Ezekben a koronavírusos, kijárási tilalmas, karanténos zord időkben szinte úgy tűnik, mintha egy másik életben lett volna, pedig alig két éve kezdődött, és egy éve ért véget: a világot francia módra meghökkentő népmozgalomról, a sárga mellényesek lázadásáról beszélünk. Mindig van abban valami szomorú, amikor egy nép, mely mióta világ a világ, a barikádok emeléséhez értett a legjobban, leteszi a fegyvert, és inkább felejteni, mint emlékezni próbál.

Ma már mindez szinte történelem: ráadásul olyan történelem, amelyet főleg szemérmes hallgatás övez szinte minden oldalról. Nem csak arról van szó, hogy az elveszett lázadásoknak kevés híve marad, hanem arról is, hogy a mozgalom nem „elfáradt”, hanem a szó szoros értelmében felszámolták. Akcióit a fejlett országokban ritkán látható erőszakkal fékezte meg a hatalom.

Majdnem 11 ezer tüntetőt vettek őrizetbe, több mint háromezer esetben született bírói ítélet. Ezer letöltendő (ma is ülnek még sárga mellényesek börtönben), ezerháromszáz felfüggesztett börtönbüntetést szabtak ki, kilőtt szemek, leszakadt kezek, több ezer sebesült, elképesztő jelenetek a rendőri brutalitásról, megalázásokról.

Mindez anélkül, hogy a kormány vagy Emmanuel Macron részéről a rendőri erőszak és brutalitás ellen a leghalványabb kritika elhangzott volna, vagy az empátia legkisebb jelét mutatták volna népük irányába.

A sárga mellényesek megmutatták, hogy egy még mindig igen fontos országban (talán csak szimbolikusan persze, de hát ez sem számít éppen keveset) nem csak az eljövendő felkelések jöttek el, hanem a nép is visszatért.

De nem lenne igazságos a sárga mellényesekben egyszerűen csak a mártír, szenvedő népet látni, hiszen visszahoztak a porondra egy másik, nem kevésbé patinás francia hagyományt is: az utcát uraló felkelt, diadalmas nép képét. Ma már talán kevesen emlékeznek rá, de éppen két éve többnyire vidéki, mindennapi (azaz távolról sem „mozgalmár”), elkeseredett emberek barikádokat emeltek nem akárhol, hanem a világ talán legburzsoább sugárútján, a Champs-Elysée-n, vagy éppen nekirontottak a francia militarizmus szánalmas emlékművének, a Diadalívnek…^[1]

Aligha tagadható, hogy a lázadásban volt valami romantikus, szinte XIX. századi: sok tekintetben Victor Hugo vagy Flaubert tollára kívánkoztak volna az események a felkelt népről, a megrettent palotákról, a lángoló Párizsról, a fanyalgó elméleti radikálisokról, a végtelen vitákról, ahol a nép végre hallatta a hangját, az erőszakról, a keményfejű népről, a represszióról. Nem véletlen, hogy a sárga mellényeseknek is van már regénye, ha nem is Flaubert, de az igen jó tollú újságíró, esszéista Aude Lancelin tollából. A regény (La fièvre, „A láz”), kissé fellengzősen: a sárga mellényes mozgalom „Érzelmek iskolája”, az elbukott felkelések krónikásainak örök feladatára vállalkozik, egyébként távolról sem ügyetlenül: a vereségből legalább erkölcsi győzelmet faragni.

Azoknak, akik szeretik, ha a nép, az istenadta nép végre kinyitja a száját.

Bizonyos szempontból a sárga mellényesek a mostani globális ellenállási (gyakran nyílt lázadás formáját öltő) mozgalmak minden jó és rossz tulajdonsáságát megtestesítették.

