Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Fasiszták a házban

A minap lezajlott romániai parlamenti választásoknak két látványos, látszólag meglepő eredménye volt. Az egyik a román szélsőjobboldal előretörése (9%), a másik a nagyon alacsony, 31%-os választói részvétel. Nézzük, milyen következtetések adódnak.

A szélsőjobb előretörésének nyilvánvaló osztályvonatkozásai vannak: a prekariátus és a vendégmunkások (nagyjából a középosztály alatti rétegek) fellázadtak a kormányzó liberális-jobboldal válságkezelése és az őket kiröhögő középosztályi gőg ellen. Ne legyenek kétségeink: ez az eredmény a népi felháborodás kifejeződése azzal a politikával szemben, amely kizárólag a tőkeerős középosztály érdekeit tartja szem előtt mind ideológiai, mind anyagi vonatkozásban.

Ez éles fényt vet a jelenlegi politikai szerkezet egy súlyos anomáliájára, nevezetesen arra, hogy

a jelenlegi (romániai) parlamentáris szerkezet, illetve pártlogika szűk a teljes körű, szociális fundamentummal bíró demokrácia gyakorlásához. Röviden: a rendszer baloldali irányba zárt, szélsőjobboldali irányba viszont nyitott.

Az AUR a jól bevált fasisztoid receptet követi, amennyiben a legkárosabb ideológiákkal (a régivágású vasgárdista hagyomány és az újtípusú alt-right keveréke: Coaliţia pentru Familie a négyzeten) kábítja el a kizsákmányoltakat és teszi őket érdekeltté saját osztályérdekeik elárulásában. A szegények, megvetettek, létbizonytalanságban élők, a németországi vágóhidakra vezényeltek, a családjuk meglátogatásától eltiltottak, a nyugati bordélyházakba prostituáltaknak eladott nők, illetve azok haragját, akik nem tudtak „otthon maradni” a járvány alatt, mert egzisztenciális helyzetük ezt egész egyszerűen nem tette lehetővé – nos, az ő hangjukat és felháborodásukat ez az egyszerre új és mégis régi fasizmus „karolta fel” és „csatornázta be”, ahogyan a megalázóan tárgyiasító politikai retorika fogalmazni szokott. Ez a réteg volt a legaktívabb szavazói szegmens, akiknek valóságos érdekeit senki nem képviselte – igaz, a fasizmus sem képviseli, de ezt most már nehezebb lesz elmagyarázni. Szegény náci szomszédaink, rokonaink, családtagjaink!

A fasiszta csalás látványos és nyilvánvaló. Mivel jelenleg nincs olyan politika, amely képes lenne explicitté tenni, politikailag artikulálni a sérelmek valódi, strukturális okait, ennek helyére nyomul be a szélsőjobboldal, amely az osztályelnyomást, illetve a transznacionális monopoltőke hegemóniája okozta számtalan más sérelmet és kiszolgáltatottságot a rassz, az ethnosz, a patriarchális család, a vallási fundamentalizmus fogalmaiban vezeti föl. De ez a csalásnak csak az első fokozata.

A rendszer elleni elégedetlenség, amire a fasizmus válaszol, osztályszempontból tagadhatatlan, jogos és valóságos. Ugyanakkor a fasizmus fogalmi és ideológiai szerkezete, amellyel ezeket a sérelmeket megragadja és bevezeti a politikai színtérre, alapvetően téves. Ennek az ellentmondásnak köszönhetően az általa követett és követelt politikai út pusztítóan félrevezető: ahelyett, hogy megoldást találna a sérelmekre, még inkább láthatatlanná teszi a problémák valóságos okait. Ezzel pedig hozzájárul ahhoz, hogy a rendszer anélkül élje túl az aktuális válságot, hogy bármilyen tényleges és rendszerszintű változás következne be.

A fasizmus így a kapitalista status quo fenntartásának legkegyetlenebb formája, s épp ez a status quo az, amely a jelenlegi válságos viszonyok között társadalmainkat az összeomlással fenyegeti.

Mint minden ilyen helyzetben, nem elég elborzadni a szélsőjobboldal előretörésétől. Nem elég értékalapon nemet mondani a fasizmusra. Az aktív antifasizmus mint gyakorlat azt is jelenti, hogy a fasizmust kitermelő társadalmi feltételekkel szemben hozunk létre alternatívát, amire igent mondhatunk. Egy olyan politikai koncepció és társadalmi vízió, amely helyesen, vagy legalább helyesebben ragadja meg és vezeti be a politikába az elidegenedés, a bérmunka, a kizsákmányolás, a testek áruvá tétele, az ipari prostitúció, az osztály- és nemi elnyomás, a társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlenségek, a globális kizsákmányolási láncok, az ökológiai krízis, a közjavak széthordása, privatizálása stb. okozta számtalan sérelmet. Mert a fasizmus nem néhány idióta, írástudatlan ember projektje, ahogyan az értelmiség szeretné látni, hanem a létező társadalmi-politikai viszonyok következménye, kicsúcsosodása.

