Márki-Zay Péter és Karácsony Gergely ellenzéki miniszterelnök-, valamint ex-miniszterelnök-jelöltek között az előválasztás hajrája óta afféle se veled-se nélküled viszony bimbózásának lehetünk tanúi. Hosszas évődés után pénteken közös sajtótájékoztatón jelentette be a két jelölt, hogy Karácsonyt minden korábbi híresztelés és várakozás ellenére végül mégiscsak elütötte a villamos. De aggodalomra semmi ok, hisz a magát jobboldaliként pozicionáló, jobboldali, sőt, fideszes politikákat támogató jelölt képviselni fogja a baloldali szavazókat és elveket, valamint végrehajtja a zöld és baloldali programokat. Na hiszen.

A különös szövetség hatalomtechnikai indoklását már unalomig ismerjük a két jelölt megszólalásaiból, miszerint véleményük szerint Dobrev Klárával nem lehet leváltani Orbánt, így őt mindenképp le kell győzni.

Ennyi most legyen is elég a hatalomtechnikából. Ha valaki ilyesmire kíváncsi, manapság elég, ha kinyújtja a kezét az interneten, és bele fog akadni. Most inkább azt nézzük meg, mit képvisel voltaképp Márki-Zay Péter, és politikai nézetei erőteljes érvényesülése esetén lehetséges-e olyan kormányzás, ami legalább nyomokban hasonlít arra, amilyenről Karácsony beszélni szokott?

Kulcskérdések: adóreform és családtámogatás

Márki-Zay kormányzása a társadalmi igazságosság szempontjából nem sok jóval kecsegtetne, és igencsak távol állna volt vetélytársa és szövetségese zöldbaloldali elveket is érvényesíteni kívánó liberális programjától.

Márki-Zay nem csinál titkot abból, hogy megtartaná a családi adókedvezményeket és a családtámogatások rendszerét. Ez egyébként benne van az ellenzék „Közös alap” programvázlatában is, miszerint „[a] családi adókedvezmények rendszerét meg kell tartani, de a nehéz helyzetben lévő családoknak több támogatást kell kapniuk. A családi pótlék összegét (több mint évtizednyi elmaradást behozva) meg kell duplázni, és a továbbiakban értékállóvá kell tenni.”

A családi adókedvezményekről azt érdemes tudni, hogy alapvetően a tehetőseknek nyújtanak segítséget: a kormány családtámogatási politikája a felső- és középrétegeket célozza. Karácsony többször kifejtette, hogy nem ért egyet ennek a rendszernek a fenntartásával. Kérdéses, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester milyen tudathasadásos állapotban tudná egyszerre képviselni saját politikai elveit és kritikáit – már amennyiben megnyeri az előválasztást, és tavasszal győz az ellenzék, ezután pedig ígéretéhez híven képviselni a baloldali gondolatokat is?

A CSOK igénybevételéhez és maximális kihasználásához több tízmilliós önrészre van szükség, valamint stabil, több százezres keresetre, vagyis értelemszerűen a jómódúak tudják igénybe venni. Az adókedvezmények és -visszatérítések formájában igényelhető támogatások szintén azok számára nyújtják a legnagyobb segítséget, akiknek a legkevesebb szükségük van rá. A magasabb bérek után befizetett nagyobb összegek ugyanúgy járnak vissza, mint az alacsony bérek után befizetett kisebb összegek. Azokkal azonban jóval kevésbé van kisegítve, aki kevesebbet keres, mint az, aki vaskosabb összegeket kap vissza a magasabb fizetése mellé.

Noha örömteli, hogy a program – és vélhetően Márki-Zay – is támogatja, hogy a nehéz helyzetben lévő családok több támogatást kapjanak, de az nem világos, hogy mégis mi szükség van a tehetősek érdekeit szolgáló adókedvezmények fenntartására?

