Magyarországot a koronavírus-járvány negyedik hulláma ugyanolyan súlyosan érinti, mint a tavaly őszi járványhullám. Immár közel hétezren kerültek kórházba, s majdnem hétszázan szorulnak gépi lélegeztetésre. A kórházak csakúgy, mint egy évvel ezelőtt és idén tavasszal, túlterhelődtek. Ennek egyik legbiztosabb jele, hogy a tervezhető műtéteket elhalasztják.

Ugyanakkor ami a mostani járványhullámot megkülönbözteti az előzőektől az az, hogy a rendelkezésünkre állnak azok a védőoltások, amelyek révén a súlyos megbetegedések számát lényegesen csökkenteni lehet. Ez akkor is úgy van, ha a vakcinagyártó óriáscégek ügyeskednek, nyomást gyakorolnak, a legkétesebb üzleteket kötik, titkolóznak. Ezt eddig is megtették, de a védőoltásuk hatékonyságán ez mit sem változtat. Nem csudaszérumokról van szó: nem fog tőlük táncra pördülni a kórházi ágy, és nem állnak szonetté bennünk az antitestek, bár az is igaz, arra csakugyan képesek, hogy mellékhatásként zajos-kultúrharcos újságírókat pódiumra emeljenek.

Bebizonyosodott az is, hogy nem elegendő, ha a védőoltásokat a társadalmak pusztán a fele vagy kétharmada veszi fel. A lehető legteljesebb átoltottság szükséges ahhoz, hogy a gyenge lábakon álló egészségügyi rendszer ne omoljék össze.

A védőoltások hatékonysága idővel csökken, ha pedig a vírus akadálytalanul köröz az emberek között, nemcsak egy újabb, ellenállóbb variáns feltűnésétől kell tartani, de azokra is, akik már átestek a fertőzésen és azokra is, akik oltottak, hatással lesz.

Nem „gyógyulásról” beszélek, s nem arról, hogy a járvány előtti rend áll vissza. A valódi gyógyuláshoz még nagyobb erőfeszítésre lesz szükség, a régi rend pedig nem kívánatos. A járvány kihívta a kapitalizmust és vele együtt azt a társadalmi berendezkedést is, amely felelős a járványért. A korona nem az égből pottyant közénk, hanem ott feküdt a luxustermékek piacán, hogy aztán a turizmus vérkeringésében szerteterjedjen az egész földtekén. Ha sokszorozódott és mutálódott, nemcsak új variánst hozott létre, hanem különleges jogrend, kijárási tilalom és az elnyomás sokszínű alakzatai pattantak ki a tüskéiből.

A védőoltás szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy a megtépázott és kizsigerelt társadalomromjaink megmaradjanak.

Üdvözülést nem kínál. A járvány túllépte azt a határt, amelyen belül még reménykedhettünk abban, hogy egyszer eltűnik. Idővel talán csillapodni fog és megszelídül, de miután már nem pusztán emberek közt terjed, a környezetünkben élő állatok révén újult erővel térhet vissza.

Ahhoz, hogy embertársaink életét és egészségét megkíméljük, és a még nagyobb nyomorúságot elkerüljük, most az szükséges, hogy mihamarabb mindenki – azon kevesek kivételével, akiknek ez ellenjavalt – beoltassa magát.

Ez még inkább igaz azokra, akik minden gond nélkül hozzáférnek a vakcinához.

Az a kormány, amely csak az elmúlt másfél évben is – osztozva oly sok kormány gyakorlatában – következetlenül, könnyelműen és a járvánnyal visszaélve cselekedett, hogy inkább mondhatjuk, hogy a járvánnyal kormányzott, de nem a járvány ellen: az a kormány most, az oltási hét (még ha féloldalas) megszervezésével, helyesen járt el.

Mindazok, akik – úgy, mint ahogyan erről Ausztriában határoztak – el kívánják kerülni, hogy az oltás általános, azaz mindenkire kötelező érvényű legyen, most tehetnek erről: még ma ellátogatnak a legközelebbi oltópontra.

E sorok írója nem híve semmiféle kényszernek és megfélemlítésnek, főként akkor nem az, ha okkal gondolhatja, hogy a belátás, a meggyőzés és az érvek hatásosabbak és célravezetőbbek, mint a parancs, a büntetés és a fenyítés – amelyek azt a szándékolatlan látszatot kelthetik, hogy különös vagy gyanús oka van a rendreutasításnak, ami nem igaz.

Láthatjuk máris, hogy az oltási hét első napján sokkalta többen jelentkeztek az oltásokra, mint az előző hónapokban, amikor a bonyodalmas regisztráció sokakat eltántoríthatott a jelentkezéstől.

Merem hinni, hogy az oltásra buzdítás hangja azokhoz is eljut, akikhez eddig nem jutott el. Bízom abban, hogy sokkal többen oltatnák be magukat, mint ahányan eddig ténylegesen megtették – s amikor erre lehetőségük van, csakugyan élnek vele.

Hiszen az eddig távol maradók szerényebb hányada vírustagadó, nihilista vagy önző – bár csakugyan az elsőként említettek a legzajosabbak.

A legnagyobb hátráltató tényező még mindig az, hogy nem fér hozzá mindenki a védőoltáshoz.

Félő, hogy embertársaink nagy része annyira elszigetelten és rossz körülmények közt él, hogy számukra a járványos megbetegedés rémképe képtelen volt belopni magát a mindennapi fenyegetések közé. Célravezetőbbnek tűnik, ha őket nem az állam parancsolja (amelynek az intézményeivel szemben joggal bizalmatlanok), hanem azok az elkötelezett önkéntesek szólítják meg, akik már eddig is példát mutattak emberségből.

A regisztráció leegyszerűsítésével, az oltóbuszokkal, plusz pihenőnapokkal, az oltópontra jutás költségének megtérítésével és egyéb jutalmazással még mindig előbb sikerülhet elérni azt az eredményt, amelyet a kötelező oltás – amely Magyarországon még napirenden sincs – is célozna: a lehető legteljesebb átoltottságot és az átoltottsági szint megőrzését. A büntetés, a kényszer még vehemensebb makacssághoz, még nagyobb ellenálláshoz vezet, miközben a büntetés – ahogyan lenni szokott – az emígy is rossz körülmények között élőket sújtja, ha egyáltalán lesz valaki, aki érvényt szerez neki, s nem merül ki a postai kézbesítésben.

Még nincsen minden veszve, de aggodalmaink és borúnk nem indokolatlanok.

Vegyenek részt az oltási héten, követeljék az életmentő vakcinát, győzzék meg a szakszervezeti tagokat és a munkatársakat, a szomszédokat és az ismerősöket, hogy oltassák be magukat.

Utána pedig elindulhatunk a valódi gyógyulás útján.