Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A hajléktalan emberek helyzete nem propaganda kérdése, hanem valós társadalmi probléma Interjú Kozma Lilla Ritával, az Utcamesék szerzőjével

Az Utcamesék Kozma Lilla Rita első könyve, témája pedig egy nagyon komplex és ritkán tárgyalt kérdéskör, a hajléktalan emberek élete. A szociális munka nehézségeiről, a kötet szereplőinek érzelmi válságairól és a hajléktalan emberek helyzetéről kérdeztük az írót.

Mérce: A szociális munkások munkája sokrétű. Miért döntöttél úgy, hogy hajléktalanokkal szeretnél foglalkozni?

Kozma Lilla Rita: Először egy évig dolgoztam családsegítőben, viszont azt a munkakört ott kellett hagynom, mert annyira leterhelt. Egyszerűen nem bírtam. A hátrányos helyzetű gyerekekkel való munka sokkal jobban megviselt lelkileg, mint később a hajléktalan emberekkel végzett munkám. Ezzel párhuzamosan elvégeztem a szociális munka szakot a Pécsi Tudományegyetemen, majd pedig a pécsi Támasz Alapítványnál kezdtem el hajléktalanokkal foglalkozni. Egy évet töltöttem Pécsett, majd pedig két és fél évet dolgoztam Budapesten. A fővárosban kezdtem el igazán foglalkozni és segíteni a hajléktalan embereken.

Fotó: Kozma Lilla Ritával (balra) Tallér Edina beszélget az utcamesék bemutatóján. / Tarandus Kiadó

Mérce: A könyvbemutatódon elmondtad, hogy eleinte „természetes félelem” volt benned a hajléktalan emberekkel szemben. Hogyan sikerült ezt legyőznöd?

Kozma Lilla Rita: Igazából senki sem készített fel az „utcázásra”, egyből a mélyvízbe kerültem. Próbáltam saját magamat felkészíteni, és még Pécsett ezért vállaltam nagyon sok éjszakai műszakot. Tudtam, hogy az éjszakai ügyelet különbözik  a nappali műszaktól, nem veszélyesebb, de más. Emlékszem, mikor először teajáratoztam, leöntöttem véletlenül az egyik hajléktalan embert, mert annyira féltem és izgultam attól, hogy vajon mit fog majd szólni hozzám. De ez a félsz előbb-utóbb kikopott belőlem, ahogy egyre többet jártam az utcákat és megismertem ezeket az embereket, ezt a közeget. Egyre több adatfelvételt készítettem velük, szállóra vettem fel őket. Megismertem őket.

Amint ledőltek azok a sztereotípiák, amiket mindenki zúdít rád, sokszor a szakmán belül is, elmúlik ez a félelem.

Mérce: Miért döntöttél úgy, hogy a munkád során megismert emberek történetét másoknak is hallania kell?

Kozma Lilla Rita: Az írás nekem alapvetően traumafeldolgozós módszerként kezdődött, és lehet az Utcameséket így is értelmezni. De ebben a könyvben nemcsak az én fájdalmam, hanem számos más, a munkám során megismert ember fájdalma és lelke is benne van. Egy hang akartam lenni a klienseim számára. Értük akartam beszélni. Fel akartam hívni mások figyelmét arra, hogy valós problémáról van szó. A hajléktalan emberek helyzete nem propaganda kérdése, hanem egy létező társadalmi probléma, amire jelenleg nincs megoldás. Vagy ha van, akkor én nem tudom, hogy mi lenne az.

Mérce: Visszatérő elem számos történetednél a tehetetlenség, illetve egy „üres érzés”, mely a főszereplőnkben marad szinte minden hajléktalanokkal töltött incidens után. Ez a tehetetlenség a főszereplő, és így saját magad tehetetlensége is, vagy sokkal inkább a rendszeré?

Kozma Lilla Rita: Természetesen a saját magam tehetetlensége is benne van a történetekben, ami a hajléktalan emberek tehetetlenségével és kiszolgáltatottságával fonódik össze.

Nem szabad elfelejteni azt, hogy a rendszer segítsége nélkül a szociális munkás nem tud dolgozni. Az utcai szociális munka a hajléktalan ellátás alapja. Hogyha az utcás az utcáról nem viszi be az embert, akkor a hajléktalan ember önszántából nagy valószínűséggel nem fog bemenni. Én ezért azt láttam legfontosabb feladatomnak, hogy kimozdítsam ezeket az embereket azokból a hátrányos és rossz helyzetekből, amelyekben éppen benne vannak.

