Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kínai befektetések Közép-Európában: nem mind arany, ami fénylik

Ez elmúlt hónapokban a magyar közbeszédben is mind nagyobb teret kapott a Kínai Népköztársaság (KNK) szerepéről és hazai, illetve a közép- és kelet-európai térségi jelenlétéről folytatott vita. Mindez persze nagyrészt a koronavírus okozta válságnak, a Budapest-Belgrád vasút felújítása körüli kérdéseknek és persze a Fudan Egyetem várható érkezésének köszönhető.

Bár sokak szerint Kína gazdasági befolyása folyamatosan erősödik régiónkban, az alább bemutatott kutatás eredményei ezt jórészt cáfolják. E tények függvényében még érdekesebb, hogy a magyar kormány meddig és milyen okból vagy céllal  tarthat ki a kínai kapcsolatok ápolása mellett nyugati partnereinek kritikája ellenére.

Mindez valójában nem újdonság: ugyan kevésbé vált a pesti utcák népszerű témájává, de a kínai befektetések kérdése valójában legalább akkora hatással volt az elmúlt években régiónk és az egész Európai Unió Kínához fűződő kapcsolataira, mint a mostanában figyelmet kapott ügyek. A Közép-európai Ázsia Kutató Központ nemrégiben lezárult kutatása alapján azt járjuk körbe az alábbiakban, hogy mi valósult meg a hatalmas kínai befektetéseket övező várakozásokból.

Kína már egy évtizede igyekszik szorosabbra fűzni kapcsolatait régiónkkal: 2011-ben  éppen Budapest adott otthont az első politikai és üzleti találkozónak Peking és a közép- és kelet-európai (KKE) országok képviselői között. E kezdeményezés hatására alakult meg egy évvel később az úgynevezett 16+1 együttműködés, amely térségünk tizenhat országa (Görögország 2019-es csatlakozásával már 17) és a KNK közötti gazdasági és politikai kapcsolatokat hivatott elősegíteni.

Történt mindez a világ pénzügyi összeomlása és az eurozóna válsága által dominált időszakban, amikor a nemzetközi kereskedelemtől és működőtőke befektetésektől függő, kicsi és rendkívül nyitott gazdaságokkal rendelkező KKE-országok számára megmentőként tűnt fel a szinte korlátlan pénzügyi lehetőségekkel és hatalmas piaccal rendelkező Kína. Így térségünk szereplőinek egyik alapvető céljává vált, hogy a gazdasági fejlődés fellendítése érdekében növeljék a kínai tőke beáramlását országaikba, ezzel helyettesítve tradicionális partnereink, a fejlett országok elapadó befektetéseit.

Bár a fenti célok gazdasági logikát követtek, a politikai megfontolások gyorsan komoly problémákhoz vezettek, amelyek mind a mai napig áthatják az EU-Kína kapcsolatok egészét. Ugyanis

a Kínából várt tőkecunami kezdeti reményeit meglovagolva, a politikusok mindkét oldalon gyakran túlbecsülték, sőt, néha felnagyították a kínai befektetések hatását régiónkban. Az ilyen túlzások hozzájárultak ahhoz, az Európai Unió szerveiben és nagy nyugati tagállamaiban elterjedt narratívához, amely szerint Kína „kilóra megvette” a KKE országokat, kereskedelmi és befektetési lehetőségeket kínálva az EU-ban kiépítendő politikai befolyásért cserébe.

Ennek köszönhetően a 16+1 együttműködés megalakulása óta a nemzetközi politikai viták célkeresztjébe került, hiszen az EU, valamint egyre nagyobb mértékben az Egyesült Államok is aggodalmát fejezte ki az Unió keleti részén megnövekedett kínai aktivitás miatt, amely véleményük szerint az EU megosztására és uralására irányul. Ráadásul az utóbbi években az EU és Kína közötti kapcsolatok eleve hanyatló időszakukat élik, mivel Európa egyre elégedetlenebb Kína jelenleg követett kül- és belpolitikai irányvonalával, Peking pedig egyre nagyobb önbizalommal viselkedik az Unióval szemben.

