Nem mutattak egyértelmű irányt a német választók a vasárnapi szövetségi választáson, amelyet Angela Merkel távozása miatt a korszak legmeghatározóbb jelentőségű választásaként emlegettek. Az eredmények alapján változás következik, azonban annak mikéntjéről egyelőre csak találgatni lehet. Viszont három dolog biztos: hiába a szociális kérdés volt a legmeghatározóbb a szavazók döntésében, a baloldali fordulat elmaradt, és a Balpárt az összeomlás szélére került. Ahogyan a Zöldek sem voltak képesek az általuk remélt mértékben profitálni abból, hogy a társadalom számára a legégetőbb probléma a klímakatasztrófa kezelése. Érdemi eredményekre ebben a két kérdésben a parlamenti pártoktól nem lehet számítani ebben a ciklusban.

A szociáldemokraták (SPD) a jelek szerint megközelítőleg szűk egy százalékkal felülmúlták a kereszténydemokrata pártszövetséget (CDU/CSU), amely történelme legrosszabb eredményét érte el. A Zöldek ugyan 5 százalékponttal növelni tudták támogatottságukat (14%), így a szociális igazságosságra és társadalmi befektetésekre nyitottabbá váló SPD-vel együtt már komoly súlyt képviselnek, de a radikálisan tőkepárti FDP nélkül nemigen lehet majd kormányt alakítani.

A baloldali kormányban reménykedők szelíd reményei is összeomlottak, miután a Balpárt a becslések szerint az 5 százalékos küszöbön táncol, a Zöldekkel és az SPD-vel együtt biztosan nem lesz többségük a Bundestagban.

Változást, de csak mértékkel

Változást szerettek volna a német választók, de csak mértékkel: az Infratest dimap közvélemény-kutató cég által megkérdezettek 51 százaléka gondolja úgy, hogy korrekciókra van szükség az ország vezetésében. Ugyanakkor növekszik azoknak az aránya is, akik alapvető változásokat éreznek szükségesnek az országban. Ezt jelenleg a válaszadók 40%-a gondolja, ami 21 százalékponttal több, mint 4 évvel ezelőtt. A választást a szociális biztonság témaköre dominálta 28%-kal, a legutóbbi választásokhoz képest ez 16 százalékpontos emelkedés. A szociális biztonság mellett a klíma és a gazdaság, valamint a munka kérdéskörei egyaránt 22%-os súllyal estek latba a választók döntésében.

Ez éles kontrasztot jelent 2017-hez képest, amikor a bevándorlás és a biztonságpolitika együtt a válaszadók 70%-a szerint a legfontosabb kérdések voltak. Az AfD – amely 2017-ben 12,6 %-os eredménnyel robbant be a szövetségi politikába, ezúttal nem tudott jelentős hatással lenni a kampány napirendjére, és el is vesztette támogatóinak egy részét, 10.5% körüli eredményre számíthat. Ezzel együtt kijelenthető, hogy az AfD a Zöldek és a Linke után a 3. párt, amely 1945 utáni (nyugat)német politikában gyökeret tud ereszteni a szövetségi parlamentben.

A bölcs Olaf király sikere

A szövetségi választások eredményei alapján úgy látszik, hogy jól választottak stratégiát Olaf Scholz tanácsadói. A szociáldemokraták kancellárjelöltjét és jelenlegi pénzügyminisztert, akit a hamburgi főpolgármestersége idején a költségvetési szigora miatt a párttársai Olaf királynak neveztek, igyekeztek a merkeli kiszámíthatóság és higgadtság örökösének beállítani. „Scholz kampánytanácsadói abban reménykedtek, hogy több millió lesz a piacon, akik a politikai középtől egy kevéssel balra állnak, ha igazságossági kérdésekről vagy éppen nyitottságról van szó, és számukra már nem lesz vonzó a – ha kevéssel is, de – jobbra mozduló CDU.” – ahogyan azt egy korábbi cikkünkben írtuk. A stratégia sikerét jól mutatja az a tény, hogy a legjelentősebb választói vándorlás éppen a CDU-tól az SPD irányába történt: 1,39 millió ember választotta ezúttal a szociáldemokratákat a kereszténydemokraták helyett.