Ehhez a feladathoz viszont a rendszertől nem kaptunk elegendő támogatást. Elvárás az van, eszközök viszont nincsenek biztosítva. Így nem tudunk a rászoruló embereken segíteni. Ezt az elvárás–eszközhiány szembenállást jól szemlélteti a tüdőszűrés problémája.

Számos éjjeli melegedőhelyen, nappali menedékhelyen elvárás, hogy az ügyfeleknek legyen tüdőszűrése. Viszont ahhoz nincsen elég eszköz biztosítva, hogy ennek a kitételnek eleget tegyünk. Így vagy nem engedjük be ezeket az embereket a melegedőkbe, vagy beengedjük, és így veszélyeztetjük a többiek egészségét. A Máltai Szeretetszolgálat szűrőbusza havi három alkalommal járta körbe Budapestet, ami édeskevés ahhoz, hogy mindenkit meg tudjanak vizsgálni.

De itt beszélhetnénk akár az okmánypótlásról is, amiben szintén nagy szükség van a szociális munkások közbenjárására, ugyanis a hajléktalan emberek nem igazán foglalkoznak ezzel. Ám ez még a jobbik eset. A rosszabbik, ha egyenesen elküldik őket az okmányirodákból a kinézetük miatt.

Ez egy ördögi kör: nem tud felöltözni, mert nincs hol laknia, nincs ruhája, nem tud hol megfürdeni, mert nincs tüdőszűrője. Munka nélkül nincs lakcím, lakcím nélkül nincs munka. Ebből a spirálból pedig nagyon nehéz kiszabadulni, pláne akkor, ha az állam nem segít.

Mérce: A könyvedben gyakran szóba kerül a bizalom kérdése, illetve annak hiánya. Milyen tapasztalatokat szereztél ezzel kapcsolatban? A bizalomhiány milyen problémákat szülhet? 

Kozma Lilla Rita: A kliensnek nincs más a szociális munkáson kívül. Vannak barátai meg sorstársai, de ők nem tudnak segíteni. Vannak olyan ügyfelek, akik barátkoznának, akik nagyon kötődnének hozzánk, a személyünkhöz, de ezt nem nagyon lenne szabad engedni. Nem szabad abba belecsúszni, hogy te vagy a legjobb barátja, te vagy a családja, mert egy idő után már nem fogod tudni rendesen végezni a munkádat. Ez etikailag egy nagyon bonyolult helyzet.

Nyilvánvaló, hogy bennünk jobban bíznak a hajléktalan emberek, mert mi intézzük az ügyeiket, mindent tőlünk kapnak, legyen szó információról, élelemről vagy vitaminokról. De például velünk beszélgetnek a problémáikról is, mi gyakorlatilag a pszichológusai is vagyunk ezeknek az embereknek. De mi nem pszichológusok vagyunk, hanem szociális munkások, van átfedés, de mi nem tudunk olyan mély és szakmai tanácsokat, segítséget nyújtani, mint amire szüksége lenne a klienseknek.

A kollégák közti bizalom terén is éreztem hiányosságokat. Sokszor tapasztaltam, hogy nem bíznak meg bennem az idősebb munkatársak, csak azért mert fiatal vagyok. Nem mindenki fogadott el egyenértékű kollégának, szakembernek. Ezért lenne szükség többek között belső foglalkozásokra, tréningekre a szociális munkásoknak. Ki kell építeni a bizalmat egymás felé, és csak utána tudjuk igazán továbbadni azt az utcán élőknek.

Utcamesék. / Tarandus Kiadó

Mérce: Szintén gyakori elem a történeteidben a közömbösség, mind a kliensek, mind a szociális munkások részéről. Milyen tapasztalataid voltak az „elidegenedéssel” és a közömbösséggel a munkád során?

Kozma Lilla Rita: Én egyszerűen nem tudtam elszakadni a klienseimtől. Minden egyes eset, amivel találkoztam, mélyen megérintett. Sokszor túlságosan is. Volt olyan kliensem, aki velem egykorú volt, és már az utcán élt, őt egy idő után át kellett adnom egy kollégámnak, mert egyszerűen nem tudtam professzionális keretek között megmaradni a vele töltött munka során.

