Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Tíz nap alatt született Történetek a szocialista bulvárlapról I.

Ha szerencsés vagy, akkor az életed során voltak olyan munkahelyeid, amelyek meghatározónak bizonyultak számodra. És ha nagyon szerencsés vagy, akkor akadt köztük legalább egy, amit soha el nem felejtesz. Ahol felnőttél, ahol megtanultál valamit, ahol befogadtak – ahol a családod várt, reggelente.

Én egy nagyon szerencsés ember vagyok, mert nekem volt egy ilyen.

Az Esti Hírlap.

A most következő sorozat olvasóitól előre elnézést kell kérjek, legalább két okból. Az egyik, hogy a föntebbi mondatoknak megfelelően egy erősen szubjektív, mondhatni szerelmi vallomás következik, a másik pedig, hogy mindez elsősorban a már nem egészen fiatal korosztálynak szól. Hiszen az 1956. december 24-én indult Esti Hírlap önazonos, utolsó, periodikájának megfelelő nyomtatott száma 1996. november 12-én jelent meg – élt, szinte napra pontosan 40 esztendőt –, s ez is már vagy 25 éve történt. Egy egész generációnyi idő…

Ha fáj valami – és persze, minden fáj –, leginkább az, hogy ha már nem kellett, az Estit nem hagyták békében meghalni. Különféle, hozzá méltatlan emberek, a rendszerváltó pártok új igazodói mentek rajta még egy-egy kört; kapcarongyként, utcalányként végezte a magyar sajtótörténet legendája.

Hát akkor kezdődjék a mese, amely reményeim szerint hol anekdotázóan vidám, hol búval bélelt lesz, de hát ilyen a mese az Esti Hírlapról.

Az Esti Hírlap (1956-1996) logója.

Elsőként ismerjék meg a fából készült vaskarika, vagyis a szocialista bulvárlap megszületésének történetét. Sajnos egyre kevesebben vannak közöttünk, akik 1956-ban már újságolvasó korúak voltak – ez most minimum a 80 fölötti korosztályt jelenti –, a többieknek tehát megpróbálom legalább fölvázolni az akkori sajtóviszonyokat.

A forradalom kitörésekor az addig fegyelmezetten teljesítő sajtó maga is forradalomba kezdett: a pálfordulást végrehajtó nagy lapok mellett rengeteg különféle újság, nyomtatvány, röplap árasztotta el az országot. Kicsit vicces, de az új hangon megszólaló nagy lapokat, de akár az MTI-t is nagyjából ugyanazok írták, akik addig egészen mást gondoltak a helyes irányvonalról. Egyedül az Esti Hírlapot szervezték alapvetően nem csak a néhány héttel korábban megszűnt elődje, az Esti Budapest munkatársaiból. (Az Esti Budapest 1952 áprilisától 1956. október 23-ig jelent meg.)

„Új és szívünk szerint friss újsággal szeretnénk jelentkezni, hogy a súlyos aléltság után éledező élet hűséges tükre legyünk”

– Bodó Béla írta ezeket a sorokat az Esti Hírlap első, karácsony napján megjelenő számának beköszöntőjében. Ennek a mondhatni kivételes helyzetnek kivételes előzménye volt.

Az Esti Hírlap első száma, Bodó Béla beköszöntőjével.

Mindössze 10 (!) nappal korábban, az Újságíró Szövetségben találkozott Szirmai István, a Kádár-korszak első éveinek fő ideológusa Baló Lászlóval. Szirmai, mielőtt politikusnak állt, szakmabeli volt – egy ideig éppen az Esti Budapestet főszerkesztette –, nem véletlen tehát, hogy tőle jött az ötlet, hogy sürgősen – napokon belül! – indítsanak egy új délutáni lapot, amelyik más lenne, mint az Esti Budapest. Példának okáért a fejléc alá odakerülhetne az az ígérvény is, hogy „Független politikai napilap”. (Csakhogy tisztán lássunk: ekkoriban Marosán György államminiszter – a mozgalom Buci Gyurija –, az újságírókról és az újságokról imígyen nyilatkozott: „Nem bánom, ha 300 rádiósból 20 marad meg, de az szívvel-lélekkel szolgáljon bennünket! A többi, ha kell, dögöljön meg.”)

