Az évértékelő kissé kopott és avítt műfajnak tűnik, ám 2020 esetében mégis erős kihívást jelent. Egyrészt azért, mert ami velünk történt, még nem lezárt történet, a járványnak még koránt sincs vége, következményeiről pedig csak sejtéseink lehetnek. Másrészt azért, mert ami velünk történt, az bizonyos értelemben valóban példátlan. Elsősorban nem azért, mert megtudtuk, mi is megtapasztaltuk, milyen egy kijárási tilalom. Még csak azért sem, mert valami szinte mindannyiunkkal történt-történik, globális méretekben, szinte minden országban, egyszerre. Ez már régen nem újdonság. Most azonban nem a globalizáció áldásainak robbanásszerű terjedését éljük meg, pl. egy hollywoodi film százmilliárdos kasszasikerét vagy egy új kommunikációs eszköz betörését hétköznapjainkba, és még csak nem is egy újabb, klasszikus világgazdasági válságot, mely a globális kapitalista rendszer belső ellentmondásaiból fakad. A fenyegetés a rendszeren kívülről érkezett. A természetből.

Az pedig valóban példátlan, hogy egy természeti csapás ilyen rövid időn belül a bolygó minden társadalmában szinte egyszerre éreztesse romboló hatását.

Ennek pedig nyilvánvalóan a járvány nyomán megtorpanó globalizáció az oka.

Ahhoz, hogy megérthessük, miként hat a jelenben társadalmainkra a járvány, és hogy milyen más folyamatok fonódtak össze, vissza kell térnünk legalább 2015-be. Évértékelő két részben.

2015

1. Az utolsó baloldali kormány is kapitulál Európában

2015 januárjában a parlamenti választásokat a Sziriza („Radikális Baloldaliak Koalíciója”) nyerte meg Görögországban. A 2008-as válság következményeképp Európa országaiban az évtizedek óta egymást váltogató és egymástól már alig különböző jobb- és balközép pártok jelentősen meggyengültek és vagy a radikális jobb- vagy a radikális baloldali pártok erősödtek meg. A kérdés az volt, hogy végül melyik oldal profitálhat a válságból. A Sziriza kormányra kerülését nagy remények kísérték baloldali körökben. A párt hosszú távon a kapitalista rendszer meghaladását tűzte ki célul (amit a német szocdemek már 1959-ben feladtak), a választás előtt pedig a megszorító csomagok, az IMF-féle neoliberális politika ellen, az államadósság elengedése és a jóléti rendszer restaurálása mellett kampányolt. 2015 júliusában azonban a Sziriza-kormány kapitulálni kényszerült (kiürült az államkassza), és a korábbiakhoz nagyon hasonló, újabb megszorításokat és privatizációs hullámot vállaló megállapodást írt alá.

Az eurózóna kormányai nem ijedtek meg attól a lehetőségtől, hogy Görögország kilép vagy kizuhan az eurózónából. Ez okozott volna ugyan károkat nekik is, de a globalizált kapitalista rendszerből hirtelen kizuhanó Görögországnak sokkal nagyobbakat. A Sziriza-kormánynak nem volt B-terve erre az esetre, nem volt terve arra, hogyan szervezze meg a gazdaságot és a társadalmat, ha Görögország kilép az eurózónából. Így viszont a tárgyalásokon nagyon gyenge maradt alkupozíciója. Nem véletlen azonban, hogy ilyen terv nem létezett: ilyennel nem lehetett volna választást nyerni. A görög munkásosztály ugyanis a megszorítások ellen szavazott, a jóléti állam visszaállításának reményében. Egy olyan világra, ahol ők is olyan jólétben élhetnek, mint a nyugat-európaiak és ugyanúgy élvezhetik a fogyasztói társadalom áldásait.

Ezzel szemben a B-terv a kubai modell demokratikus formája lehetett volna, az a gazdaságpolitika, amelyet a kubai kommunista párt a Szovjetunió összeomlása után vezetett be.

A görögöknek a kubaiakhoz hasonlóan le kellett volna mondaniuk a fosszilis energiahordozók használatáról, és meg kellett volna szervezniük országuk élelmiszer-önellátását.

