Az Európai Unió adatai szerint a koronavírus-járvány első hulláma idején az uniós munkavállalóknak nagyjából harmada dolgozott otthonról. Hazánkban ez az arány 34.7 százalék volt, de Belgiumban például a 65 százalékot is meghaladta a home office-ból dolgozók aránya.
Bár ez a munkaforma a járvány előtt is létezett, a COVID-19 villámgyorsan megnövelte annak elterjedését, miközben a dolgozókat védő jogszabályi környezet a legtöbb helyen nem érte utol ezt a gyors változást.
A távmunka lehetősége járványvédelmi szempontból kétségtelenül kiváltságnak tűnhet, hiszen lehetőséget teremt a távolságtartásra, ellentétben a fizikai jelenlétet követelő munkakörökkel, legyen szó bolti eladókról, gyári munkásokról vagy egészségügyi dolgozókról.
Ám ha valaki már beszélgetett otthonról oktató pedagógussal, vagy a főnöke által munkaidőn kívül hívogatott irodai dolgozóval, akkor azért az otthoni munkavégzés megítélése is árnyaltabbá válik.
A tavaszi hullám idején, amikor először merült fel egyes ágazatok tömeges távmunkára állásának lehetősége, sok munkáltató ódzkodott ettől a megoldástól, attól tartva, hogy elveszítik ellenőrzésüket az alkalmazottak fölött, akiknek emiatt csökken a termelékenységük. A kérdést érintő tudományos kutatások azonban csak részben támasztják alá a főnök félelmeit: egy 2014-es kutatás például a call centeres dolgozók esetében megállapította, az otthoni munkavégzők termelékenysége nemhogy csökkent, egyenesen növekedett az irodából dolgozó kollégáikhoz képest, más kutatások azonban a cégek közötti termelékenységi szakadék szélesedését figyelték meg. Más szóval a munkaerő menedzsmentjének módszereitől függően egyes cégeknél tovább nőtt, másoknál pedig tovább csökkent a termelékenység.
Bár az utóbbi időben készült közvélemény-kutatások szerint a dolgozók többsége szeretné, ha a szélesebb távmunka-lehetőségek a járvány után is kitartanának, ez a munkaforma elsődlegesen mégiscsak a munkáltatóknak kifizetődőbb, két szempontból is.
Egyrészt csökkennek a cégek infrastrukturális költségei, például az irodabérleti és rezsidíjak, amelyek az otthoni munkavégzés révén hirtelen áthelyeződnek a dolgozók vállára, akik immár munkaidőben, munkacélzattal saját otthonukban fogyasztanak elektromos áramot, otthon isznak kávét és az otthoni mikróban melegítik fel az ebédet.
A másik probléma, hogy a home office elhomályosítja a munka és szabadidő közti határokat, felbontja a munkaidő és a munkavégzés helye közötti kapcsolatot („a munkának vége, kilépsz a gyárból”), így pedig lehetőséget ad arra, hogy a munkáltató akár munkaidőn kívül, hétvégén is feladatokkal lássa el az alkalmazottakat, akik így szinte végig „munkában vannak”.
Mindez persze nem írható a vírus számlájára, ugyanis évtizedek óta megfigyelhető jelenség, hogy a tőke és munka közötti erőviszony előbbiek javára billen el, több nyereséget realizálva náluk, és több költséget terhelve át a munkavállalóra. Mint oly sok más társadalmi probléma esetében, a járvány itt is csak a meglévő negatív tendenciákat, rendszerhibákat erősítette fel.
Alapvető fontosságú lenne tehát, hogy elkezdjünk küzdeni ennek a folyamatnak a megállításáért, és legalább a már megtörtént költségáthelyezések miatt kompenzáljuk a dolgozókat.
Két fontos, rövid távú eszköz bevezetése állna azonnal rendelkezésünkre.
Az egyik eszköz a home office okozta megnövekedett költségek kifizetése: a cégeknek kompenzálniuk kellene dolgozóikat azokért a pluszköltségekért – pl. a rezsi -, amelyeket az otthoni munkavégzés miatt kell elszenvedniük.
A szakszervezetek hónapok óta szorgalmazzák egy ún. home office törvény elfogadását, amely többek között rezsitérítést írna elő a cégeknek. A kormány ezt még szeptemberre beígérte, ám azóta sem fogadta el, helyette november egy rendeletben (487/2020. (XI. 11.) Korm. rendelet) tette lehetővé, hogy a távmunka esetén a minimálbér 10%-nak megfelelő költségtérítés (maximum kb 16 ezer forint) számolható el adómentes juttatásként a dolgozók számára.
Az első látásra jól hangzó rendelkezéssel azonban több gond is van: csak a veszélyhelyzet idejére vonatkozik, és nem kötelező előírás, hanem a dolgozó és a cégek közötti egyéni alku lehetőségét veti fel, amit a munkavállalóknak kell kiharcolniuk.
A legnagyobb probléma – ahogy arra Balczer Balázs munkajogász a Mércén nemrégiben rámutatott – a távmunka fogalma a magyar jogban nem egyenlő a home office fogalmával, csak egy szűkebb réteget érint, akiknek a munkavégzési helye állandó jelleggel eltér a munkáltató telephelyétől. Ezzel szemben az ideiglenesen/időszakosan otthonról dolgozók jogi szempontból nem tartoznak a távmunka körébe, így ők még ennek a kis kompenzációnak a lehetőségétől is elesnek.
Márpedig a home office-ozók többsége ez utóbbi csoportba tartozik.
Őket a törvények szinte semmilyen módon nem védik, de a veszélyhelyzet idejére a jobban szabályozott távmunka sok garanciáját is kiiktatta a kormány.
A másik azonnal bevezethető intézkedés a „lekapcsolódáshoz való jog” (angolul: right to disconnect) intézményesítése lenne. A Franciaországban már 2017 eleje óta érvényben lévő jog szerint a dolgozók nem kötelezhetők – informálisan sem – arra, hogy munkaidőn kívül munkahelyi emaileket olvassanak, céges hívásokra válaszoljanak, é.í.t.
Néhány kivételtől (a már említett francia példa mellett Olaszország és Németország) eltekintve ez az intézmény az EU nagy részén sem létezik. Az Európai Parlament munkaügyi bizottsága december 2-án fogadott el egy jogilag nem kötelező érvényű határozatot, amely felszólítja az Európai Bizottságot, dolgozzon ki új szabályozásokat, amelyek garantálják a lekapcsolódáshoz való jogot.
A határozatról 2021 januárban szavazhat az EP plénuma, és még hosszú évekbe telhet, amíg kötelező érvényű jogszabály születik belőle, úgyhogy nemzetállami szinten is érdemes küzdeni e jog garantálásáért. Annál is inkább, mert ez a munkavállalók olyan védelme, amely az államnak egy fillérébe se kerül, csupán a cégeket korlátozza a dolgozóik szabadidejének kisajátításában.