A jellegükből fakadóan jobbmódúakat segítő kedvezmények felszámolásával nagyobb mozgástere lenne a szegényebbeket segítő, normatív támogatások emelésének.

Itt pedig elértünk a jelenlegi rendszer egyik legnagyobb rákfenéjéhez, az egykulcsos személyi jövedelemadóhoz. Magyarországon a Fidesz második hatalomra kerülése óta egykulcsos a személyi jövedelemadó, vagyis keressen a dolgozó bármennyit is, ugyanakkora arányát kell befizetnie jövedelme után. Nem véletlen, hogy a világ legtöbb országában többkulcsos adórendszert alkalmaznak, az alacsony keresetűekre ugyanis aránytalanul nagy terhet rak az ilyen rendszer, szemben a progresszív jövedelemadóval, ami igazságosabb teherviselést tenne lehetővé. Sávos rendszerben a magasabb keresetekre magasabb jövedelemadókulcsok vonatkoznak, így aki többet keres, jobban kiveszi a részét a teherviselésből, az alacsonyabb keresetűek terheit pedig jelentősen könnyíteni lehet, például a minimálbér adómentessé tételével.

Márki-Zay ennek ellenére hangsúlyozta: ragaszkodik – a partizános interjújában elhangzottak alapján legalábbis belátható időtávon belül – az egykulcsos jövedelemadóhoz. Ezt azzal magyarázta, hogy egyrészt nem lenne rá pénz – holott a magasabb keresetek magasabb adója többletbevételt is jelenthetne -, másrészt amennyiben progresszív jövedelemadót javasolnának, akkor a Fidesz adóemeléssel riogatna, ez pedig rontaná az ellenzék választási esélyeit. Ez kétségkívül így van, de talán akkor is így lenne, ha az ellenzék el kívánná törölni az SZJA-t.

Azonban az ellenzéknek feladata az is, hogy képviselje az igazságosabb társadalom igényét, és szembemenjen a kormány kirívóan népellenes politikájával. Aminek része az, hogy az alacsonyabb keresetűek adóját csökkenteni kell, míg a magas kereseteket jobban kell adóztatni, ideális esetben progresszív, sávos rendszerben.

Az intézkedés egyébként az egalitárius intézkedésekre nyitott, és igencsak elszegényedett magyar társadalomban biztosan népszerű lenne, ha pedig az ellenzék abban bízik, hogy megragadhatja a társadalom képzeletét, és megnyerhet egy választást anélkül, hogy a Fidesz hazugsághadjárataival szembemenve elmagyarázná, hogy mit is tenne kormányon, akkor nem sok sikerre számíthat.

Félreértés ne essék: a progresszív jövedelemadó még nem szocializmus, de még szociáldemokrata programnak is gyenge. Ez egy olyan minimum, amit egy felelős, a társadalom érdekeit legalább hellyel-közzel szolgáló kormányzásra készülő politikai tömbnek körömszakadtáig képviselni kell. Mert ez szolgálja a társadalom széles rétegeinek az érdekeit, nem pedig az igazságtalan családtámogatási rendszer fenntartása.

Az igazság kedvéért érdemes megjegyezni: az ellenzék „Közös alap” programjában szerepel a legalacsonyabb jövedelmek adómentessé tétele, ezt Márki-Zay sem veti el, hiszen mint mondta, az adócsökkentés számára is elfogadható. Ez egyébként egybevág a jelölt fennen hangoztatott jobboldali elveivel.

A Közös alapban szerepel továbbá a társasági adó átalakítása oly módon, hogy a nagy multinacionális cégek magasabb adókulccsal adózzanak. Jelenleg a társasági adó egységesen kirívóan alacsony, 9 százalékos, azonban a nagy cégek effektív adója 3-4 százalék körül alakul – valamint a rekordmagas ÁFA csökkentése, ami szintén fontos és helyes lépés.