A fasizmus persze önmagában, a megjelenített értékek szintjén is tragédia. De ehhez még hozzáadódik, hogy jelenleg nincsen semmilyen alternatívája, leszámítva azokat a jobboldali-neoliberális, középosztályi politikákat, amelyek nemhogy valódi alternatívát nem kínálnak, hanem közvetve okozói is a fasizmus térhódításának – bár most a produktumon, melynek részben társszerzői, hajlamosak meglepetten csodálkozni.

Itt van például az USR-PLUS, amely, miután a pártfúzió azt a kevés baloldaliságot is kisöpörte belőle, amit nyomokban még tartalmazott, végül leplezetlenül a tőke oldalára állt az egészségügy és az oktatás privatizációját követelve. Ez hardcore osztálypolitika, nyílt hadüzenet a kapitalista „válságkezelés” veszteseinek, akik már jelenleg sem férnek hozzá alapvető egészségügyi és közművelődési szolgáltatásokhoz, nem is nagyon maradt más vigasz számukra, mint a covidtagadás és a fake news. Eközben a pandémia a párt szavazóbázisát a kelleténél inaktívabbá tette, a „maradj otthon” elv, ami a városi középosztály privilégiuma, bumerángként csapott vissza.

Mindaddig, amíg a jelenleg uralkodó politikai osztály pártszervezeti logikája és ideológiai tabui gyakorlatilag letiltják, lehetetlenné teszik, démonizálják, kiszorítják és kiröhögik a rendszer baloldali jellegű kritikáját és korrekciós kísérleteit, addig olyan nagyon nem csodálkozhatunk azon, hogy a parlamentben kizárólag csak jobboldali pártok foglalnak helyet

(ez igaz a PSD nyomokban szociáldemokrata vallásos nacionalizmusára is), s hogy ezek között immár nem csak a nagy pártok szolgálatos etnicistái, hanem az egyre inkább intézményesülő szélsőjobboldal is helyet kap.

A tragikomédia az, hogy ezek a jobboldali pártok egymást „szélsőbalosozozzák”, „kommunistázzák”, „vöröspestisezik”. Hát igen, a „kommunizmus kísértete”, és az ezekről szóló mesék… Mindenki a másikat vádolja kommunizmussal, és minden megvádolt igyekszik szóban és tettben egyaránt bizonyítani, hogy ő bizony egy cseppet sem kommunista.


A választások második látványos eredménye az alacsony részvételi arány. Ez arra vet fényt, hogy az a parlamentáris keret, amely jelenleg fennáll, milyen kevéssé legitim.

Jelenleg a politikai képviseletet „politikai vállalkozók” klikkjei látják el, amelyek szoros összefonódásban a tőke különböző nemzeti és nemzetközi frakcióival pusztán csak a politikai mező erőviszonyai mentén határozzák meg magukat, egymást közt ping-pongoznak. Valódi társadalmi bázisuk nincs, ahogyan valódi politikai közösség sem áll mögöttük.

Elvégre a közvélemény-kutatásokból leszűrt adatok átlagolása, amelyre a pártok politikai „kommunikációja” épül, az istennek nem fog politikai közösséget teremteni.

A politikai közösség elvben valami olyasmi, amit nem a törzs és nem is a gazdasági érdek, de nem is valamilyen társadalmi csoportérdek szervez közösséggé, hanem egyenlő polgárok közös részvétele a közjó megteremtésében. Az lenne politikai közösség, hogy az egyes baja – ha még csak valamilyen minimális mértékben is – egyúttal az összesség baja; hogy ami történik, velünk történik, és nem pusztán vele vagy velem. De a közjó ismeretlen fogalom.

Az RMDSZ, bár kommunikációs szótárában a „közösség” központi helyet foglal el, látványos példája a valódi politikai közösség hiányának. Egy újabb szociológiai felmérés szerint a romániai magyarság a posztszocialista régió leginkább jobboldali résztársadalma, sőt a szélsőjobboldal aránya mind a romániai, mind a magyarországi átlaghoz viszonyítva mintegy 5%-kal magasabb (16%). Rasszizmusért, idegengyűlöletért, nőgyűlöletért és némi – egyelőre elfojtott – fasizmusért tehát nekünk sem kell a szomszédban kilincselnünk. A közjó és a politikai közösség fogalmát nálunk is az ethnosz és a törzsi-etnikai érdek helyettesíti, ami egy etnikai kisebbség esetén részben talán szükségszerű. De csak részben.