Az olajat, a földgázt és nagy részben az élelmiszert ugyanis importálnia kell Görögországnak, és a kilépés után szükségszerűen gyorsan elértéktelenedő nemzeti valutájukkal csak iszonyatosan drágán juthattak volna hozzá mindehhez. A munkásosztály azonban – sem Görögországban, sem másutt – nem támogat ilyen programot, inkább elfogadja a globális kapitalizmus igazságtalanságait, minthogy kizárják a globális fogyasztói társadalomból, és persze a paraszti életformához való visszatérés sem vonzza. Márpedig a kapitalizmust megdönteni most csak így lehet. Nem értek meg a kapitalizmus meghaladásának a társadalmi-gazdasági feltételei – mondják – a nagy baj viszont az, hogy sosem volt ennyire szükséges a kapitalizmus meghaladása, mint épp most. Az ökológiai válság ugyanis egyre fenyegetőbb méreteket ölt, és a rendszeren belül ezt a válságot eredményesen kezelni nem lehet.

A Sziriza kudarca után a spanyol Podemosnak már nem lehetett esélye a választások megnyerésére 2015 decemberében. A Corbyn-féle Munkáspártnak és az amerikai Bernie Sandersnek pedig már egy olyan helyzetben kellett volna nyernie, amikorra a baloldal hagyományos szavazótábora, a klasszikus értelemben vett munkásosztály már jelentős részben a másik oldalra sodródott a nyugati országokban. Ennek közvetlen oka pedig ugyanaz volt, ami a görög meghátrálásé is: a fejlettebb társadalmak nagy többsége retteg fogyasztói státusának elvesztésétől.

2. A menekültválság és a populista jobboldal előretörése

A 2015 nyarától kiteljesedő menekültválság okai szintén a globális kapitalista rendszer működésében keresendők, például a világ országai, régiói közt fennálló hatalmas jövedelmi különbségekben. De a nyugati országok felelőssége másban is tetten érhető. Az egyik a fegyverexport, melynek nagy részét a NATO-tagországok bonyolítják. A másik pedig az, hogy ezek a társadalmak döntő mértékben felelősek a globális éghajlatváltozásért, amely a Föld egyes részeit egyre inkább lakhatatlanná teszi, a vízforrások és a termőterületek csökkenése pedig súlyos konfliktusokhoz és háborúkhoz vezet. Ennek iskolapéldája Szíria esete, ahonnan a legtöbb menekült érkezett 2015-ben. A polgárháború kitörését Szíriában egy sokéves, súlyosan aszályos időszak előzte meg, melynek során parasztok milliói mentek tönkre, és áramlottak a városokba, sokszorosára duzzasztva a nincstelenek tömegét, az élelmiszerárak elszállása pedig már olyan szociális feszültséggel járt, amely felkelésekbe, végül egy borzalmas polgárháborúba torkollott.

A menedékkérők befogadását pártolók közül azonban csak nagyon kevesen hívták fel a figyelmet ezekre az okokra. A neoliberálisok és a (valójában szintén neoliberális) álbaloldal ugyanis egyáltalán nem óhajtott foglalkozni ezekkel az okokkal, mivel nem akart változtatni a rendszeren. Ezért érvelésük egyrészt morális elvekre, másrészt a multikulturalizmus előnyeinek ecsetelésére támaszkodott csak. Persze ez az érvelés is tartalmazott fontos igazságokat, hatástalannak bizonyult azonban, miután az európai populista jobboldal – Orbán Viktorral az élen – nyíltan menekültellenes, xenofób propagandahadjáratba kezdett. Ilyen nagy tömegű embert ugyanis gyorsan és sikeresen integrálni a társadalomba nem lehet, viszont ennek nehézségei és problémái szinte azonnal jelentkeznek. A morális érveket pedig felülírta a félelem. Ez nemcsak a terrorizmusból és a nők elleni erőszakból fakadt, hanem abból is, hogy felvetődhetett a kérdés: hol lesz a vége a menekültválságnak, ha nem állítjuk meg erőszakkal? Összesen hányan és honnan fognak Európába jönni?

Erre a becsületes válasz az lehetett volna, hogy a folyamat egészen addig tart, amíg a kiváltó okok fennállnak. Mivel pedig a befogadáspártiak ezekkel az okokkal nem akartak foglalkozni, hihető választ sem tudtak adni, így a populista jobboldal éveken keresztül nap mint nap riogathatott tovább az Európát elfoglaló Iszlám Kalifátus rémképével.