Scholz szerepe már a közvéleménykutatási adatokból is egyértelmű volt. Ez most azokban a számokban is visszaköszön, amelyek szerint az SPD választóinak 48%-a más jelölt esetén nem szavazott volna a szociáldemokratákra, és a választóik 37%-a a jelöltet nevezte meg döntő okként. Az Annalena Baerbockot indító Zöldek esetén ez a szám 6%, de Armin Laschet sem örülhet a maga 18%-val.

A jelölt személye mellett a párt politikai irányváltása is sikeresnek bizonyult, és az SPD baloldali elmozdulása – legyen az bármennyire csekély – hiteles volt a szavazók számára.

A választók már nem büntetik az SPD-t a kétezres évek eleji neoliberális Agenda 2010 reformcsomag miatt, és a szociáldemokratáknak sikerült leginkább a szociális kérdések előtérbe kerüléséből profitálniuk.

A 12 eurós minimálbért, és igazságosabb adórendszert ígérő párt szavazóinak 44%-a számára a szociális biztonság, 20%-ának a gazdaság és a munka játszott szerepet a döntésében, ahogyan az új szavazók 38%-a is a szociális biztonság miatt érkezett. A párt kompetenciáira vonatkozó kérdésre is többen nevezték meg a szociálpolitikai ügyeket mint négy éve (bérek helyzete, társadalmi igazságosság, idősellátás, vagy éppen az adóztatás.) Ennek megfelelően 11 százalékponttal kevesebben, már csak a megkérdezettek 37 százaléka gondolta úgy, hogy a párt feladta a szociáldemokrata értékeit.

Összeomló Balpárt

Noha a szociális kérdéseket a választók kiemelten fontosnak tartották, ebből nem sikerült profitálnia a Balpártnak, amely nem sok híján, de nem érte el az 5%-os küszöböt, azonban az úgynevezett „Grundmandatskausal” miatt mégis bejuthatnak a Bundestagba. Ennek a lényege, hogy ha egy párt három választókerületben is képes mandátumot szerezni, akkor a rá leadott listás szavazatok (Zweitstimme) arányában képviseltetheti magát a törvényhozásban. A párt 4,3 százalékpontot esett vissza a négy évvel ezelőtti eredményéhez képest, a mostani katasztrofális eredménye mögött részben épp az SPD megerősödése áll. A 2007-ben a keletnémet utódpárt PDS, és bizonyos nyugatnémet baloldali csoportosulások, valamint a neoliberális fordulata utáni SPD-ből távozó baloldali szociáldemokraták – mint Oscar Lafontaine – szövetségéből létrejött párt nagy elmesélése az volt, hogy ők a bosszú az SPD neoliberális Agenda 2010 reformcsomagjával elkövetett árulásáért. Visszatérő mondat volt a párton belül, hogy akkor lehet szó közös kormányzásról az SPD-vel, ha az majd ismételten szociáldemokrata lesz.

Az SPD felé növekvő bizalom a magát anti-SPD-ként bemutató Linke számára közel végzetesnek bizonyult: 600 ezer választó vándorolt a halványnak bizonyuló Linke-től a szocdemekhez. Ennek oka, hogy hiába ígért a Linke 13 eurós minimálbért, vagy jelentősebb adóátrendezést az alacsonyabb keresetűek javára, ha ennek egy mérsékeltebb, de ugyanazon választói csoport számára szintén kedvező változatát az SPD és a Grüne is megígérte, ezek a pártok azonban a Balpárttal szemben ezt várhatóan képesek is beváltani. Ezt nevezte korábban a párt szász-anhalti tartományi társelnöke, Wulf Gallert „végrehajtási problémának”.