A szinte kizárólag etnikai alapú választási mobilizáció szembeszökő a Fidesz klienspártjává avanzsált RMDSZ esetében, és egy dolgot jelez: hogy az erdélyi magyarok sajátos helyzetét képtelen politikai vitatás tárgyává tenni, a magyarságot képtelen Románia közjavává alakítani. Magyarnak lenni ma Romániában kizárólag a magyarok ügye, olyasmi, mint a vallás, ami úgy van, de nem beszélünk róla: homályos érzés, kívülállókkal megoszthatatlan, és ekképp politikán kívüli. Hogyan várjuk el, hogy megértse bárki is a magyarokat érő strukturális hátrányok sorozatát, amikor agyon van misztifikálva, hogy mit jelent a „magyar”. A magyarok és románok közti kommunikáció etikettje az elmúlt harminc évben tabuvá avatta a magyarkérdést, s ha néha mégis megjelenik, akkor feloldódik a liberális-nihilista jófejkedésben. És nagyjából ennyi.

Mostanra úgy tűnik, az RMDSZ végérvényesen elvesztette releváns társadalmi-politikai tematizációs szerepét: a nagyvárosokban és a szórványban a román pártok, a virtuális Magyarországgá vált Székelyföldön pedig a NER határozza meg, hogy miről szóljon a politika. Mindezt úgy, hogy nincsenek az erdélyi magyarok sajátos igényeire szabott üzeneteik – az erdélyi magyarság helyzete többé nem politikageneráló tényező. Az RMDSZ etnicista fordulata sikeresen depolitizálta a kisebbségi szituációt. Az értelmiség befogja az orrát és távol marad, az elmúlt 30 év nyertes középosztálya és gyerekeik átszavaznak az USR-re – ez némi zajjal jár. És emiatt menekül az RMDSZ a PSD-től (követve a középosztály integrációs igényeit), egyetlen olyan szövetségesétől, amelynek oldalán jogkiterjesztést ért el az erdélyi magyarok számára. Akik némák maradnak: az interetnikus közegben és nagyvárosokban élő nem középosztálybeli magyarok, vö. „mit adott nekünk az udéméré”. Hát, tényleg nem sokat.

Az RMDSZ-es középosztály és a lokális párt- és önkormányzati hivatalnokréteg ugyanolyan értetlenül és megvetően tekint a magyar prekariátusra, munkásokra, parasztokra, a magyar spárgaszedő vendégmunkásokra, olcsó vagy ingyen gondoskodó munkát végző nőkre, a magyar romákról nem is beszélve, mint a román középosztály.

Az UDMR a Székelyföldön a „gazdák” (a mezőgazdasági és más vállalkozók) pártja, vagyis a helyi viszonyok között relatíve tőkeerős rétegé és nem a bérmunkából, pláne nem az alkalmi munkából élő sokaságé. És továbbra sem értik, vagy úgy tesznek, mintha nem értenék, hogy miért nem rajonganak olyan rettenetesen az emberek azért a lehetőségért, hogy rohanhatnak szavazni az RMDSZ-re.

A magyar középosztály is azt vélelmezi, akárcsak a román, hogy az alsóbb rétegek buták, ostobák és felelőtlenek. Pedig ők nagyon is pontosan érzékelik, hogy az RMDSZ nem képviseli az ő érdekeiket, nem ad hangot az ő kiszolgáltatottságuknak, amikor vég nélkül mantrázzák a „Mi, magyarok…” ostoba és üres Fidesz-szlogent. És azt is érzékelik, hogy az ő érdekeik nem merülnek ki az etnikai érdekekben. Ám az etnikai érdekeken túlmutató (gazdasági, társadalmi, kulturális) érdekek kifejezésére ma nem áll rendelkezésre semmilyen alternatív politikai keret. Sőt az etnicista keretektől való bármilyen eltérést az etnopolitikai ideológia automatikusan az árulás vádjával, vagy legalábbis gyanújával bünteti.

Ez az, ami különböző mértékig, de közös mind a Fideszben, az AUR-ban és az RMDSZ-ben: a politikai közösséget felváltani egy olyan politikán kívüli érzelmi- és testközösséggel, amelyben nem kérhető számon többé az odatartozás és a kizárás. Amely tulajdonképpen nem politikai közösség. Mindez produkció és reprodukció kérdése lesz.

Itt tartunk hát. Ha valamikor, akkor most, a fasizálódás nyitányakor világossá válhatna, hogy

ideje felmutatni az alapvető törésvonalat a kapitalizmus politikai rendszerei és ezek valódi vesztesei, veszteségei között – bízva abban, hogy ennek igazsága elvezethet egy, a fasizmustól eltérő politikai és társadalmi alternatíva elgondolásához. Ami szerint mindaz, ami közös, valóban azoké legyen, akik bánni tudnak vele, és nem azoké, akik megöröklik vagy teleszülik.

A szélsőjobboldallal szembeni küzdelmet pedig kezdhetnénk rögtön a saját kisebbségi szélsőjobboldaliságunk felszámolásával. Az se lesz könnyű.

Ez a szöveg eredetileg az a szem társadalmi, irodalmi és kritikai platformon jelent meg 2020. december 8-án.