E folyamatokat jól érzékelteti néhány, az elmúlt években a 16+1 kapcsán elhangzott vád. Egy brüsszeli rendezvényen egy nagy nyugat-európai ország képviselője azt találta mondani 2017 decemberében, hogy Kína egyszerűen „megvásárolta” a közép- és kelet-európai országokat, és a keleti tagállamok ma már nem többek kesztyűbábnál Peking ujjain.

De nem csupán zártkörű eseményeken hangzottak el efféle vélekedések, hanem a nyugati médiadiskurzusba is utat talált a fenti gondolatmenet. A mérvadó német lap, a Handelsblatt 2018 áprilisában megjelent cikke szerint a pekingi EU nagykövetek által készített jelentést, amely élesen bírálta a kínai új selyemút projektet,  egyedül a magyar nagykövet nem volt hajlandó aláírni, mert „az olyan országok, mint Magyarország és Görögország, amelyek kínai befektetésekre támaszkodnak, már a múltban is megmutatták, hogy érzékenyek Kína nyomására.”

Na, de hol a pénz?

A fenti vádak tisztázása egyszerű feladatnak tűnik, hiszen csupán meg kellene nézni, hogy mennyi az annyi, azaz mennyi kínai működőtőke áramlott térségünkbe. Csakhogy nincsenek megbízható adatforrások a kínai befektetések pontos összegéről a közép-kelet-európai országokban.

Peking és regionális partnerei az elmúlt évtizedben több száz projektet, összességében több tízmilliárd eurónyi beruházást jelentettek be. Egyes térségbeli kormányok azzal dicsekedtek, hogy mindenkinél több kínai tőkét képesek országaikba csábítani. Azonban a kínai közvetlen tőkebefektetések tényleges összegére vonatkozó megbízható és összehasonlítható adatok összegyűjtése a szakértők és kutatók számára is mindig komoly fejfájást okozott, ugyanis ahány forrás, annyi adat szerepelt a statisztikákban.

A nemzeti bankok, kormányok, statisztikai hivatalok, a kínai nagykövetségek mind különböző, gyakran nagyságrendekkel eltérő számadatokat tettek közzé. Miközben a kormányok mind nagyobb összegekről számoltak be, a kutatók azt hangsúlyozták, hogy a kínai beruházások tényleges száma és értéke a régióban jóval kisebb, mint azt gondolnánk. A fenti, nemzetközi együttműködésben lezajlott kutatás során tizenhat helyi szakértő igyekezett sziszifuszi munkával egyesével összegyűjteni a kínai befektetésekre vonatkozó adatokat, így lehetővé vált egy alulról építkező adatbázis összeállítása és elemzése.

Az egyik legfontosabb, immár bizonyítást nyert felismerés, hogy a nemzeti kormányok hajlamosak túlzó képet nyújtani Kína gazdasági jelenlétéről. A kormányok által bemutatott számok gyakran tartalmazzák a korábban javasolt, de a kínai fél által egyébként soha meg nem valósított beruházási terveket.

Emellett jellemző az is, hogy a kínai vállalkozók által épített infrastrukturális projektek árát is befektetésként tüntetik fel, még akkor is, ha a költségeket maga a nemzeti kormány, illetve az adófizetők viselik. Hangsúlyozni kell, hogy a kínai hitelekből finanszírozott infrastrukturális projektek nem tartoznak a kínai közvetlen működőtőke befektetések (FDI) kategóriájába, sokkal inkább a fogadó ország által végrehajtott beruházásokról van szó, amelyeket csupán egy, történetesen Kínából származó hitelből finanszíroznak.

