Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Húsvéti politológia – gondolatok az erdélyi magyar népről

Van-e mód arra, hogy jelenvaló világunk egyik nem is annyira lappangó, mély problémáját, a határon innen és túl élő magyarság hullámzó viszonyát, nem is elsősorban az elitek, hanem a hétköznapok embereinek szintjén élővé, valóságossá, átélhetővé tegyük? Lehet-e a kizárólag súlyos és nehéz nemzeti keret helyett másféle, mondjuk ki bátran, népi választ adni? Az alábbiakban ezt kísérlem meg, előkotorva a feledés homályából régi kedves emlékeim.

Nagyjából húsz évvel ezelőtt történt, egy húsvéti locsolkodás alkalmával. Mintha Móricz Zsigmond a XVII. századi Erdélyben játszódó trilógiája elevenedett volna meg. Ha más mondja, kételkedésem elnyomta volna a valószerűtlen történetet, de amikor magam előtt láttam a Tündérkert Bethlen Gáborának és Báthory Gáborának kései utódait, hinni kezdtem a néplélekben.

A két testvér a tágas konyhában ült egymás mellett hokedlin, mögöttük szüleik húzódtak meg szerényen, én meg csak kapkodtam a fejem. Locsolni jöttem Hadaghiánékhoz, s a finom sonkán, a puha kalácson és a rezgő kocsonyán túl sokkal többet kaptam: kulcsot az erdélyi lélekhez.

Két, a negyvenes éveiben járó férfi parolázott és koccintott előttem, azután belehevültek a mondatok kardozásába: az egyikük kis bajusszal, óvatosan, megfontoltan hajtogatta, hogy miért helyes, amit Markó Béla képvisel, míg a bátyja élénken, hevesen gesztikulálva, kissé teátrális hanglejtéssel Tőkés László igaza mellett kardoskodott. Az egyik álláspont szerint mindig keményen az asztalra kell csapni, kérlelhetetlenül kiállni az erdélyi magyar közösség jogai mellett, s akár a falig elmenve lehet csak bármilyen engedményt kiharcolni. Az ellenvélemény úgy szólt, hogy csupán óvatos, megfontolt, okos, a legkisebb eredményt is megbecsülő, sokszor nem szép, de hasznos taktikázás révén sikerülhet lépésről lépésre előre haladni.

A két Hadaghián fivér, de még inkább szüleik története sokkal többet adott nekem Erdély valóságából, mintha kiváló kézikönyveket, vaskos monográfiákat, politológusi okfejtéseket forgattam volna.

Nem egy sokadik Erdély-történetet akarok elmondani, nem Trianon századik értelmezését szeretném felfesteni, inkább csak azok számára adni egy értelmezési keretet, némi kapaszkodót, akiknek nem élnek, nem éltek rokonaik a határon túl, nincsenek régi családi kapcsolódásaik, mégis szeretnének valamit kezdeni ezzel a kérdéssel. Azokhoz a jóakaratú emberekhez szólok, akikben kíváncsiság, érdeklődés lakozik. Mert nem lenne jó, ha csupán szűk körben maradna meg ez az ünnep, vagy éppen kötelezően letudott körré válna, s elég lenne egy bulvárhíradó két szaftos híre között ledarálni a veszteségeket, vagy a nebulóknak a tűző napon Wass Albertet szavalni. Ez az egész ügy jóval többet ér ennél, fontosabb lenne másként felépíteni.

Ezért azt javaslom, hogy hagyjuk el azt az ünnepélyes, áhítatos, a diplomáciai tárgyalások megközelítését idéző modort és hangvételt, s próbáljunk úgy tekinteni a csíkszeredai vagy marosvásárhelyi ismerőseinkre, mint eleven, hús-vér emberekre. Nem úgy, mint ama mindennapos népszavazás alanyaira, hanem esendő lelkekre.

Ez valahogy nehezen megy. Vagy közömbös, netán ellenséges hangok hallatszanak, vagy mintha ostromlott várban élő harcosként tekintenénk mindenkire, aki a határ túlsó oldalán él. Mindkét szemléletben lakozik valami hamisság. Persze könnyű mindezt fennen hirdetni, de meg lehet-e valósítani? Ebben segítettek nekem Hadaghiánék, e derék család, akiknek láttam, éreztem, éltem mindennapos életét.