Végül persze a liberálisok és az álbaloldal is belement a határok lezárásába, tehát inkább ismét feladták az elveiket, csak nehogy változtatni kelljen a világgazdasági rendszeren.

A xenofób propaganda sikerének oka volt az is, hogy a menedékkérőket nem csak a kultúrájuk és a vallásuk különböztette meg az európaiaktól, hanem az is, hogy nincstelenek voltak. Nem volt lakásuk, nem volt munkájuk, nem volt autójuk és hitelkártyájuk. A menedékkérők hajléktalanok voltak, akikről egyrészt gondoskodni kell, másrészt mindig emlékeztetik a jó polgárt, a rendes munkavállalót arra, hogy milyen sorsra juthat, ha kiesik a rendszerből, mert nem felel meg a társadalmi elvárásoknak. A neoliberalizmus a fejünkbe verte, hogy vagy megtartjuk a társadalomban a dolgozó – fogyasztó – pozíciónkat, vagy elindulunk a lejtőn, és idővel már az alapvető szükségleteink kielégítésére sem futja. És minél több a nincstelen, annál többekkel kell osztozni a jóléten, és annál erősebbre nő az egzisztenciális félelem. Mindettől a növekvő nyomástól azonban – most még – megszabadulhatunk, ha lezárjuk a határokat. Így pedig a közélet szereplőinek sem kell foglalkozniuk a globális kapitalista rendszer alapvető problémáival: a növekvő egyenlőtlenségekkel, a fegyverkereskedelemmel és az éghajlatváltozással.

A politikai következmény persze az lett, hogy a populista jobboldal került nyeregbe, győztek a brexiterek, D. Trump 2016-ban, és Orbán megint kétharmaddal 2018-ban. A kulturális, a nemzeti és a vallási identitás védelmére hivatkoztak, miközben a globális kapitalista rendszert és a fogyasztói társadalmat védték meg.

2019

A populista jobboldal diadalmenete 2019-ig tartott, az EP-választáson az Orbánék által olyannyira várt teljes áttörés elmaradt. 2019-ben már nem a bevándorlás, hanem – sokak számára némileg váratlanul – a klímaváltozás lett a közélet fő témája, de valamennyire reflektorfénybe kerültek más környezeti problémák is. Ennek a fordulatnak több oka is volt.

• Mindenki számára közvetlenül érzékelhetővé vált az éghajlatváltozás, és a tudóstársadalom vészharangkongatása is felerősödött – bár az éghajlatváltozás és a migráció összefüggéséről továbbra is csak ritkán esett szó, mert ez senkinek nem volt érdeke.
• Megerősödtek azok a nagytőkés csoportok, melyek a „zöld technológiaváltásban” érdekeltek.
• Az álbaloldalnak és a liberálisoknak elemi érdeke volt, hogy a bevándorlás és ezzel együtt a jobboldali identitáspolitika végre lekerüljön a napirendről.

A témát közvetlenül Greta Thunberg FFF-mozgalma tolta be a nyilvánosságba. A mozgalom fő követelése az volt, hogy a politikusok figyeljenek sokkal jobban a problémára, és fordítsanak annyi pénzt a megoldásra, amennyi csak szükséges, mert tartoznak ezzel a jövő generációinak. A mozgalomhoz persze sokan, sokféle irányból csatlakoztak különböző elképzelésekkel és javaslatokkal, azonban konkrétabb javaslatokat, követeléseket a mozgalom egésze nem fogalmazott meg.

De a mozgalomban és a médiában is domináns maradt az a meggyőződés, hogy a klímaválság megoldását alapvetően egy „zöld technológiaváltás” jelenti, amelyhez szükséges az állami szerepvállalás és a tudatos fogyasztási szokások elterjedése is, ám mindez a globális kapitalista rendszer keretei közt megy végbe. Tehát attól várjuk a megoldást, aminek magát a problémát is köszönhetjük: a piac, az állam és a tudomány által irányított és serkentett technológiai fejlődéstől.

Ez azonban illúzió, és csak azért tűnik sokak számára magától értetődőnek, mert hozzászoktunk ahhoz, hogy ezek az erők intézik sorsunkat, és döntenek helyettünk.

