Ami nyomja szívét, azt kimondja a száj,

Ha mégse szabad, befelé kiabál.

(A kaposvári Marat/Sade c. előadásból, amit Eörsi István fordító, dramaturg szövegével játszottak – az 1982-es vígszínházi vendégjátékon is)

 

Idén márciusban harmadszorra is megpályázta a Vígszínház igazgatói posztját az intézményt 2009 óta vezető Eszenyi Enikő. A kilenctagú Színházművészeti Bizottság annak ellenére javasolta Eszenyi folytatólagos megbízását a fenntartó fővárosnak, hogy a színház számos korábbi és jelenlegi dolgozója is súlyos visszaéléssel, abúzussal vádolta meg a sajtóban.

Csaknem hét hónap telt el Eszenyi kényszerű lemondása, és a Vígszínház dolgozóinak, munkatársainak a szakmában példátlanul tömeges kiállása óta, azaz a főváros új vezetésének bőséggel volt ideje arra, hogy méltányos vagy legalábbis erre törekvő eljárást folytasson az ügyben.

Hét hónappal a történtek után azonban még azt is nehéz kideríteni, mi és hogyan történt valójában, a felelősök fáznak a nyilatkozatoktól és a nyilvánosságtól, és a fenntartó főváros is elszalasztotta a lehetőséget, hogy rendszerszintű előrelépés történjen az ügyben.

Eszenyi Enikő győztesnek minősített pályázata után lemondott, miután a Vígszínház 245 munkatársa arra kérte a fenntartó Fővárost és a Vígszínház Felügyelőbizottságát a Karácsony Gergelynek és Gy. Németh Erzsébetnek elküldött és nyilvánosságra is hozott levélben:

„hogy a vizsgálatot olyan független szakemberek bevonásával végezzék el, akik megfelelő kompetenciákkal és tapasztalattal bírnak a munkahelyi visszaélések, abúzusok feltárásában, kivizsgálásában. Kérjük, hogy a vizsgálatba olyan szakembereket vonjanak be, akik nemcsak a színház jogi, gazdasági működését látják át, hanem tisztában vannak a színházi alkotófolyamat sajátos belső törvényszerűségeivel, ennek pszichológiai, érzelmi sajátosságaival is, értik továbbá az alkotófolyamat során szükségszerűen kialakuló alá-felé rendeltségi helyzeteket is.”

A fentiekről beszámoló Index azt is hozzátette, hogy a fővárosi önkormányzatnál a levéllel kapcsolatban kérdésükre korábban azt felelték, hogy azt megkapták, és már továbbították is a Vígszínház felügyelőbizottsága számára: „A Vígszínház Nonprofit Kft. felügyelőbizottságának elnöke Fogarasi Gergely színész, rendező, tagjai pedig Bornál [az Index elírta a nevet, helyesen Bornai] Eszter és Kiss Anita, ők felelősek a vizsgálatért, és ők döntenek arról is, milyen szakembereket kérnek fel a feladatra.”

A Főváros tehát a 245 munkatárs félreérthetetlen megfogalmazása ellenére arra a Felügyelőbizottságra (FB) bízta a vizsgálatot, ahol nincs erre a helyzetre felkészült szakember. A két filmesből és egy önkormányzati adminisztratív dolgozóból álló bizottság az eredeti vállalására nyilván felkészült, így kompetensen képes ellenőrizni a színház törvényes működését. De attól, hogy megpróbálnak hetek alatt felkészülni a strukturális erőszak és hatalmi visszaélések mibenlétéből, illetve abból, hogyan és miről érdemes információt szerezni traumát elszenvedett emberektől, nem lesznek hozzáértők.

Mivel a Felügyelőbizottság elnöke nem kívánt nyilatkozni a Mércének, nem tudom, milyen okkal, esetleg céllal bővítették ki a bizottságot dr. Surányi Gabriellával, a Humán Területek Főpolgármester-helyettesi Irodájának tagjával, önkormányzati tanácsadóval, jogi szakreferenssel, aki egyébként a meghallgatáson megjelentek elmondása szerint csak megfigyelőként volt jelen (azt praktikusan értem, miért vett részt egy bírósági gyorsíró a meghallgatásokon: ő rögzítette az elhangzottakat). Gy. Németh Erzsébet sajnos szintén nem válaszolt a fentieket tisztázni szándékozó kérdéseimre.