Ami nagyobb kérdés, hogy a program szerint  „[a] nagyvállalatoktól és a leggazdagabbaktól a közteherviselésben való nagyobb hozzájárulást kell kérni” (kiemelés tőlem). Ennek formáját és módját nem taglalja a program, és amennyiben a többkulcsos vállalati adót elutasítják a kormányzásra készülő jelöltek, ennek lehet a módja például vagyonadó, tőkejövedelemadó, de a tág megfogalmazás alapján akár a nagybirtokok részleges elkobzása is. Ami mind kívánatos volna a társadalmi igazságosság szempontjából, a jelöltek azonban szemérmesen hallgatnak megoldási javaslataikról, és politikai meggyőződésük és hátterük ismeretében aligha gondolkodnak ilyesmiben.

A kampány során sokak által hangoztatott, és a választók egy részének a fideszes oligarchia ellen irányuló – jogos – dühére reflektáló, szupergazdagokat célzó különadók (mint anno Karácsony teljesen üres és értelmezhetetlen „Tiborcz-adó” ígérete) még bevezetésük esetén sem oldanák meg a társadalmi-gazdasági berendezkedésünk fentebb említett, fundamentális problémáit. Még akkor sem, ha nem a kapitalizmust tartjuk az alapvető problémának, hanem a rendszeren belül gondolkodva hangolnánk igazságosabbra egyes aspektusait.

A közös valuta mint az ellenzék szent tehene

Márki-Zay egyik legfontosabb ígérete az euró mihamarabbi bevezetése. Az most hagyján, hogy az ország gazdasági szempontból – ahogy azt a főpolgármester és hódmezővásárhelyi kollégája is elismerte – nem teljesíti az eurozónához való csatlakozás feltételeit. Az igazi probléma azonban az, hogy az euró működéséből fakadóan kizárólag az Unió gazdag centrumországainak az érdekeit szolgálja.

A fejlettebb, magasabb termelékenységű gazdaságok számára előnyös a közös valuta, így Németország és Hollandia például elképesztő mértékben profitált az euró bevezetéséből, míg Görögország és Spanyolország számára hátrányos – pláne, hogy az Európai Központi Bank rendszerint a centrumországok számára kedvező döntéseket hoz.

Az euró bevezetésének ígérete Magyarországon egyidős az euróval, és aki megígérte, mindig az eurót körüllengő mítoszra játszott rá: a társadalom jelentős részének a fejében a nyugatias jólét, a „bécsi cukrászda” képe társul az euróhoz, bezzegnémetország, ésatöbbi. Azonban a fenti okokból kifolyólag ezek hamis mítoszok.

A jelenlegi nemzetközi gazdasági struktúrában nem lehetséges a felzárkózás, Magyarország helye be van biztosítva az Unió perifériáján a centrumországok érdekeinek kiszolgálójaként. Ezen belül van ugyan némi mozgástér, az euró bevezetése azonban nem zárkóztatná fel az országot, ellenben gazdasági pénzügyi szempontból megkötné a mindenkori kormány kezét, és további versenyhátrányra kárhoztatna a magasabb termelékenységű gazdaságokkal szemben.

Noha kormányoldalon nem egyértelműek az euró bevezetésére vonatkozó tervek (amennyiben léteznek), a hódmezővásárhelyi miniszterelnök-jelöltnek ez a szándéka sem áll olyan rettentő messze a Fidesz ígéreteitől. Igaz, a kormánypártok legalább nem áltatják követőiket azzal, hogy az euró mihamarábbi bevezetése bármiféle gondot megoldana, arrafelé általában inkább az a narratíva, hogy majd ha itt lesz az ideje, lesz magyar euró.

Mindazonáltal a teljes igazsághoz azt is érdemes megjegyezni, hogy vannak hangok, melyek szerint a közös fizetőeszközt de facto párhuzamos közforgalmi valutaként is be lehetne vezetni, Pogátsa Zoltán ezt az EKB megváltozott fiskális és monetáris politikájával magyarázza.