Valójában azonban a megújuló energiákkal a civilizációnk fenntartásához szükséges energiának csak egy részét tudjuk kiváltani, és az ezzel járó hasznot is ellensúlyozza a gazdasági növekedés. A „zöld technológiák” (pl. az e-autó) és az alternatív fogyasztói szokások (pl. veganizmus) nem csökkentik a környezetterhelést, csak áttolják máshová. Pl. a nagyvárosok levegője tisztább lesz, miközben Kongóban szaporodnak a súlyosan mérgező kobaltbányák, Magyarországon pedig például a szintén súlyosan szennyező akkumulátorgyárak. Minderről részletesen itt és itt írtam.

A hatalom sáncain kívül rekedt baloldaliak körében az már elég általánosan elfogadott ténynek számít, hogy a gazdasági növekedés és a fenntarthatóság nem összeegyeztethető. Bár történetileg a szociáldemokrácia is a gazdasági növekedésre épült, a (nem pusztán névleg) szociáldemokrata Pogátsa Zoltán is elutasítja a gazdasági növekedés kényszerét. Az azonban nem válik világossá, hogy egy továbbra is kapitalista gazdaság miként létezhet növekedés nélkül tartósan – eddig, ugyanis a kapitalizmus vagy gazdasági növekedéssel, vagy súlyos munkanélküliséggel terhelt válságokkal járt együtt.

Ennél továbbmennek a szolidáris gazdaság hívei, akik ismét felvállalják a kapitalizmus meghaladásának célját, és ennek szükségességét az ökológiai válsággal is indokolják, nagyon helyesen. Itt lényegében arról van szó, hogy a hagyományos baloldali elképzeléseknek megfelelően a tulajdonviszonyok megváltoztatásával igyekszünk véget vetni a Tőke uralmának, de alulról és demokratikusan szerveződve. Kétségtelen, hogy mindez szükséges a valódi változáshoz, mert a nagytőke kezéből mindenképp ki kell csavarni a hatalmat, mert a Nike-val, a Coca Colával, Mészáros Lőrinccel és Csányi Sándorral együtt egészen biztos, hogy csak a katasztrófa felé haladhatunk tovább.

Kérdés marad azonban, hogy a közvetlen termelői tulajdonban lévő gazdaság egységei nem fognak-e továbbra is piaci versenyben maradni egymással, hogy tagjaiknak biztosítsák az eddig megszokott fogyasztói életszínvonalat és életformát, és hogy mindennek érdekében fenntartják-e a mai gazdaság globális méreteit. Mert a környezetszennyezés nem csak a gazdaság működési módjából, hanem globális méreteiből is fakad. A távolsági kereskedelemmel járó közvetlen kibocsátás, a szükséges infrastruktúra felépítésével és fenntartásával járó kibocsátás, a környezetszennyezés kiszervezésének lehetősége súlyos veszélyek, ahogyan az is, hogy invazív fajok és kártevők terjedését segítjük ezzel, veszélyeztetve a helyi ökoszisztémákat és az élelmiszerforrásainkat.

A politika napirendjére azonban sem a nemnövekedés témája, sem a szolidáris gazdaság kezdeményezése sem került fel ezidáig. Továbbra is a „fenntartható növekedés” dogmája a hivatalos, és ezzel súlyos kockázatokat vállalunk. Egyrészt az éghajlatváltozás bármikor öngerjesztő, vissza nem fordítható és egyre gyorsuló folyamattá válhat, másrészt hamarosan más környezeti problémák is hasonlóan súlyos válsághelyzetekhez vezethetnek. Az ipari mezőgazdaság döntő mértékben felelős az ökoszisztémák, a biológiai sokféleség pusztulásáért és a termőtalaj kimerüléséért. Ezek következményei is beláthatatlanok és kiszámíthatatlanok, ám az bizonyos, hogy ha nem változtatunk, akkor az emberiség élelmezése idővel néhány biotech- és gyógyszergyártó cégtől válik függővé.

Az ökológiai katasztrófa nem egy csapásra, hanem lépésről lépésre fog bekövetkezni. Egyelőre (még) nem kell tartanunk attól, hogy kipusztul az emberiség. De a természeti körülmények egyre gyorsabb és kiszámíthatatlanabb változása egyre durvábban fogja torzítani a civilizációnkat, ha továbbra is fenn akarjuk tartani a gazdasági rendszerünket és a fogyasztói életformánkat.

Ebből kaptunk ízelítőt az idén, amikor a disztópiák elkezdtek valóra válni.