Ha mind az infrastruktúra projekteket, mind pedig a közvetlen befektetések összegét figyelembe vesszük, akkor a kínai jelenlét kiemelkedő jelentőségű Szerbiában (9,7 milliárd euró), amelyet Magyarország (5,4 milliárd euró), Románia (2,8 milliárd euró), Lengyelország (2,7 milliárd euró) és Bosznia-Hercegovina (1,9 milliárd euró) követ. Az infrastrukturális projektek értéke azonban nagymértékben torzítja az összképet, mivel Kína nyugat-balkáni jelenléte leginkább az építőiparra, és nem a tényleges FDI-projektekre összpontosít.

Nem minden befektetés hoz pénzt

Ráadásul fontos különbség van az FDI hivatalos kategóriájába tartozó befektetések és a kínai tőke tényleges beáramlása között az érintett országokba. A nemzetközi statisztikai szabványok szerint minden kínai tulajdonú vállalat kínai befektetésnek minősül, tekintet nélkül a tulajdon keletkezésének módjára vagy típusára. Ez azt jelenti, hogy amikor egy kínai vállalat felvásárol egy külföldi multinacionális vállalatot, annak közép- és kelet-európai leányvállalatai automatikusan kínai befektetésnek minősülnek át papíron, annak ellenére, hogy a vételárat egy harmadik országba utalták el.

Így annak érdekében, hogy tisztább képet kapjunk a ténylegesen beáramló összegek nagyságáról, célszerű minden efféle nemzetközi tranzakció értékét levonni az FDI adatokból. Ahogy Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter a magyar parlamentben 2019 júniusában elmondott beszédében világossá tette, a legtöbb kínai beruházás az országban éppen efféle nemzetközi tranzakciók révén valósult meg:

„Tisztelt képviselőtársaim, a tizenhatból tizenegy, tudják, hogy jött létre? Úgy, hogy a kínaiak megvettek vagy amerikai, vagy német, vagy svájci, vagy kanadai vállalatokat. Hát aztán nekünk ehhez mi közünk van? Hát ne adják el az amerikai vállalatokat, a német vállalatokat, a svájciakat meg a kanadaiakat a kínaiaknak, és mindjárt nem lesz annyi kínai beruházás Magyarországon! Tizenhat Magyarországon lévő kínai beruházásból tizenegy nemzetközi vállalat felvásárlása nyomán jött létre.”

 

Ábra: Matura Tamás.

Tehát a fenti ábra alapján is azt látjuk, hogy a hivatalos források által közölt adatok erősen túlbecsülik a kínai tőke tényleges súlyát az adott országban, amely valójában szerénynek mondható a KKE-térségben, különösen a kezdeti várakozásokhoz képest.

Sok esetben az infrastruktúra projektek (ami nem befektetés, hanem jó részt hitel) teszik ki a kínai gazdasági jelenlét döntő többségét, és a legtöbb ország esetén a hivatalos FDI-adatoktól jelentősen elmarad a valós tőkebeáramlás összege. Sőt, az adatbázis további elemzése alapján azt is elmondhatjuk, hogy Magyarország és Románia kivételével a nyugat-európai országokban a kínai befektetések arányosan jelentősebb szerepet játszanak, mint 16+1-ben résztvevő uniós tagállamok bármelyikében.

Ráadásul, ha csak a térség országaiba ténylegesen beáramló kínai tőkét vesszük figyelembe a hivatalos FDI-adatok helyett, Kína jelentősége tovább csökken a legtöbb érintett országban. Azaz az elmúlt évtized nagy várakozásai ellenére a kínai befektetések nem értek el jelentős szintet a KKE-országokban, különösen nem a régió uniós tagállamaiban. A hagyományos európai partnerek, mint Németország, vagy más kelet-ázsiai országok, mint Japán és Dél-Korea, és kisebb mértékben az Egyesült Államok még mindig a legfontosabb befektetők a jelen kutatásban vizsgált tizenhat országból tizenötben.

Ábra: Matura Tamás.