Hadüzenet volt ez is a világ folyásának, az életnek, amelyet ránk kényszerítenek – röviden szólva: a tőkés rendszer logikájának már a társadalmi viszonyok újratermelődési rendszereire való kiterjedésének; elvetése a parlamentáris kormányzásnak (egészen elvetemültek ezt még mindig hajlamosak demokráciának nevezni) elvetése. A felkelés eszközei majd mindenhol ugyanazok, azaz foglalások, blokád, a rendszer szimbólumai elleni támadások; valamiféle „kormányozhatatlanság” bejelentése, és így tovább.

Legalábbis a fejlett országok tekintetében a mozgalom sok tekintetben revelatív erejű volt: a sokadik jelzés arról, hogy a munkásmozgalom évszázadának vége, idejétmúltak nem csak a mozgalmi meghatározottságok (az osztály helyett a nép) és eszközök (a szakszervezetek alig számítanak, a mostani felkelési hullámban a sztrájkok legfeljebb kiegészítő szerepben vannak), hanem a szimbólumok is. Meglehetősen látványos felmutatása annak, hogy hiába mindez, s ráadásnak a baloldal nagy visszaszorulása és a politikai helyzet – a mi táborunk szempontjából – tragikus változása, mindennek ellenére a társadalmi robbanás nem vált lehetetlenné, sőt.

A sárga mellényesek mozgalma volt talán az első nagy népi mozgalom, amely még a régi munkatársadalom romjain jött létre, de lázadása nem írható le a hagyományos osztályok közi „érdekellentétekkel” (éppen ezért voltak a szakszervezetek szinte teljesen némák a lázadás idején). Szinte antropológiai jelleget öltött: ha ilyen a normális élet, tényleg, mi értelme az egésznek?

Igen, a szimbólumok: a nép, amely felváltotta az osztályt. A sárga mellényeseknek egy történelmi hivatkozásuk volt: nem a XIX. és XX. századi nagy szociális mozgalmainak valamely epizódja (még a párizsi kommün sem, noha ott éppen lehettek volna közös pontok: a névtelenek tömege, a dolgozó nép, amely tényleg a bőrét vitte a vásárra, vezetők és igazi kiút nélkül); hanem a nagy francia forradalom. A trikolór, a Marseillaise mint a felkelt nép himnusza, Macron és XVI. Lajos, az ancien régime privilégiumai és az elitellenesség, fiskális lázadás az igazságtalan adók ellen, az egyenlőség követelése, a sans-culotte közvetlen demokráciáé, panaszfüzetek, sőt, az 1793-as jakobinus alkotmány és a felkelés joga…

A felkelés különböző epizódjai szinte sematikusan felrajzolják nekünk, hogy mennek a dolgok mostanában, azaz hogyan lesz a fennálló helyzet egyéni olvasataiból szolidaritás, majd a szolidaritásból mozgalom. Alighanem így szoktak indulni a lázadások: az emberek lassan felismerik, hogy nem egyedül kínlódnak nyakig a szarban, hanem mások is ugyanebben a helyzetben vannak. A sárga mellényesek első szerveződései szinte baráti összejövetelek voltak, családokkal, babakocsikkal, a szomszédok, a kollégák összejöttek, majd mindez kikerült a valódi közösségi térbe, kapcsolatokat keresett másokkal, leginkább, persze nem kizárólagosan, a körforgalmakban, az ország több tízezernyi pontján.

Ez a nagy „szociális Metoo” (ahol mindenki elmesélte a saját baját, mely igen nyilvánvalóan hasonlított mások bajára) lassan egy szolidaritási mozgalomba torkollott, amely a lehető legkevésbé volt radikális: meg kívánta csupán értetni az „elittel”, hogy a nép bajban van. Ennek szimbolikus jele volt, hogy visszautasították a párizsi tüntetéseiken, hogy egy téren vagy előre meghatározott útvonalon parkoltassák őket (mint a szakszervezeti tüntetéseket), oda akartak menni, ahol a hatalom székel.

