Ehhez képest jóval zártabb szegregátumként működik ma Hollandia-szerte több mint félszáz iszlamista iskola, melyek háromnegyedét konzervatív török és marokkói szervezetek működtetik, s csupán a suriname-i muszlim közösség  fenntartotta maradék negyedük számít mérsékeltnek vagy liberális szelleműnek. A lendületesen évről-évre szaporodó „medreszéket” sokféle gyanakvás, és gyakran fellángoló politikai vita övezi átláthatatlan finanszírozásuk, kihívó fundamentalista elveik, alig titkoltan szaud-arábiai és törökországi pártfogóik, továbbá okkal gyanítható kétes kapcsolataik miatt nem egy terrorista hálózattal.

Bár a legtöbbjüknek talán direkt köze nincs hozzá, az mindenképp elgondolkodtató, hogy csak Hollandiából több mint 300 önkéntes csatlakozott az Iszlám Állam fanatikus halálbrigádjaihoz. Másrészről ide tartozik az az aggasztó új jelenség is, hogy Margalith Kleijwegt szerint a szélsőséges iszlám és iszlámellenes nézetek mára mind jobban megosztják az etnikailag vegyes középiskolák holland „bennszülött” és bevándorló mohamedán családi hátterű diákjait is.

Az etnikailag sokszínű holland palettához képest feltűnő, hogy a könyv lapjain a bevándorlás keltette konfliktusok rendre a két legnagyobb és legkevésbé integrálódott, egyenként jó 400-400 ezres hollandiai muszlim közösség: a törökök és marokkóiak kapcsán kerül szóba (ahogy a bevándorlók bűnözési statisztikáját és ez a két csoport vezeti.) Ennél is szűkebb az etnikai választék az interjúalanyok körében, ahol mindössze két középkorú marokkói – egyikük férfi, másikuk nő – beszél kettős kötődéséről és a bevándorlók szociális, vallási, nyelvi és kulturális dilemmáiról.

Ráadásul mindkettejüké kivételes sikertörténet, egyikük: Khalid Boudou hollandul publikáló regényíró, másikuk: Hafida Amajoud Hága jórészt bevándorlók lakta Schilderswijk nevű negyedének integrációs programvezetője. (Bár rajtuk is messze túltesz a könyv lapjain többször is említett marokkói származású, szociális reformprogramjaival rendkívül sikeres Aboutaleb, 2008 óta a második legnagyobb holland város: Rotterdam polgármestere.) Szerencsére a muszlim bevándorlókról a könyv holland interjúalanyainak is sok fontos és friss közlendője van.

„Nekem az a dolgom, hogy segítsek”

A kötetzáró beszélgetés kiemelt idézetcíme ez, amely az apeldoomi menedékkérő központ egyik holland önkéntesével, a nyolcvanéves Berbel Ninck Blokkal készült. Mind közül talán ez a legfrissebb és leginkább személyes hangú interjú, egyszerre emotív és racionálisan mérlegelő, torokszorító bő példatárával az emberi nyomorúságnak, mely utóbbi érezhetően a kérdezőt is megérinti. „Koromnál fogva hamar kialakul a bizalom irántam. Idősebb nő vagyok, így a szemükben [t.i. a Közel-Keletről érkező fiatal férfiak szemében] afféle anyafigura. Így is szólítanak.”

Berbel asszony holland protestáns lelkészcsaládban nőtt fel, eredeti foglalkozása szerint nyelvész, sokáig kiadói szerkesztőként dolgozott, majd tíz éven át holland csoportokat vezetett a Közel-Keletre és Belső-Ázsiába. Nyugdíjazása után önkéntesnek jelentkezett előbb egy menekültregisztráló állomásra, majd a menedékkérők közel ezerfős gyűjtőtáborába, hol vele együtt vagy hatvan, jórészt nyugdíjas korú nő és jogász gyakornok önkénteskedik.

Jól beszél arabul és több más nyelven is, a keleti kultúrák, szokások avatott ismerője, ami komoly bizalmi kredit interjúkészítő, esettisztázó feladatához. Önálló döntést ugyan nem hozhat, munkáján mégis sok múlhat, amelyhez empátia és önfegyelem, jóhiszeműség és kritikai kontroll egyformán elkel. Ahhoz például, hogy az ázsiai és afrikai „szégyen kultúrákból” érkezett, a „becsületbosszú” jegyében gyakran súlyos megaláztatást és fizikai abúzust elszenvedett menedékkérőket szóra bírja, hogy a gyanakvó irániak bizalmát megnyerje és a túlbuzgó, fecsegő eritreai tolmácsokat a helyükre tegye, vagy hogy egy török néven, török útlevéllel érkezett „kínairól” végül kiderítse: voltaképp ujgur menekült az illető…

Egészen bizarr esetek is előadódnak; például az, hogy egy afgán férfi indokát, miszerint egy kínai útépítés munkásaként kényszerült már negyven éve háború dúlta hazáját elhagyni, a holland idegenrendészet kevésnek találta, mire Berbel asszony feltárta, hogy őt és útépítő társait a Taliban hadurai azért fenyegették meg életveszélyesen, mert az aszfaltozott út megnehezíti nekik a „szabad” aknatelepítést… Másrészt akadnak olyanok is, akik a kérdező bizalmával durván visszaélnek, így az a magát ártatlan áldozatnak beállító férfi, akiről utóbb kiderült: súlyos háborús bűnök terhelik a múltját.