A stáb kiválasztásában teljesen szabad kezet kapott Baló. Egyetlen kérése volt Szirmainak: vegye oda a laphoz Lendvai Pált, akinek vélhetően ugyancsak ő adott lehetőséget, hogy Varsóba utazhasson egy nemzetközi értekezletre. Ám onnan visszafelé Lendvai nem a pesti, hanem a bécsi gyorsra szállt fel… (De erről majd később.) Végül is Szirmai legkomolyabb kívánsága az volt, hogy a lap segítse konszolidálni a főváros zaklatott politikai hangulatát.

Mindenesetre Baló és szűkebb stábja alkalmas volt erre a feladatra. Jóllehet a maiak inkább már csak fiát, az időközben szintén elhunyt Baló Györgyöt ismerhették, de a papája is nagyszerű újságíró volt. Már a ’20-as években elhagyta az országot, a magyaron kívül négy nyelven beszélt és írt, bejárta és „beírta” fél Európát. Ahogy mondani szokták: a kalandot választotta, amikor a kinti magyar munkásmozgalom megbízásából hazaszökött, s 1945-ig bujkált. A felszabadulás után egy sor lap szerkesztője lett, ez után bízta meg Szirmai az Esti Hírlap főszerkesztésével. (Azért jó, ha tudjuk, a forradalom leverése után az újságírók nagy része sztrájkolt, sokan közülük az Esti indulását sztrájktörésnek tartották. További legendárium: a lap Kádár János ajándéka volt a „zaklatott” pestieknek.)

Baló a laphoz vette Bodó Bélát, „Brumi bácsit”, aki nemcsak gyerekkönyvek neves és ismert szerzője volt, hanem akit korábban lecsuktak, mert a Sztálin betegségére írt, s a Népszavában megjelent fájdalmas sorai szerint a magyar nép „mélységes megrendeléssel” fogadta az aggodalmas hírt, a mélységes megrendüléssel helyett…

Baló László és Bodó Béla, Baló a baloldalon.

Ugyan nem tartozik szorosan az Esti Hírlaphoz, de Bodó révén azért egy kicsit mégis, ezért nem állom meg, hogy el ne fecsegjem a történetet, amely amúgy tökéletesen jellemzi a korabeli sajtóviszonyokat is. Szóval 1953. március 6-án, a Népszava egész első oldala Sztálin betegségével foglalkozott. A szovjet orvoscsoport jelentése mellett a címlapra kerültek az aggódó táviratok. Rákosi például imígyen buzgólkodott: „Legyenek meggyőződve az elvtársak, hogy a Sztálin elvtárs megbetegedése okozta súlyos megpróbáltatás napjaiban, mi még szorosabbra zárjuk pártunk és dolgozó népünk sorait”. Fájdalmában tollat ragadott a béketábor összes országa, s még a Magyar Pamutipar aggódó sorainak is jutott hely az első oldalon. A Népszava saját cikke is ugyanitt kezdődött „Féltő szeretettel fordul hazánk népe Sztálin elvtárs felé” címmel. (Mindehhez csak annyit: miközben a Népszava 6-án még féltő szeretettel fordult a kommunizmus lánglelkű építője felé, ő már március 5-én meghalt. Vagy nem. Vagy ki tudja, mikor…)

A kéziratok kiszedése után az első négy oldal Gerő Ákos betűszedőhöz került javításra. A „mélységes megrendüléssel értesült a magyar nép” szövegrész megrendüléssel szavának középen levő betűit az ellenőrzés bekarikázta, mert az n és a d betűk csak halványan látszottak. Gerő Ákos ezért ezt a szót újból leszedte, ám sajnálatos módon megrendülés helyett a megrendeléssel szöveget szedte ki. Az így elkészült levonat ezután újabb ellenőrzés végett Bodó Béla szerkesztőhöz került. Az ügyészi „tényállás” szerint: Bodó Béla az ellenőrzést figyelmetlenül végezte el, a kérdéses cikket felületesen olvasta át, így hozzájárult ahhoz, hogy a Népszava e száma, 45 000 példányban, azzal a súlyos politikai hibát képező szövegrésszel jelent meg, hogy „mélységes megrendeléssel értesült a magyar nép Sztálin elvtárs súlyos megbetegedéséről”.