A vidám, önfeledt, optimista, a trikolórok alatt a Marseillaise-t éneklő, „panaszfüzeteit” lobogtató, a „mi vagyunk a nép” büszkeségével eltelt tömeget Párizsban nem az elit ölelő karja várta és egy Alkotmányozó Nemzetgyűlés, hanem rohamrendőrök, könnygáz és tömegoszlató gránátok.

Hamar rá kellett jönniük, hogy az elitet igen mérsékelten érdeklik a nép gondjai. A csalódás határtalan volt, amely irracionális reakciókhoz is vezetett: innen a mozgalomra jellemző elitellenes összeesküvés-elméletek gyakori feltűnése. A résztvevők nagy többsége egyszerre volt a lehető leggyanakvóbb és a leghiszékenyebb. Semmi okunk idealizálni a sárga mellényesek mozgalmát: egyetlen ilyen népi mozgalmat sem szentek alkottak, a Bastille-t elfoglaló sans-culotte-ok sem voltak Rousseau nagy olvasói, sőt, a Putyilov gyár munkásai sem Marxé.

Aki szerint (és a baloldalon is vannak ilyenek, nem is kevesen) a sárga mellényesek nem voltak mások mint „fachos et fadas” (fasiszták és futóbolondok), az alighanem elment az utóbbi ötven év legnagyobb francia népi mozgalma mellett – némi megvetéssel és a megértés igazi szándéka nélkül.

És persze az ilyen helyzetekben válik még egyértelműbbé: a barikádnak tényleg csak két oldala van.

A mozgalom mondanivalóját, ha nagyon tudományosak akarunk lenni, az experimentális politika némi általánosítása jelentette (főleg úgy, hogy ez gyakorlat ilyen tiltakozó mozgalmak esetében példátlanul hosszú volt: a legelkötelezettebb sárga mellényesek egészen egy évig kitartottak). Ha kevésbé, akkor annyit mondhatunk, hogy a sárga mellényesek számára a mozgalom maga volt a nép, a felkelt nép, amely látja, hogy a dolgok egyre rosszabbul mennek, és az elitekkel szemben a saját kezébe veszi a sorsát.

A sárga mellényesek meglehetős ideológiai dadaizmusába végül az ultrabaloldal vitt némi rendszert, legalábbis a tüntetések célját, tartamát és lefolyását illetően. A mozgalom „körfogalmas”, közvetlen demokratikus szárnyát a Macron által meghirdetett ún. „nagy vita” semlegesítette meglehetősen sikeresen – azaz a kormány által szervezett több száz kibeszélőshow, ahol az elnök, a miniszterelnök, a kormány tagjai, a képviselők, a polgármesterek, azaz a politikai kaszt tagjai találkoztak állampolgárokkal. (Hiába hirdették a Dior betört kirakatai: „On veut pas débattre, on veut décider”: „Nem vitatkozni akarunk: dönteni”). „Fin du mois, fin du monde, même combat” – ahogy sok helyen olvashattuk: a hónap vége és a világ vége miatt aggódók közös harca lett az ideológiai alapvetés a mozgalom talpon maradó radikálisai számára.

De ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, inkább a rendőrség elleni öncéllá váló erőszak töltötte be az ideológiának bizony az idő előrehaladtával egyre inkább üresen tátogó helyét: szinte a soreli proletárerőszakra hajazott az ultrabaloldal (és az általa vonzott sárga mellényesek) megváltó és regeneráló erőszakba való hite (ez is, mint jól tudjuk, lényegében minden mostani ellenállási mozgalom jellemző jegye). Mindez vajon a mozgalom kombativitásának vagy éppen tehetetlenségnek a szimbóluma volt? Leginkább mindkettő.

Mindenesetre az azóta bekövetkezett fejleményekből láthatjuk, hogy sosem lehet ártatlanul leverni egy társadalmi mozgalmat: azok a baloldaliak (és szélsőbaloldaliak!), akik eltartott kisujjal, minimum kevés szimpátiával figyelték a sárga mellényesek mozgalmát, a brutális szétverését pedig szó nélkül hagyták, most szemügyre vehetik, hogy ez minden társadalmi ellenállási mozgalom kriminalizálásának és rendőri elnyomásának készítette elő a terepet.