Az ügy a jellegénél fogva kényes, pláne, hogy erősen hiányos a protokoll, a személyiségi jogok és a GDPR-nak való megfelelés pedig elmélyült tudást igényleg azoktól, akik beleállnak egy ilyen vizsgálatot lefolytatásába.

Amikor a Főváros több mint fél éve elrendelte ezt, akkor még ő volt a fenntartó, a finanszírozó és a tulajdonos is. Azonban egész addig húzták ennek a megkezdését, míg közben érvénybe lépett a színházak felosztása okán kialakult hm… helyzet. Amelynek eredményeként, a 1148/2020. (IV. 10.) Korm. határozat szerint a Víg fenntartó tulajdonosa a főváros marad, de finanszírozója a kormány lett.

Ha a feladatot egy hozzáértő tagokból álló bizottság kapta volna meg, akkor nyilván jól végiggondoltan el tudták volna végezni a rájuk bízott munkát, aminek az is része, hogy van nyilvános végeredménye, lezárása az ügynek. Akár végrehajtható ajánlásokkal, ami a későbbi biztonságos, átlátható intézményi működést is illeti – és amit netán a főváros akár minden intézményében is lehetett volna mintaként, alapváltozatként használni.

Persze a Vígben történteknél van rosszabb is: így például az Operettszínház esetében, az EMMI irányításával úgy sikerült lefolytatni a vizsgálatot, hogy a panaszosokat, akik ugyancsak kénytelenek voltak elmenekülni a munkahelyükről, de szóvá merték tenni az ellenük elkövetetett hatalmi abúzust, még csak meg sem hallgatták az eljárás során.

Abban viszont megegyezik e két ügy végkimenetele, hogy az intézményvezetők, miután informálisan kiderült, majd nyilvánosságot kapott, hogy abuzívak az alárendeltjeikkel,  így vagy úgy, de távoztak. Ez a módszer azonban pont annyira nem felel meg a bántalmazottakat megillető méltányos eljárás ismérveinek, mint a katolikus egyház gyakorlata, amikor egyszerűen csak máshova helyezi a lebukott pedofil papjait.

A Felügyelőbizottság tehát kompetens szakértő részvétele nélkül folytatta le a vizsgálatot – a Bizottság jószándékát, igyekezetét és a feladat lelkiismeretes végrehajtását nem vonom kétségbe, de a szakértelmüket igen.

A vizsgálat során meghallgatták a 71 színházi panaszost, amit a gyorsíró rögzített, majd a bizottság ebből írt egy jelentést. Mindez persze a Marton-ügy kezeléséhez képest – az előző önkormányzati ciklusban – jókora előrelépés. A meghallgatásokon a panaszosok harmada vett részt (a 245 aláíróból 71 személy) – a Felügyelőbizottságnak természetesen nem volt lehetősége senkit „berendelni”, nyilván már az is jelentős tett volt, hogy meggyőzzenek ennyi panaszost, vállalják a részvételt. A meghallgatásoknak egyébként az elmondások szerint alighanem lehetett valami homályos terápiás szándéka is – ami egyfelől jelzi a bizottság tagjainak emberségét, jóakaratát, másfelől sajnos a felkészületlenségét is.

Ugyanis a panaszosok felől nézve végső soron annyi történt, hogy aki akarta, egy öttagú bizottság előtt elmondhatta, miféle sérelmeket élt át, és válaszolt néhány kérdésre.

A bizottság többek közt a volt igazgató viselkedésének okait is firtatta. Hát honnan tudhatja egy hatalmi visszaélés áldozata ennek az okát? Egyáltalán, miért is érdekes ez? Mit szerettek volna megtudni, amikor a meghallgatáson részt vett dolgozókat arról kérdezték, hogy Eszenyi vajon fogyasztott-e tudatmódosító szereket? Mégis mi végből tették fel ezeket az inkompetens, vagy az ügy szempontjából érdektelen kérdéseket?

Az áldozatok közül volt, aki részletesen megosztotta azt, hogy már korábban is szakemberhez kellett fordulnia a Vígben szerzett feldolgozhatatlan traumáival. Volt, aki utólag pontosan és részletesen beazonosította, hogyan traumatizálta újra a meghallgatás, aminek csak azért vetette magát alá, hogy végre kimondassék a nyilvánosság felé, hogy éveken át kellett olyan mérgező légkörben dolgozniuk, ahonnan számtalan munkavállaló el is menekült.