Óriási botrány tört ki, persze, szokás szerint rejtve, titokban. Pontosan nem tudni, hogy mi zajlott 1953. március 6-án hajnaltól késő estig a Népszava, a Pártközpont és az ÁVH között, mindenestre délután ÁVH-sok jelentek meg a szerkesztőségben és elvitték Bodót és Gerőt. A vádlottak bíróság elé kerültek, s egészen augusztus 1-ig előzetes letartóztatásban maradtak. A vád nem volt semmi: a népi demokratikus államrend elleni izgatás bűntette, amiért akkoriban akár kötél is járt. (Lásd még a Tanú című film híres mondatát Pelikán lányától: „A statuálás a lényeg…”) Végül is, egy szokatlanul normális ítéletnek köszönhetően a vádlottak 5-5 hónappal megúszták a megrendelést.

Bodó karrierjét nem törte meg az eset, sőt, azt hiszem, a szakmában ekkor vált igazán népszerűvé. Így hát már 1953 végén állást kapott a Nők Lapjánál, majd 1956 végén az induló Esti Hírlapnál, ahol egészen haláláig – így emlékeznek a régi estisek – a két zseni: Kellér Andor és Bodó Béla szerkesztette a lapot.

Íróként pedig megteremtette Brumit, a kedves medvebocsot, aki olyan hallatlan kedvence lett a magyar gyerekeknek, mint amilyen Milne Micimackója az angol srácoknak. Nem véletlen, hogy 1970. október 13-án a Magyar Nemzet így búcsúzott tőle: „A gyermekolvasók szeretett Brumi bácsija nincs többé. Meghalt Budapesten, hosszú betegség után, 67 éves korában.”

Bodó jeles munkatársa volt 1945 előtt az Est lapoknak, ezért aztán néhány „polgári újságírót”, vagyis az 1949 után a sajtóból eltávolított, de a szakmában vérprofinak számító kollégáját visszahozta. Az első szám 1956. december 24-i megjelenése előtt nem lehetett kísérletezni, az Esti Hírlapnak néhány nap alatt teljes fegyverzetbe kellett állnia. Így került az induló csapatba Hajdú Endre bírósági tudósító, az ugyancsak az Est lapoknál nevet szerzett kiváló író-újságíró Kellér Andor, Kellér Dezső bátyja, oda került a nagyszerű Polgár Dénes, és ugyancsak régi kolléga volt az Esti Hírlapnak nemcsak külalakot, hanem vidám, heccelődő, mégis meleg, baráti hangulatot teremtő tördelőszerkesztő: Ritter Aladár is. (Ő rajzolta meg, kézzel (!) az Esti hamar ismertté vált, emblematikus logóját, fejlécét.)

Baló László

A kisiklott lelkek „sínre tételéhez” ezek az emberek jól értettek. Tudták mit érez, mit gondol a pesti átlagpolgár, hiszen maguk is ízig-vérig pesti polgárok voltak. Ami vissza is köszönt a lapban egészen 1958-ig, amikor Szirmai pozíciója, s vele az Estié is, megingott. A lap fejlécéről a február 5-i számmal nagy hirtelen lekerült a „független” jelző, Balót pedig a szeptember 3-i számmal menesztik, egyetlen szó, magyarázat, búcsú nélkül. A másnapi Esti Hírlapot már új főszerkesztő: Révész (estis becenevén Gonosz) Jenő készíti. Az addigi népszerűségből felsőbb utasításra kellett visszavenni, amit Révész nagyszerűen hajtott végre. Egyöntetű vélemény volt, hogy a világon nincs még egy ember, aki olyan unalmas lapot tudna csinálni, mint ami keze alatt lett az Estiből.