Ez ugyanakkor nem változtat a tényen, hogy az eurozóna továbbra is különböző gazdasági teljesítőképességű, külön gazdaság- és adópolitikákkal rendelkező országokból áll, melyek pénzügyi rendszerének egymáshoz kapcsolása óhatatlanul versenyhátrányba kényszeríti a gyengébb gazdaságokat. Erre reagál az MKB kritériumrendszere, amely a gazdasági teljesítőképesség uniós átlaghoz való közelítéséhez kötné az euró bevezetését, és azt a felzárkózási narratívát feltételezi, ami az Unió gazdasági realitásából fakadóan hibás, de ennek részleteibe túlzás lenne belemenni ezen publicisztika keretei között. (Akit érdekel, olvassa el ezt, ezt, esetleg ezt, vagy ezt a cikket. Tágabb kontextusnak a magyarországi helyzettel kapcsolatban vagy hosszú őszi (téli) estékre, a Fordulat 21. számát is melegen ajánlom.)

Nem az a Fidesz

Van azonban egy programcsomag, amiben Márki-Zay politikája radikálisan különbözik a Fideszétől, amit nagyjából úgy lehet összefoglalni, hogy nem lopna, és ezt másoktól sem tűrné el; ez az, amit a Karácsony és közötte fennálló különbségek legfontosabbikaként értékelt, amiről „kulturális különbségként” beszélt.

Ez az, aminek jegyében megállapodtak a főpolgármesterrel abban, hogy hatalomra kerülésük esetén megbíznák Hadházy Ákos korrupcióellenes aktivistát, hogy derítse fel az elmúlt évek korrupciós ügyeit, és számoltasson el, ez vélhetően Karácsony kiugrásával sem változott. Beleértve a 2010 előtti időszak ügyeit is. Amin mellesleg a jelenlegi kormánynak is volt tucatnyi éve csámcsogni, de jelen kampány során úgy tűnik, minden valamirevaló, kormányzásra készülő erőnek minél hangosabban kell közölnie, hogy ő nem Tóth Csaba.

Márki-Zay kétségkívül szívósan és kérlelhetetlenül harcolna a korrupció ellen, nem tűrné meg maga mellett a lopást, az állami pénzek magánosítását, ahogy felelősségre vonná azokat is, akik korábban ilyen jellegű bűncselekményekben vettek részt.

Ez a kormányzáshoz lehet, hogy elég, a jó kormányzáshoz azonban édeskevés.

Márki-Zay előszeretettel hangoztatja, hogy ő az, aki a Fideszből kiábrándult jobboldaliakat kívánja megszólítani, hogy ő szól a jobbikosokhoz és más, jobboldali érzelmű választókhoz. Nyugatos orientációjú politikus, aki dolgozott a tengerentúlon, van cégvezetői múltja, és egy rendes, tisztességes vallásos konzervatív. Ehhez kétség sem férhet.

Szintén előszeretettel beszél arról a bizonyos „harmadik egyharmadról”, akit ő képes megszólítani eddig taglalt kvalitásainak és politikai agendájának köszönhetően. És ez az a pont, ahol azt hiszem, hatalmasat téved. Lehet ugyanis, hogy van a választásokon résztvevő választópolgároknak valahol egy olyan egyharmada, akik pont a korrupciómentes Fideszre vágynának, akiknek kitűnően megfelel a jelenlegi rendszer legfontosabb társadalom- és gazdaságpolitikai vonásaival együtt, csak éppen mérhetetlenül szúrja a szemét a lopás meg a hazudozás, nem tetszik neki az urizálás, esetleg zavarja a haverok helyzetbe hozása.

Ebben az országban ugyanis természetesen felháborító a lopás és a többi gaztett, amivel a Fideszt vádolják az ellenzéki felhozatal liberális és jobboldali (vagyis valamennyi) miniszterelnök-jelöltjei.