A fenti problémákról írt Felix Klopotek is a Konkret c. szocialista magazinban. Szerinte a párt jelenlegi problémái nem belső „osztálypolitika vagy identitáspolitika” vitára vezethetőek vissza, hanem arra, hogy a párt elvesztette azt az utópisztikus lendületet, amely a megalakulásakor jellemezte, amikor az elsődleges célja az Agenda 2010 keretében bevezetett, a munkaerőpiac flexibilissé tételét célzó Hartz reformok eltörlése volt. Ez azért számíthatott utópisztikusnak, mert a közvélemény körében ekkor konszenzus övezte a reformokat, valamint végső soron egy bérmunkakényszer nélküli jövőt ígért. Ugyanakkor ahhoz, hogy egy párt érvényesíteni tudja a követeléseit, végrehajtói pozícióra van szüksége, amihez kormányzó- és koalíció képessé kell válnia. A Linke esetében ez csak a radikalizmusa – vagy sokak szerint a nyáron kiadott „azonnali program” esetén az elveinek – feladásával járhatott együtt. Klopotek ellen példaként a berlini kisajátítási kampányt említi, amely a lakás konszernek 3000 feletti lakásállományának társadalmi tulajdonba vételéről kezdeményezett sikeres népszavazást.

A lakhatási mozgalom pártpolitika helyett az utcai politizálást választotta, és képes volt megszólítani olyan csoportokat, amelyek alapvetően nem szavaznának egy hasonlóan radikális pártra, viszont a konkrét ügyben – részben a személyes érintettségük miatt – támogattak egy alapjaiban antikapitalista kezdeményezést.

Az ilyen ügyek megtalálását és konzekvens képviseletét teszik egyébként lehetetlenné a párton belüli frakciók dogmatikus vitái, amelyet a taz elemzése az egyik fő problémaként említ.

A fent említett csoportokhoz tartozik például a városi, kritikusan gondolkodó, de inkább jómódú fiatalok csoportja, amely a Linke 4 évvel ezelőtti sikeres szereplése mögött állt – amikor már látható volt a párt kelet-németországi visszaesése. Klopotek szerint a probléma ezekkel a csoportokkal nem az – szemben a Linke korábbi frakcióvezetője, Sahra Wagenknecht kritikáival – hogy woke-ok, önteltek, vagy éppen nárcisztikusak lennének, hanem éppen hogy túlságosan pragmatikusak. Habár beszélnek utópiákról, de ezeknek megfizethetőnek és megvalósíthatónak kell lenniük, és tulajdonképpen megelégednek azzal, ha végre van elég biztonságos bicikliút, fenntartható a menzák kínálata, vagy meghosszabbítják a Hausprojektek (legálissá vált foglalt házak) szerződéseit. Ez a csoport szívesen szavaz balra, azonban elvárja, hogy a követelései valóvá is váljanak – ha már ők maguk lemondtak a radikális követeléseikről. Mivel a Linke a fentebb említett okokból ezeket sem tudja teljesíteni, ezért ezek a szavazócsoportok előbb-utóbb kikötnek a pragmatizmusban már amúgy is gyakorlottabb Zöldeknél – akikhez közel 500 ezer szavazó vándorolt át a Balpárttól.

Keserédes zöld növekedés

Történelmük legjobb eredményét érték el a Zöldek, akik a 14,8%-ukkal 5,9 százalékponttal értek el többet, mint 4 évvel ezelőtt. Ugyanakkor – ahogyan arra a taz vezető parlamenti tudósítója, Ulrich Schulte rámutat -a Zöldek jelenlegi eredményét nem a 2017-eshez kell mérni, hanem a párt saját célkitűzéseihez és az elmúlt négy év eseményeihez. Ugyanis a párt történetében először kancellár-jelöltet állított és egy „klíma kormány” ígéretével kampányolt. Továbbá az elmúlt négy évben egyre inkább kézzelfoghatóvá váltak a klímakatasztrófa következményei, legyen szó rekordmeleg nyarakról, vagy éppen a választás előtt alig két hónappal bekövetkezett, több mint 180 ember életét követelő áradásokról. Ahogyan a Fridays for Future és a többi klímavédelmi szervezetnek köszönhetően a klímamozgalom jelentősége is drasztikusan megnőtt az elmúlt pár évben. A választások előtti pénteki klímasztrájkon több mint 620 ezren vettek részt országszerte.