Azért ne tévedjünk, minden függetlenség mellett, mint minden főszerkesztőt, Balót is havonta behívatták a Pártközpontba, hogy fejére olvassák lapjának hibáit. Baló mellett rendszerint a legendás Tabi László, a Ludas Matyi akkori főnöke ült a „kínpadon”, együtt próbálták elviccelni a dorgálást: rovót kaptunk, intőt kaptunk, mondták, de sejtették, lesz ez még rosszabb is.

Igazuk lett.

Hyppolit kinek a lakája?

Hogy mennyire, azt megismerhetik a BM II/5-ös (belsőreakció-elhárító) osztályának 1957-es értékelő jelentéséből az 1956-os lapindulásokról. Már a címe sem ígér túl sok jót: Ellenséges és a párt politikáját akadályozó megnyilvánulások a sajtó területén. (Kéretik a szövegben többször előforduló „ellenforradalmat” inkább forradalomnak olvasni.)

„Ismeretes, hogy az ellenforradalom mélyen behatolt a sajtó területére. A Nagy Imre-Losonczy csoport különösen nagy gondot fordított a sajtó munkatársainak megnyerésére, kihasználva a párt politikájában és a sajtómunkában az elmúlt években elkövetett hibákat, és a sajtó nagymértékben kispolgári-intellektuális összetételéből adódó, számukra kedvező lehetőségeket. A sajtó munkásainak igen jelentős része megingott, átállt, s tevékenyen részt vett az ellenforradalom szellemi előkészítésében. Ez tetőzött az ellenforradalom napjaiban, amikor színre léptek a legkülönbözőbb burzsoá újságok régről ismert, hírhedten reakciós munkatársai.

Igen nehezen haladt előre a kibontakozás a sajtó területén november 4-e után is, éppen az említett körülmények miatt. Az ellenforradalommal paktáló újságírók akkor az ellenzéki sajtó megteremtésével próbálkoztak, majd amikor ez nem ment, akkor az ’egy sort se Kádárnak’ mozgalmat, újságíró sztrájkot szerveztek. A párt és a kormány sajtószervei több mint ezer, kompromittált, elsősorban régi, reakciós gyökerű újságírót (az újságírók csaknem egyharmadát!) szorították ki a sajtó területéről.

Sajnos a legális sajtóból hiányzik az éles politikai állásfoglalás. A pártonkívüli lapoknál gondosan kikerülik az ellenforradalom, a revizionizmus elleni ideológiai harcot, az ebben való állásfoglalást. Azok, akik az ellenforradalom szellemi előkészítésében és az ellenforradalmi sajtóban igen fontos helyet foglaltak el, ma hétköznapi dolgokról csevegnek, politikamentes tárcákat írnak, búsás jövedelmet vágnak zsebre. Ugyanakkor egy sort le nem írnak, amivel szembefordulnának saját, közelmúltbeli ártó nézeteikkel, s letennék a garast a szocialista kibontakozás követelményei mellett.

Az elmúlt hónapokban létrejött több olyan sajtóorgánum, amelynek a ’pártonkívüliség’, a ’semlegesség’ a lap programjává lett. Így alakult meg az Esti Hírlap is, azonban e polgári vonalnak a fenntartása, ma már az ideológiai munka kibontakoztatásának egyre inkább akadályává válik.

Néhány jellemző torzítás az elmúlt hónapokból. Miközben az imperialista sajtó a legszélesebb kampányt vitte a Nagy Imre kérdéssel kapcsolatban, a mi sajtónk csak elvétve, vagy egyáltalán nem foglalkozik ezzel. Nem foglalkozik a munkás-paraszt kormány egy éve alatt elért sikerekkel, hanem egyes fogyasztási cikkek (mosógép stb.) hiányának felhánytorgatásával viszi a fővonalat. Ez a szemlélet elsősorban az Esti Hírlaptól indult el. De a hibáktól a párt központi napilapja, a Népszabadság sem mentes. A Hétfői Hírlap sportrovatában igen sok, a sportvezetést demagóg módon bíráló írás jelenik meg. Létesítettek egy „pletykarovatot”, amelyben a nyugatra ment sportolók iránt ébresztenek hamis híreikkel rokonszenvet.