Ugyanezen kötetzáró interjú hasonlóan abszurd részletekbe avat be a holland menedékjogról és a menekültfogadó rendszer működésmódjáról is. Itt csak röviden: az Európai Unión kívüli idegenek tartózkodási vagy letelepedési engedélyt házasság, családegyesítés címén, vendégmunkásként vagy menekültként kérhetnek Hollandiában. Ez utóbbi elbírálásában a holland idegenrendészeté a végső szó, bár a döntéshozók csupán az aktákból „ismerik” ügyfeleiket.

Ez átlag két és fél évig, bár néha jóval tovább is eltart, mivel a végzés bírósági úton megtámadható, adatkiegészítést, felülvizsgálást kérve.

Deklarált menedékkvóta ugyan Hollandiában nincs, ám a 20 százalékos felső határt már jó ideje szigorú „előirányzatként” kezelik – annak ellenére, hogy a Holland Statisztikai Hivatal egy négy évvel korábbi felmérése szerint a holland lakosság 77 százaléka segítőkészen viseltetik a menekültek iránt.

Az elutasított kérelmezőkre elvben kitoloncolás vár, ám ez sem ilyen egyszerű. Egyrészt jónéhány származási ország eleve nem fogadja vissza állampolgárait, másrészt egy széleskörű holland civil hálózat jóvoltából megvan a lehetőség az illegális – bár hatóságilag nem üldözött – továbbmaradásra is. (A legismertebb ilyen pártfogó szervezet az önkormányzatok által is támogatott „bed-bad-brod” – ágy-fürdő-kenyér – ellátó hálózat). A rendszer bonyolult ellentmondásait tovább szaporítják a politikai beavatkozások, így a jobboldali liberális kormány egy nemrégi felvetése, miszerint ideje lenne újra megfontolni, hogy az elutasított menedékérők már Hollandiában született gyermekei maradhatnak-e az országban… Nota bene azok, akik sosem jártak még szüleik hazájában, s annak nyelvét nagyobb részt nem is ismerik.

Mi következhet mindebből? Netán, hogy csak legenda Hollandiát eredendően befogadó nemzetnek tartani? Semmiképp sem. Mindez sokszázados, valós tényeken alapuló, tiszteletre méltó tradíció, a holland társadalom önképének máig fontos része. A Portugáliából elűzött szefárd zsidók s a Franciaországból menekült hugenották befogadásától a 20. századi hasonló exodusokig: az ’56-os magyarok, a Pinochet által elűzött chileiek, az iszlám forradalom után ide menekült iráni másként gondolkodók vagy épp a legutóbbi balkáni háború poklából érkező délszláv civilek sokaságáig, akik mind itt találtak túlélő esélyre, otthont és menedéket kínáló új hazára.

Más kérdés, hogy a Max Weber-i distinkció jegyében a spontán érzelmi avagy lelkiismereti szolidaritást nem kevés aprómunkával mind jobban össze kellene hangolni a „felelősség etikával”, ami a befogadás hosszútávú következményeivel is számol, ez viszont gyakran nehéz és időigényes feladat.


Munkáját előszavának végén e sorokkal ajánlja a szerző:

„Hollandia – sok más országhoz hasonlóan – ma versenyt fut az idővel. Ezek a beszélgetések erről a versenyről, illetve e verseny jelenlegi – hol optimizmusra, hol pesszimizmusra okot adó – állásáról tudósítanak, és talán hozzájárulnak ahhoz, hogy a bevándorlásról és integrációról folyó viták egy konkrét ország konkrét példája révén ne csak érzelmekről és ideológiákról, hanem tényekről is szóljanak.”

Ámbár a spontán érzelmi hatás is elkel néha a megrögzött fóbiák és ellenérzések eloszlatásához. Egy-egy bizalomkeltő arc, áthatóan tiszta tekintet, mint azé a fekete fejkendős marokkói lányé, kinek fényképe a borítóra került, alatta a megszólító erejű könyvcímmel: „Nem kell félnetek jó lesz”.

Vajon ki a címzettje e kétértelmű ígéretnek? A leendő bevándorló társak, a holland társadalom – netán mindezek együtt? Egy biztos: Bérczes Tibor elmélyült, adat- és gondolatgazdag interjúkötetét forgatva lesz miről töprengjen a magyar olvasó – éljen bár „autochtonként” itthon vagy, mint egyre többen, „allochtonként” Hollandiában.