A tömegek számára a rendszer azonban nem attól lesz élhetőbb, ha Mészáros Lőrinc percenként kevesebb pénzt fog keresni – ami kétségkívül kívánatos -, hanem attól, hogy akik lent vannak, többet és jobb körülmények között keressenek.

Az az egyharmadnyi választó, akik nem mentek el szavazni 2018-ban, nem arra várnak, hogy lehessen nemorbánt és nemgyurcsányt választani, ilyen opció volt legutóbb is. Inkább azt érdemes észrevenni, hogy a társadalom jelentős része számára ez a politika nem tud, és mintha úgy tűnne, hogy nem is akarna vonzó alternatívát nyújtani.

A társadalom pereméről nézve az elszámoltatás éppoly távol van, mint a felfoghatatlan összegek ellopása, és sokaknak nem nyújt vonzóbb perspektívát a jövőre nézve, mint egy zsák krumpli, amiből legalább egy darabig főzni lehet. Ezt Karácsony is helyesen ismerte fel, és a Márki-Zayjal közös pénteki sajtótájékoztatón is hangoztatta. Nem mellesleg az is elhagyta a főpolgármester száját, hogy a kampány során érdemesebb lett volna ezen elvek és gondolatok sulykolásával foglalkozni a kollégájával folytatott szkanderezés helyett. Netán kampányolni, mint Dobrev Klára tette.

Abban mindazonáltal igaza volt, hogy egy politikai tömb irányvonalát nem az alapján kell meghatározni, hogy a számok alapján mi a népszerű, hanem határozott elveket érdemes képviselni, és papíron (képernyőn) az is jól hangzik, hogy egy igazságosabb rendszert, „szociális demokráciát” építene. Hisz véleménye szerint a harmadik köztársaság bukása is megmutatta, hogy egy szélsőségesen igazságtalan rendszerben a demokrácia nem fenntartható.

Kérdés, hogy amennyiben egy minden bizonnyal tisztességes, de virtigli jobboldali politikus kerül kormányra, mégis milyen mértékben kívánná megvalósítani Karácsony magasztos – vagyis, a tőkés rendszer realitásán belül gondolkodva magasztos – elveit, melynek részleteiről a későbbiekben minden bizonnyal értesülni fogunk. Addig is, akit szép ígéretek érdekelnek, nézegetheti a főpolgármester mozgalmának honlapján a programot, reméljük Márki-Zay is nézegette, mielőtt pénteken bejelentette, hogy belép a 99 Mozgalomba. (Ahol egyébként a nyilvánvalóan az 1% csapatát erősítő Bod Péter Ákost vagy Bojár Gábort is megtaláljuk.)

Polgári demokráciában nem lehet szocializmust csinálni, ezt nem is várhatja senki egy új kormánytól. Jobboldali liberális, a Fidesz gazdaság- és társadalompolitikájának sarokpontjait fenntartó politikával azonban még olyat is nehéz lenne, ami legalább kicsit igazságosabb.

Márki-Zayjal és a magát zöld-bal politikusként pozicionáló főpolgármester többi, hasonló elveket és politikát hirdető szövetségesével pedig épp ezért tűnik jószerével lehetetlennek.

A megannyiszor idézett, Közös alapban ugyanakkor kifejtik a pártok: „[a]z államnak szerepet kell vállalnia abban, hogy a piacgazdaság, a társadalmi igazságosság és a környezeti fenntarthatóság hosszútávú együttes feltételeit alakítsa ki” (kiemelés tőlem, KSÁ).

Ez önmagában sem túlságosan ambiciózus, mindazonáltal polgári pártok által támogatott, tőkés rendszerben zajló választásokon induló jelölt programjaként nem is várhatunk el sokkal többet. Olyan jelölttel viszont, akiben fel sem merül, hogy a társadalom számos bajának okozója maga a szabad piac és a kapitalista berendezkedés, aligha várhatunk lényeges elmozdulást a társadalmi igazságosság irányába.