A pártonkívüli lapoknál dolgozó kommunistáknak igen nehéz a helyzete. Elszigetelik, lejáratják őket, lehetetlenné teszik munkájukat. Ilyen jelenségekkel találkozhatunk az Esti Hírlap szerkesztőségében, ahol az ott dolgozó kommunisták nem kapnak elegendő védelmet a főszerkesztőtől, Baló elvtárstól, sőt, háttérbe szorításnak vannak kitéve az olvasószerkesztők: Bodó Béla, Kellér Andor részéről. Az emigrációs és a külföldi sajtót figyelve megállapítható, hogy tudomásuk van a hazai ellenzéki újságírók egyes lépéseiről, módszereiről; a nyugatra ment újságírók levelezési kapcsolatokat is igyekeznek felvenni hazai újságírókkal, s politikai témákról folytatnak eszmecserét.”


Hát így. Némi büszkeséggel tapasztalom, hogy az Esti többször is igen előkelő helyen szerepel az elhárítás listáján… De, hogy mégis, valójában mennyit is ért az a lapfejre került „Független” jelző, legjobb, ha megismerjük azt a világ sajtótörténetében is bizton állíthatom egyedülálló helyzetet, amely során egy filmkritikát kellett helyreigazítani!

László Miklós, a kritika szerzője.

A kritika a 4. számban, 1956. december 30-án jelent meg. Címe: Hyppolitok nélkül, a szerző pedig az ugyancsak a „polgári világból” érkezett László Miklós. A téma látszólag az akkoriban ismét játszott örökbecsű, a Kabos-Csortos-féle Hyppolit a lakáj, de valójában egyáltalán nem:

„Mulat a nép. Kacag a közönség. Önfeledten, boldogan, szívből nevet. A zsúfolt mozi fehér vásznán pereg a régi-régi, negyedszázados film. A bajbajutott kisember – bizonyos Schneider Mátyás – históriája, akinek hiába munkája, gazdagsága, semmi öröme, mert neje a házába szabadította a zsarnok Hyppolitot. Hyppolit: lakáj. Sok évig előkelő helyen szolgált, felsőbbrendű emberek világából jött, s e másik életforma bilincseit kényszeríti az ingujjban asztalhoz ülő, s legszívesebben a hagymához is hagymát kedvelő Schneiderre. Hyppolit nem jobban, hanem mindent másként akar. Bajuszt stuccol és tornáztat, diétát ír elő és uniformisba bújtat, metreszt kerít és cimborákat dob ki. Beleszól ételbe és italba, szerelembe és ágyba, környezetbe és gondolatba. Mindenütt ott van, mindent lát és semmiből sem enged.

Pereg a film, és egyszerre rádöbbenünk – hiszen ez a Schneider mi vagyunk. Te meg én. Hogy mi vergődtünk tíz esztendőn keresztül az új Hyppolitok karmaiban. Nekünk szedték ki a kezünkből kedves könyveinket, a mi torkunkra fagyasztották a régi-régi dalokat. Mindenüvé jutott egy Hyppolit. Ő választotta, hogy mit játszhatnak a moziban, Hyppolit ült a redakciókban, ő válogatta a tárlat képeit, osztotta a művészek Kossuth-díját. Hyppolit csinált a Mikulásból Télapót, a karácsonyból fenyőfa-ünnepet, a Fradiból Kinizsit és az Eszterházy-szeletből Puskin-szeletet. Leparancsolta a rúzst a feleségek szájáról, harcolt a körömlakk ellen, haragudott a nyakkendőre, a jazzra és a táncra, a hűs sörre a nyári kerthelyiség asztalán. És Hyppolit lett a sorompó az ország határán.

Hyppolitok vontak felelősségre el nem követett bűnökért, számon kérték a házastársak vétkét, hetedíziglen. Tövist döftek az ártatlanokba, benyálaztak tisztességes embereket. Minket káderré silányítottak, ítélkeztek a tiszta erkölcs nevében. Bénákra bízták a menetelést, némákra a dalt, hazugokra az igazságot.