Hogy is van az az ezerszer idézett mondás? Nem szóltak, amikor a külvárosi srácokért jöttek el, akkor sem amikor az ultrabalos tüntetőkért, csendben voltak, amikor a sárga mellényes Buga Jakabokat ütötték-verték, hát most a jól fésült, békés baloldaliak is sorra kerültek (és persze az újságíróik).

Nyilvánvalóan, enyhén szólva sem jelentőség nélküli, hogy a sárga mellényesek mozgalma a „mindennapi” emberek lázadása volt, a normálisoké, akik az utolsó pillanatig játszották a játékot, amíg annak értelme legalábbis minimálisan feltételezhető volt – de hát erről már szóltunk részletesebben. Az sem véletlen, hogy a fejlett országokban miért Franciaországban került sor nyílt lázadásra: nem kellett hozzá nagy lelemény (és nem is volt túl eredeti, leszámítva Magyarországot, ahol balliberális barátaink mindig mindent jobban tudnak, mint nagyjából tízezer külföldi cikk, esszé, könyv), hogy megjósoljuk, hogy Macron polgárkirálysága társadalmi robbanáshoz fog vezetni.

Mára Macron magyarországi, sokáig töretlen nimbusza – ismét szemben milliónyi írással – is megtörni látszik, persze alaposan félreértve a dolgot: mintha Macronnal és rendszerével a „rendőri erőszak” lenne csupán a probléma, nem annak oligarchikus volta (a médiahelyzet különösen nyomasztó az országban: de már maga Macron megválasztása is ennek volt az eredménye) és minden szegmenséből áradó osztálymegvetése.

Ha történelmi analógiát keresünk a mostani nemzetközi helyzetre, azaz az arab tavasszal induló, eljött felkelések korszakára az egyre inkább elsötétülő égbolt alatt (hiszen nem lehetünk vakok arra sem, hogy ezek a felkelések kivétel nélkül elbuktak, és ami utánuk jött, kivétel nélkül még rosszabbnak bizonyult Kairótól Isztambulon és New Yorkon át Hongkongig és Madridig),

az 1847 és 1850 körüli korszak juthat eszünkbe. A Restauráció, a Szent Szövetség, a legmélyebb reakció korában a lehető legsokszínűbb forradalmak sora rázta meg a világot (akkor természetesen csak Európát), de igazi újszerűség híján csupán elzúgtak forradalmai, és elkezdődött a reakciós történelmi szakasz, mely az európai civilizáció alighanem legnagyobb tragédiájába, az első világháborúba torkollott.

Akkor egy Karl Marx nevű szerző képes volt arra, hogy ne csak leírását adja a porondon levő társadalmi harcoknak (ez a híres „francia trilógia”), de felvázoljon egy új antagonizmust is (ez a „Kiáltvány” és persze a „Tőke”), amely lehetővé tett merőben újszerű politikai cselekvést a szabadság barátai számára.

Egyelőre a düh, az elkeseredettség, de a bátorság és rendíthetetlenség felkeléseit látjuk: a kísértet még várat magára. Már nem arról van szó, hogy a társadalmi harcok gyengesége magyarázná egy forradalmi perspektíva hiányát, hanem éppen ellenkezőleg: a forradalmi perspektíva hiánya gyöngíti a nagyon is porondon levő küzdelmeket. De lassan a „Fin du mois, fin du monde, même combat”, „A hónap vége, világ vége – ugyanaz a küzdelem” szlogenbe egyre többen illesztik be a kapitalista szót a világ jelzőjeként.

Amikor ennek az új antagonizmusnak az igazi korszaka el fog következni, és aligha vagyunk már messze mindettől, akkor a sárga mellényesek felkelésére (minden elégtelensége ellenére) úgy fogunk emlékezni, mint eleink a párizsi kommünre: az utolsó régire, de még inkább: az első újra.