Ennek megfelelően a megkérdezettek 47%-a válaszolta, hogy a klímavédelem Németország legfontosabb problémája, messze megelőzve ezzel a többi választ (28% korona, 13% bevándorlás, 12% szociális kérdés). Azonban a Zöldek ezt mégsem tudták kellő mértékben kihasználni.

Schulte szerint ebben Baerbock hibái (plágiumbotrány, feljavított CV, utólag bejelentett mellékjövedelmek), és az ellene folytatott jobboldali és szexista hecckampány mellett két tényező szerepet játszott. Az egyik, hogy a párt nem állt készen arra, amit egy ilyen jellegű megmérettetés jelent, és nem tudták kezelni az ellenkampány mértékét és brutalitását. A legfontosabb szempont viszont az, hogy a Zöldek kampányszlogenjével ellentétben a német társadalom nem állt készen ekkora változásra. (Bereit, weil Ihr es seid. – Készen állunk, mert ti is.) A koronajárvány és annak következményei miatt kimerült választók nem változásra, zöld átállásra, hanem a „normalitás” visszatérésére vágytak.

A Grüne ezáltal a zöld növekedésre épített programjával két szék közé esett, mivel a társadalom többségének még így is túl radikálisak voltak, a klímamozgalom, valamint a szakértők szerint azonban a Zöldek tervei elégtelenek a párizsi egyezményben foglaltak, így a maximum 1,5C-os emelkedés eléréséhez. Tehát a szociális kérdések után a klímakatasztrófa elkerülése kapcsán sem bízhatunk csupán a parlamenti politizálásban, a klímamozgalomnak utcai politizálással kell nyomást helyeznie a pártokra – ahogyan azt Pauline Brünger is kifejtette a Tagesspiegel Podcastjában.

AFDP

Az AfD és az FDP nevének összerántásából létrejött mozaikszó a legutóbbi türingiai miniszterelnök-választás után vált igazán felkapottá a közösségi médiában, amikor az FDP jelöltjét Thomas Kemmerich-et az AfD (és a CDU) szavazataival választották meg, és ezért lemondani is kényszerült. A két párt között azonban – főleg balról nézve – ezen felül is akad bőven hasonlóság, gondoljunk a két párt neoliberális gazdaságpolitikájára, vagy pedig az FDP jobbra tolódására. Ahogyan az is összeköti a két pártot, hogy ők gyűjtötték be a legtöbb protest szavazatot: az AfD-szavazók 45%-a esetében volt a csalódottság az elsődleges tényező a döntésében, az FDP esetében pedig 42 százalék. (A tengely másik végén a Grüne található, amire a választóinak 72%-a szavazott meggyőződésből.)

A két párt választási eredményei abban különböznek, hogy amíg az FDP enyhe – 0,8 százalékpontos – növekedést tudott elérni, és így 11,5%-ot szerzett, addig az AfD visszaesett 2,3 százalékponttal 2017-hez képest, és 10,3%-on végzett.

A fordított trend mögött az állhat, hogy amíg 2017-ben a bevándorlás volt az első számú témája a jobboldali hecckampányoknak, addig idén a „zöld-baloldali” fordulat tartotta rettegésben az „aggódó polgárokat”, és az FDP-nek jobban sikerült megszólítania a baloldali adópolitikától, sebességkorláttól, és általában az ökológiai fordulattal együtt járó lemondásoktól/életmódváltástól tartó szavazókat az „egyéni felelősségre” és „szabadságra” építő kampányával.