S mi tűrtünk. Lehajtottuk gyáván a fejünket.

Tapsol a közönség: Schneider Mátyás kiadja a lakáj útját. Hyppolit többé nem tér vissza. Nem, mert olyan életet akarunk, ahol a szerelmes örülhet a csóknak, gyerek a játéknak, és aki imádkozni akar, dicsérhesse istenét. És ultizni is fogunk, kétfilléres alapon, és kuglizunk minden vasárnap. És akinek ilyen vágya van, az nyugodtan fogja el az ügetőn a hármas befutót, oda-vissza. És ingujjban fogunk ebédelni, és ha kedvünk tartja a hagymához is hagymát eszünk. És igen, élni fogunk. Élni! Úgy élni, mint emberek. Hyppolit nélkül!”

Az ominózus hyppolitos kritika.


Mit mondjak, utólag sem irigylem Kóródi kollégát (?), akinek a másnapi számban kellett helyreigazítani ezt a szovjet birodalmat minden szavában tökéletesen leíró publicisztikát, miközben a szovjet birodalom éppen nekikezdett az „ideiglenes” itt tartózkodásának… Azért néhány bekezdés ebből is következzen. A cím: Még egyszer Hyppolit.

„Én is láttam Hyppolitot. Amennyire jó ez a filmben, annyira keserű az igazság: jaj, hányszor megáldott bennünket, magyarokat, a sors Hyppolitokkal!

De nemcsak azokra a Hyppolitokra haragszom, akikre mérgezett nyilat küldött a tegnapi Esti Hírlap. A mindenütt jelenlevő, az agyra, szívre ráterpeszkedő zsarnoki lakáj nemcsak a múlt nyolc esztendejéből néz rám alamuszi és mohó mosolygással, hanem bizony a korábbi évtizedekből is. A nyolc esztendő Hyppolitja más libériát viselt, mint a korábbiak, akik más-más uraságot szolgáltak, abban azonban egyek, hogy ellenünkre voltak, hogy tépázták és nyirbálták az életünket.

S ha most végigpergetem magam előtt a lakájról szóló negyedszázados filmet – mosolyogni már aligha tudok, csak sajnálom a kicsi esendő Schneider urat, magunkat, akiket a tegnapi Hyppolit éppen olyan erőszakkal kényszerített a saját formáinak jármába, mint a tegnapelőtti. Azok a Hyppolitok is kiszedték kezünkből a könyvet, helyette izgató, butító, feledtető narkotikumot adtak. Nemcsak parancsszóval, hanem a mindenható pénzzel mondták ki, hogy mi a dráma, mi a jó festmény és ki az igaz művész. Adtak és ma is adnának karácsonyt, de benne sok-sok szomorú éjféli misét is. Meghagynák az Eszterházy-rostélyost – de az Eszterházy-birtokot is óhajtanák. Nem tiltanák le a rúzst az asszonyi ajkakról, de rájuk parancsolnák a képmutatás mázát, a nyakkendődet pedig csak akkor nem szólnák meg, ha nem díszítené az újabb divat szerint pálmafán ugrándozó csimpánz. Nem aknazárral és útlevél-bürokráciával sorompóznák el a határokat, hanem a nincstelenséggel és az abból táplálkozó igénytelenséggel és műveletlenséggel. Náluk nincs káder, csak emberanyag.

Nem vitatkozni akartam tegnapi cikkünkkel. Hiszem, hogy a cikkíró is osztozik abban a nézetemben: más kor, más világ hyppolitjai sem köthetik soha gúzsba hagyományainkból, majd alakuló és saját ízlésünkből bontakozó új életünket.”

Vagyis hát, üzeni Kóródi: Horthy urasági Hyppolitjai is roppant csúnyán viselkedtek, és akkor egy szót se a Habsburgok lakájairól…

Szücs Gábor

(Következik: Kedves csibészek)

Címlapkép: Baló László és Bodó Béla, Baló a baloldalon.