Nagyon közel éreztem magamhoz őket. Nem tudtam nem bevonódni, csak úgy tudtam jól végezni a munkámat. Ennek viszont az volt a következménye, hogy mindent magamba zártam, de akkor és most is úgy gondolom, hogy csak így tudtam maximálisat nyújtani a klienseim számára.

Azt nem mondanám, hogy a kollégáim közömbösek voltak, viszont sokszor tapasztaltam, hogy voltak ügyek, amik engem nagyon megráztak, őket pedig nem igazán érintették meg, vagy legalábbis nem mutatták kifelé, mondhatni átléptek ezeken az eseteken „úgyis lesz rosszabb” alapon. Nekem ez viszont nem ment. Részben ezért is hagytam ott a szakmát.

Mérce: Milyen okok játszottak még szerepet abban, hogy magad mögött hagyd a szakmát? 

Kozma Lilla Rita: Belefáradtam abba, hogy képtelenség embereken segíteni. Sok minden megelőzte a felmondásomat, de ami nagyon betett, az az október 15-ös hajléktalantörvény volt [1]. Az engem nagyon letaglózott, különösen az, hogy innentől kezdve szociális munkásként együtt kellett volna működnünk a rendőrséggel, és az ő segítségükkel kellett volna elvinnünk az ügyfeleket innen-onnan.

De a legnagyobb problémát az jelentette számomra, hogy nem volt senki, akivel a szakmán belül megbeszélhettem volna a sérelmeimet, az érzéseimet és a problémáimat. Nem ment az a mentalitás, amibe számos kollégám belesüllyedt, miszerint „ez is csak egy munka” vagy „csak csináld, amit fentről mondanak”. Én nem tudtam így megélni ezt a munkakört, a szociális munkát.

De ennek az egész problémának a gyökere, hogy a szociális munkások mellé nincs kirendelve mentálhigiénés szakember. A szociális munkások számára nincsen kellő segítség biztosítva.

Fotó: A rendőrség hajléktalan férfi ellen indít eljárást a Móricz Zsigmond körtéren 2018 októberében. / Mérce

Mérce: A könyvben sok olyan történet van, amit az adott hajléktalan szereplő szemszögéből írsz meg. Miért döntöttél úgy, hogy belebújsz ezeknek a szereplőknek a bőrébe?

Kozma Lilla Rita: Sokkal hitelesebben tudtam így átadni az üzenetet. Minden történetem egy volt kliensemről szól, kivéve a Jászai Mari tér címűt, ami egy ügyvéd szemszögéből íródott, az október 15-ei események kapcsán, ez a történet teljesen fikció. Utóbbi azért született, mert szerettem volna egy olyan fiktív elemet is beletenni a könyvbe, ami nem olyan szomorú és lehangoló, mint a többi, de végül ez is elég melankolikusra sikeredett…

Azért is „bújtam a bőrükbe”, mert nem tudtam tőlük eltávolodni. Ismertem ezeket az embereket. Olyan ügyfelek történetét írtam meg, akik nagyon kemény élettörténettel rendelkeznek, és ezt meg kell mutatnom másoknak is, ha esetleg ilyen helyzetbe keverednek, vagy ilyen helyzet közelében vannak, és eljut hozzájuk a novellám, akkor tudják, hogy kihez, mikor és hogyan lehet fordulni.

Mérce: Hogyan próbálják meg a hajléktalan emberek megőrizni saját méltóságukat, és mint szociális munkások, mit tettetek a méltóságuk megóvásáért?

Kozma Lilla Rita: Én igyekeztem minden esetben kikérni a kliensemnek a véleményét minden vele kapcsolatos döntésben, ha erre volt lehetőség. Megkérdeztem, hogy hova szeretne menni, milyen ellátást szeretne és így tovább, de sajnos legtöbbször azt a választ kellett adnom, hogy ez nem rajtam múlik, ugyanis a lényegi döntéseket három telefonnal arrébb, a mi fejünk felett hozták meg

Az mindig nagyon szomorú volt, amikor nem jött össze a kliens által kért elhelyezés, és ezt el kellett mondanom neki. Ilyenkor mindig azt éreztem, hogy ezek után már sosem fog megbízni bennem, az eddigi közös munkánk meg mehet a kukába.