Ami azonban aggodalomra adhat okot, hogy a kínai infrastruktúra-építési projektek csaknem 79%-a a Nyugat-Balkán országaiban található. Az ilyen építkezések költségeinek nagy részét (75-85%) kínai hitelekből finanszírozzák, és az építkezések összértéke az érintett gazdaságok GDP-jéhez képest jelentős összegeket tesz ki.

Montenegróban a GDP a 18%-át, Szerbiában a 12%-át, Bosznia-Hercegovinában a 10%-át, Észak-Macedóniában pedig a 7%-át is elérheti. Bár a nemzetközi szakirodalom szerint Kína nem taszítja adósságcsapdába partnereit, egyes nyugat-balkáni országok kormányainak felelőtlen gazdálkodása az egész EU-ra hatással lehet, különösen, ha ezek az országok idővel tagállamokká válnak.

Miért fontos mindez?

A kínai befektetési hullám elmaradása csalódást keltett számos KKE-országban, ami a Peking politikai irányvonalával kapcsolatos egyéb feszültségekkel kiegészülve elvezetett ahhoz, hogy mára megkérdőjeleződött az egész együttműködés értelme. Diplomáciai szempontból látványos kudarc volt az idén februárban – ezúttal online formában – megrendezett csúcstalálkozó, amelyen most először a miniszterelnök helyett maga Hszi Csin-ping államfő és pártfőtitkár képviselte Kínát.

Bár a kínai fél a párbeszéd államfői szintre emelésétől azt remélte, hogy a KKE-országok jobban elköteleződnek a 17+1 csoport mellett, valójában éppen az ellenkezője történt, és számos uniós tagállam jelzésértékűen alacsony, miniszteri szinten képviseltette magát. Sőt, pár héttel később a balti államok már kerek-perec kijelentették, hogy a részvétel az együttműködésben értelmetlen, többet árt, mint használ, és ők inkább kilépnének. Hasonló morgolódás hallatszik más fővárosokból is, az ősszel esedékes cseh választásokon esélyes ellenzék például komoly változásokat ígért az ország Kína politikája terén hatalomra kerülésük esetére.

Így, Kína repedező – vagy éppen sosem létezett – közép-európai befolyását figyelembe véve még látványosabb a magyar kormány kitartása Peking mellett, akár éppen a nyugati szövetségi rendszerrel szemben. Ahogy az az elmúlt hetekben is többször bebizonyosodott, Magyarország továbbra is számos politikailag fontos és szimbolikus esetben igyekezett Kína védelmére kelni. Az elmúlt hetekben több diplomatikus, de félreérthetetlen üzenet érkezett Washingtonból és Nyugat-Európából, amelyek politikája újragondolására biztatták a magyar kormányt.

Az Egyesült Államok budapesti nagykövetsége aggodalmát fejezte ki a Fudan Egyetem hazánkkal kapcsolatos tervei miatt, majd alig pár órával később a budapesti kínai nagykövet két kormánypárti lapnak is nyilatkozott, Orbán Viktor pedig bejelentette, hogy hamarosan Pekingbe látogat.

Május közepén Budapest másodszorra is megakadályozta a hongkongi helyzetet elítélő uniós állásfoglalás elfogadását, ami a német külügyminiszter részéről szokatlanul nyílt bírálatot váltott ki. Mindezek alapján feltehető, hogy a magyar kormány – szemben a térség többi uniós tagállamával – az elmúlt évtized sovány eredményei dacára továbbra is bízik a Pekinghez fűződő kapcsolatokban rejlő gazdasági eredményekben, vagy pusztán politikai kérdésnek, egy globális játszma részének tekinti a Washington és Peking közötti magyar pávatáncot. Kérdés, meddig tartható fent ez a külpolitikai stratégia, hiszen mint tudjuk, „a nemzetközi helyzet fokozódik”.

Címlapkép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsõdi Balázs