Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogyan jutottak ebek harmincadjára az egyetemeink?

Mindössze 21 nap alatt, vélhetőleg pusztán egy 19 oldalas prezentáció alapján, az elmúlt száz év legnagyobb egészségügyi válsága és a mélyülő gazdasági visszaesés közepette, a rendkívüli állapot ideje alatt, az SZFE intő példájának dacáraa jogvédő-civil szervezetek tiltakozására és a szakszervezeti aggályokra fittyet hányvaaz egyetemisták kifejezett akarata ellenérebotrányos szenátusi üléseket követően a kormány a „modellváltás” bizonytalan útjára lökte a jobb sorsra érdemes egyetemeinket.

Az ügy – amelyet csakhamar elfeledtettek a szenzációk, miszerint az igazságügyi miniszter csokoz és vál, III. Rogán Antalné pedig a kacsóján hordja a drága időt – befejezettnek tekinthető.

Ami maradt, az az ügyvédi irodák föladata. Papírmunka.

De annak, hogy mi veszett el valójában, talán érdemes pár sort szentelni.

A „modellváltás” lényegét kezdetben leplezte a minisztériumok közti torzsalkodás (amelyet az orvostudományi karok és klinikák tervezett kiszakítása okozott), és

a rohamtempó, amely tovább fokozta a politikai káoszt, amely nem valamiféle anomália, hanem kormányzási forma.

Ám csakhamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kuratóriumok önkényes fölállítása nem pusztán az egyetemek közjóból való kiforgatását célozza – ami önmagában is fölháborító –, hanem a mélyállamosítási törekvések egyik állomása, aminek a rendkívüli állapot „különös jogrendje” csak újabb lökést adott.

Ám még ezzel sem mondtunk el mindent.

Hiszen végsősoron egyetemeink magánegyetemmé alakítása és a tudásjavak piacosítása egyben arról is gondoskodik, hogy a múlt század derekán indult és csakhamar megfeneklett modernizációs folyamatoknak híre-hamva se maradjon.

Minden mítosz ellenére például a Pécsi Tudományegyetem, egykor Janus Pannonius Tudományegyetem – amely iránt e sorok írója különös részvéttel van – megszületésének feltételei a 60-as, 70-es és 80-as évekre tehetők, ami elképzelhetetlen lett volna az ugyanebben a korban lezajlott urbanizációs forradalom nélkül.

Az egyetem – ma is a megye legnagyobb foglalkoztatója – legfőbb célja az volt, hogy szakképesítéssel lássa el azokat a lakótelepi, kisvárosi és szerencsésebb falusi fiatalokat, akiknek a szülei még éppen csak kiemelkedtek a félfeudális rendből.

Első generációs értelmiségiket (orvosokat, jogászokat, szociológusokat, bányamérnököket, pedagógusokat, közgazdászokat stb.) nevelt azokból, akik ha ötven évvel előbb születnek, legfeljebb az istránggal és a kapával ismerkedhettek volna meg, vagy kivándorolhattak volna Amerikába a néma forradalom jegyében.

A modernizációs folyamatnak volt köszönhető, hogy szükség mutatkozott a képzések széles palettájára: a virológustól a geofizikusig, a felnőttoktatótól a kisebbségkutatóig, az esztétától a római jog tudoráig, amit tovább árnyalt a térség sajátos kulturális-szociológiai jellege. Pécsnek szüksége van a szláv és a germán nyelvek kutatóira, nem lehet meg roma szakkollégium nélkül, elképzelhetetlen régészképzés nélkül stb.

Nem véletlen, hogy a relatív függetlenség és a kevésbé szűkmarkú támogatások időszakában volt a PTE a legsikeresebb, hovatovább kevésbé volt provinciális, mint akármelyik budapesti egyetem.

Minden szimbolikus jelentősége dacára sem mindegy, hogy az egyetem Donald Tusknak (2017) és Csányi Sándornak (2018) vagy Jacques Derridának (1993) és Fejtő Ferencnek (1994) ítélt díszdoktori címet. Miközben ma már szinte hihetetlen, hogy valaha Rorty, Habermas és Derrida tartott előadást a PTE falai között, utóbbi jelesül a „feltétel nélküli egyetemről” és a vendégbarátságról.

Mindennek értelemszerűen kaputt.

A NER (amely a természeténél fogva néma államalatti állam neve, a kormányközeli sajtó emiatt nem emlegeti már évek óta) pusztán csak pontot tett annak a folyamatnak a végére, amelynek a néhai felhajtó erejét élvezhette 2-3 generáció.

Ehhez ugyanis megannyi kormány megszorító intézkedéseire is szükség volt – minderről jól árulkodik a falakról pergő festék, a huzatos előadóterem és az óraadó tanár vékony télikabátja, amelynek a zsebéből kikandikál a „közalkalmazotti jogviszony”, de már nem sokáig.

Ez magyarázza az ellenzéki megnyilvánulások lanyhaságát.

„Engem a színvonal érdekel. A jövő egyre inkább a megszerzett és alkalmazott tudásé, a versenyképesség legalapvetőbb pillére pedig az lesz, hogyan lehet ezt a tudást érvényesíteni”,

fogalmaz Hiller István,  és sejteti, hogy az összes ellenzéki párt hasonlóan gondolkodik a kérdésről. Az egykori oktatási miniszter szavai összecsengenek Stumpf István kormánybiztoséval: „A magyar felsőoktatás megújítása és versenyképessé tétele nemzetstratégiai kérdés”, akárcsak Palkovics LászlóévalLánczi Andráséval és Anthony Radevével s í.t.

S bár Hiller – aki legalább az „ezek-lopnak” és az „eladták a haveroknak” sekélyes magyarázatokat elkerüli – beleszövi mondandójába a „társadalmi mobilitás” fontosságát, ennek értelme nem több annál, mint hogy mind többeket kívánna a piac anarchiájába vetni.

Az etnicista „családpolitika” és a menekültek kérdése után a köz- és felsőoktatás kuratóriumok alá szervezése kapcsán is – olybá tűnik – országos egyetértés uralkodik.

Másra pedig se gond, se erő, sem pedig képzelet nincs, csak legfeljebb az adottat cifrázni. Ami legalábbis a politika felhőrégióit illeti, az egyre-másra emlegetett „megosztottság” nem látszik helytállónak.

De ne legyünk szigorúak!

Elvégre nem könnyű elismerni, hogy a 2022-es országgyűlési választások eredménye lényegében már a pandémia ideje alatt eldőlt.

A végjátéknak ugyan az egyetemek közjóból való kiforgatása és mélyállamosítása pusztán csak az egyik felvonása volt, de fontos felvonása.

Hiszen mindaz, ami a 2012/13-as pécsi és budapesti egyetemfoglalást életre hívta – a fölháborító hallgatói szerződések, a felvetődött tandíj, a tanárok elbocsátása és kényszernyugdíjazása, a hallgatói létszám korlátozása, a kancellárok kinevezése –, eltörpül a mostani folyamatok mellett.

Magunk sem gondolhattuk, hogy még ilyen sok veszíteni valónk maradt.

Eladták, kiszervezték és lealacsonyították az egyetemeinket.

Erre nincsen bocsánat.