Christian Lindnernek és pártjának tulajdonképpen sikerült a Zöldek ellenében lázadásként eladni a status quo még tőkepártibb változatát, ami főleg a fiatal szavazók körében bizonyult kimondottan sikeresnek: a piaci fundamentalistákra több elsőválasztó szavazott, mint a Zöldekre.

Laschet a mélypont

A fent említett türingiai incidens nem az FDP-nek, hanem a CDU-nak fájt igazán, mivel Angela Merkel saját maga által preferált utódja, Annegret Kramp-Karrenbauer képtelen volt kezelni a párt türingiai csoportját, amelynek eredményeképp a kereszténydemokratáknak ismételten pártelnököt kellett választaniuk. Ekkor lett Armin Laschet a CDU vezetője, úgy, hogy az első körben még alulmaradt az ultrakonzervatív Friedrich Merz-cel szemben. Azonban a személyzeti kérdések – és ezáltal a viták a párt Merkel utáni jövőjével kapcsolatban – nem értek itt véget, ugyanis nyitott a bajor testvárpárt CSU-val közösen állított kancellárjelölt személyéről is dönteni kellett még. Ez a folyamat jelentősen ártott a párt népszerűségének, ugyanis az alulmaradt Markus Söder (a CSU elnöke, bajor miniszterelnök) még a pártvezetés döntése után is folyamatosan támadta a nyertes Armin Laschetet.

Mindez visszaköszön abban is, hogy a kereszténydemokratáktól elpártoló választók 71%-a szerint a párt túl sokat törődött magával és személyzeti kérdésekkel, és túl keveset beszélt valódi tartalmi kérdésekről. Ráadásul Laschet kimondottan gyenge kancellárjelölt volt. Hibát hibára halmozott: neki is volt plágiumbotránya, de a legemlékezetesebb eset, amikor az áradások alatt a háttérben nevetgélt a köztársasági elnök beszéde közben. Ez meglátszik a számokban is: A távozó választók 86%-a nevezte meg Laschetet okként, de az is beszédes, hogy Söder végig népszerűbb volt nála a közvélemény-kutatásokban.

Az elmúlt 16 évvel szembeni elégedetlenség is szerepet játszhatott a kereszténydemokraták bezuhánásában, mivel a korábbi szavazók 52%-a szerint volt túl hosszú ideig kormányon a párt. Hatvanhat százalék pedig a szegények és gazdagok közötti olló kinyílását nevezte meg a kiábrándulás okaként.

Koalíciós tárgyalások

Laschet gyengeségét mutatja az is, hogy Söder szerint Olaf Scholznak van a legtöbb esélye arra, hogy parlamenti többséget szervezzen maga mögé. Ahogyan az FDP társelnöke, Wolfgang Kubicki sem tart valószínűnek egy a CDU-ból, Zöldekből és FDP-ből álló úgynevezett „Jamaika-koalíciót”, amiért a kereszténydemokraták belső gyengeségét nevezi meg okként.

A legvalószínűbb felállás az ún. közlekedési lámpa koalíció (Ampelkoalition), amelyet a szociáldemokraták alkotnának együtt a Zöldekkel és az FDP-vel.

Ebben az esetben azonban erősen kérdéses a koalíciós szerződés tartalma, mivel amíg az SPD és a Grüne alapvetően baloldali szociál- és adópolitikában gondolkodik, addig az FDP több piaci liberalizációért kampányol. Az utóbbi párt tárgyalási pozíciója kimondottan erős azáltal, hogy számszeri lehetősége sem áll fenn egy rot-rot-grün (SPD, Grüne, Linke) koalíciónak, mert így semmilyen zsarolási eszköz nincs a Zöldek és a szocdemek kezében, még az FDP nélkül valószínűtlennek tűnik a kormányalakítás. Egyelőre annyi biztos, hogy az első találkozóra a Zöldek és az FDP között fog sor kerülni szerdán. Ahogyan az is biztos, hogy ezekkel a pártokkal nem fog sor kerülni a szükséges szociál- és klímapolitikai intézkedések bevezetésére. Hacsak nem harcolják ki azokat társadalmi mozgalmak.