A méltóságuk megőrzéséhez egyébként szorosan kapcsolódik a hely, amit otthonuknak választottak. Az utca és egy szálló között ég és föld a különbség, mégis sokan inkább úgy döntenek, hogy nem mennek be. Ragaszkodnak azokhoz a helyekhez, ahol már évek óta élnek, mert az az egyetlen dolog, ami az övék.

Mérce: Tapasztalataid szerint milyen rendszerszintű változásokra lenne szükség ahhoz, hogy a szociális munkások megfelelő módon tudják végezni a munkájukat?

Kozma Lilla Rita: A munkaeszközök hiánya a legnagyobb probléma. Én már nem dolgoztam a koronavírus ideje alatt, viszont tartottam a kapcsolatot számos olyan volt munkatársammal. Elmondásuk szerint nem kaptak szinte semmilyen segítséget sem. Adtak nekik egy orvosi maszkot meg egy védőruhát. Ha ez a ruha vagy maszk összekoszolódott vagy megrongálódott, akkor nem kaptak helyette másikat. Saját maguknak kellett ezeket pótolni.

Az az elvárás, hogy a szociális munkások legyenek kint az utcán folyamatosan, 12, 24, 72 órában, de ehhez nem biztosítják nekik az eszközöket. A szociális munkások életét és biztonságát semmibe veszik, és ez nem csak a fizetésen látszik.

Amikor én elkezdtem a pályán dolgozni, akkor tudtam, hogy nagyjából nulla fizetéssel kell számolnom. Tudtam, hogy ebből nem lehet megélni, ezért volt három másik állásom a főállásom mellett. Dolgoztam nappali melegedőben, éjjeli melegedőben, mindig oda mentem, ahová kellett ember, és mindig kellett ember. Mindezt azért, hogy a saját lakhatásomat rendezzem.

De mindezek ellenére én azt mondom, hogy ez egy jó szakma. Az, hogy segítesz embereken, próbálsz megmutatni nekik minél több lehetőséget, annál több nekem nem kell.

Kis Nikolett festménye az Utcamesék megjelenése apropóján készült.

Mérce: Tervezel-e folytatást az Utcameséknek vagy van-e tervben másik könyved?

Kozma Lilla Rita: Az Utcameséknek nem lesz folytatása, ez egy lezárt történet. Van vázlatom egy új könyvre, melyben bántalmazott hajléktalan nőkkel szeretnék interjúkat készíteni, és ezt szeretném regénnyé dolgozni.

Az írás mellett szeretnék visszatérni a szakmához, ugyanis hiányzik az utca. A munka feltételeivel, a felsorolt problémák miatt egyelőre hadilábon állok, és próbálok olyan helyet keresni, ami valamilyen szinten orvosolni próbálja az említett rendszerszintű problémákat.

Nem akarok olyan író lenni, aki megír több száz könyvet és a szobájából okoskodik.

Mérce: Milyen tanácsod lenne azoknak, akik szintén szociális munkásként szeretnének dolgozni?

Kozma Lilla Rita: Én azt mondanám, hogy csinálják! És hajléktalan ellátásba menjenek, ha tehetik, mert ott kapják meg a legtöbb pozitív mosolyt a kliensektől. Az egyetlen közeg, ahol visszajön lelkileg az, amit ez a munka kivesz egy emberből.

Kozma Lilla Rita, kaposvári író első könyve, az Utcamesék októberben debütált a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron, ahol a szerző először beszélt a nyilvánosság előtt novelláskötetéről és olvasott fel részleteket a könyvben megjelent megrázó és szívszorító történetekből.

A kötet kiadója, a Tarandus Kiadó szerint az Utcamesék „törekszik arra, hogy minél közelebb hozza az olvasót a hajléktalan emberekhez és hogy a hajléktalan emberek szemén keresztül levigye az olvasót a pokol bugyraiba, feloldozás nélkül. Azonban az Utcamesék legerősebb aspektusa mégis az a kendőzetlen őszinteség, amivel a szerző elénktárja a valóságot”.

[1] – 2018 októberében a kormány módosította az Alaptörvényt, miszerint az egész országban tilos lett az életvitelszerű közterületi tartózkodás, ezzel kvázi illegálissá tette a hajléktalanságot – A szerk.

Kiemelt kép: 2020.03.28 Fotó: Markoszov Szergej. Helyszin: Budapest váci utca. Hajléktalan kéregető koronavirus-járvány alatt.