E derék, szorgos família nevéből ítélve alighanem örmény ősökkel büszkélkedhet, de ennek a tudata már réges-rég elenyészett. Az idősebb fiú még ’88-ban jött át Mezőtúrra. Egy mezőgazdasági gépjavító üzemben kapott állást, ahol Anyukám is dolgozott, így hallottam ezt a különös nevet. Szülei 2000 táján követték, eladva szép kertes házukat Szalárdon, az erdélyi Bihar megyében. A bácsi könyvelőként húzott le évtizedeket a kollektívban, a néni pedig a mifelénk htb-nek (a háztartásbeli mint statisztikai műszó sok esetben tökéletesen elfedte az inak reszketéséig végzett nehéz fizikai munkát, ami a gyerekek nevelését, a ház rendben tartását, a jószág gondozását és a kert művelését egyaránt magába foglalta) nevezett kategóriába tartozva végezte a kemény paraszti munkát.

Hamar beilleszkedtek: szépen rendbe tették új házuk környékét, gondozták az előző tulajdonos sírját, akit ők nem is ismertek, de így tartották illendőnek. János bácsi értett a borhoz, többször is préseltük nála kevés szőlőnket. Zsuzsika néni pedig különös, a vesszőket földbe bújtató eljárást tanított nekünk, a szikkadt tőkék újbóli felélesztésére. Mindenféle szertartásosság nélkül be lehetett térni hozzájuk, ezt gyakran megtettem. Sokat meséltek Szalárdról, szinte láttam a falut, a dombokat, a régi lakodalmakat. A szívemben ők rejtették el Erdély egy kis darabját.

Többször is meglocsoltam Zsuzsika nénit, s egy kedves alkalommal adódott a különös poharazás, amikor fiaik az erdélyi politika két vezető alakját éltették, két réges-régi gondolatot ébren tartva. Szép kort élt meg az idős házaspár. Nyolcvan év felett, néhány hét eltéréssel hunyták le szemüket, mintha életre keltették volna Philemon és Baucis példáját.

Nekem ők voltak Erdély. Teljesen hétköznapi, átlagos emberek, akik akár a nagyszüleim is lehettek volna.

Csak háború ne legyen, akkor nincsen baj, Istvánka – mondta Zsuzsika néni, visszaemlékezve, hogyan is történt Szalárd elfoglalása 1944 késő nyarán. Az ő történeteik az én történeteim is lehettek volna. Azt hiszem, leginkább ez hiányzik manapság. Valamiféle egyszerű, mondjuk úgy, népi nemzeteszme. Annak belátása, hogy nem feltétlenül a magas régiókban kell kezdeni, néha elég egy régi szerelem felidézése, egy ifjúkori lakodalom elmesélése, az aratás, a szüret, a bálok képei és emlékei. S ebben az a csodálatos, hogy közös a nyelv, megértjük egymást. S ehhez nem kell állampolgárság, nem kell bújni sem Kós Károly, sem Szilágyi Domokos sorait, elég csupán egymás csínyeit, butaságait, jó és rossz napjait megismerni.

Talán azért sem haszontalan ez, mert mégiscsak a névtelen tíz- és százezrek, a falvak és városok dolgozó népe őrizte meg a magyarságot. Érdemes rájuk is gondolnunk, hiszen ők is itt és ott élnek, nem csupán a költők. Talán ezért kellene kiszabadítani kicsit a határon túli magyarság ügyét abból a zárt burokból, amibe beleszorult. Ha valaki netán arra a gondolatra vetemedne, hogy egy film kockáin felkeltse az érdeklődést a Királyhágón túli testvéreink iránt, egy parasztcsalád históriája vagy egy olyan munkáscsalád története, mint Hábetleréké Fejes Endre varázslatos regényében, jóval közelebb hozhatná őket hozzánk. S akkor talán sokan ráébrednének: sokkal több itt a közös történet, mint tudni véljük.

1935-ben Németh László így állította élére a kérdést: „Trianon odacsapta Magyarországot a földhöz, s az, mint egy tányér, öt darabra ment. Mit gondoljunk erről a durvaságról? Álljunk ki szavalni a Szabadság tér szobrai alá, vagy tekintsük közjátéknak, melyet a nemzetköziség diadala ugyis rendez majd?” Inkább adjunk rá egy népi választ.

S miben is áll ez a népi válasz?

Leginkább  a nézőpontunk és a szemléletünk átformálásában: ne csupán anyanyelvi jogokról, elvett ingatlanok visszaszolgáltatásáról, autonómiáról és egyetemről essen szó Erdély kapcsán, hanem másról is. Lássuk a gumikerekű szekér bakján ülő kocsisokat, a Nyárád mentén a parti füvesben bóklászó gyermekeket, a kolozsvári külvárosok csillogó áruházaiban alulfizetett bolti eladókat, a Marosvásárhely mellett az autópálya forgalmát bámuló juhászokat, a vékonypénzű, stoppal közlekedő diákokat. Lássuk meg a nép arcát, s örüljünk, hogy az anyanyelv közelsége révén érthetjük bánatukat és örömüket, s ők is érthetik a mi bánatunkat és örömünket.