Nem volt, és ahogy pillanatnyilag kinéz, továbbra sincs olyan intézmény vagy fórum, ahol valódi segítséget kaphat az, aki bármilyen hatalmi visszaélés áldozata, de nem szeretné azzal feladni a szakmai ambícióját, hogy kényszerűségből felmond – még akkor sem, ha mindez egy jókora intézmény munkavállalóinak többségét érti.

A Víg közössége, a 245 ember összefogott, együtt kiálltak, és el is érték, hogy a korábbi, hatalmával visszaélő igazgató ne folytathassa ugyanott a munkát. Abban azonban már hiába kértek segítséget, hogy a történtekhez értő, szakmailag kompetens testület vizsgálja ki az ügyet, ismétlem: „akik megfelelő kompetenciákkal és tapasztalattal bírnak a munkahelyi visszaélések, abúzusok feltárásában, kivizsgálásában”.

Ez nem történt meg. Az általam megkeresett érdekképviselők és dolgozók finoman szólva nem elégedettek. Ezt egyébként szeptember 30-án jelezték is a Főváros felé egy levélben, amire azóta sem kaptak választ.

A FB szerint a vizsgálat lezárult, az eredményét titokban elküldték a Fővárosnak, ahonnan Rudolf Péternek továbbították. Meglátásom szerint az újonnan kinevezett igazgatónak nem sok köze van ehhez a vizsgálathoz és a vele kapcsolatos tennivalókhoz. A Főváros nemtörődömségét jelzi, hogy Rudolf Péterre tolta át ezt a problémát, mondván, tegyen vele belátása szerint. Nyilván köszönte szépen. Majd kiadott egy közleményt szeptember 16-án a színház testületeivel való megbeszélések után (amit egyébként jelenleg nem lehet megtalálni a színház hivatalos oldalán / lehet, hogy korábban kint volt?):

„A Mágnás Miska, A diktátor és a Hamlet előadásainak felújítópróbáit belső ügyként és a lehető legnagyobb körültekintéssel kezeltük és kezeljük. Erre kérünk mindenkit. Sajnálatosak tartjuk, hogy ezzel kapcsolatban téves híresztelések kerültek nyilvánosságra.

Rudolf Péter meghallgatta a Vígszínház frissen alakult Művészeti Tanácsának, a SzíDoSz Vígszínházi Alapszervezetének és vezető munkatársainak véleményét. Eszenyi Enikővel való egyeztetés után és vele egyetértésben úgy döntött, hogy a kialakult érzékeny helyzetben azzal szolgálja a Vígszínház érdekeit, ha műsoron tartott rendezéseit az ő személyes jelenléte nélkül újítják fel. A felújítópróbákon készült videófelvételeket Eszenyi Enikő megkapta és megkapja, ezek alapján küldi el észrevételeit.

A színházban folyamatosan zajlanak Az öreg hölgy látogatása és Az apa októberi premierjeinek próbái. Minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy a koronavírus-járvány okozta nehézségek ellenére az előadásainkat meg tudjuk tartani. Szeretnénk a továbbiakban kizárólag a szakmai munkára koncentrálni.”

Ez az eljárás a történtek kifinomult elhallgatása. Itt, ha valakinek az érzékenységére sikerült tekintettel lenni, az Eszenyi Enikőé volt – ami önmagában teljesen rendjén való lenne, ám az „érzékeny helyzetben” kifejezés ehhez képest éppen a bántalmazottak jogos panaszát maszatolja el.

De tényleg nem Rudolf Pétert akarom ekézni, mert úgy került ő ebbe az ügybe, mint Pilátus a krédóba – ez a fenti szöveg is sokkal inkább szól arról, mennyire nem vették használatba a felelős intézmények az ajánlott eszközöket és lehetőségeket, mennyire ellenáll a jelenlegi intézményes logika és gyakorlat a hatalmi struktúrák és tekintélyek működésével kapcsolatos problémák tárgyalásának is.

A kikényszerített hallgatás, elhallgattatás, az elhangzott panaszok ignorálása a hatalmukkal visszaélő bántalmazók érdekeit szolgálja.

Akiket bántanak, azok ráadásul jellemzően bűntudatot éreznek, mert azt hiszik, ők a felelősek a történtekért, magukat hibáztatják, amiért nem tudták megállítani az eseményeket, és utólag sem tudják kiköszörülni a méltóságukon esett csorbát. Mindez annál is inkább felháborító, mert a közelmúltban sajnos elég érzékletes módon átélhettük többször is, hogy amikor egy hatalmi-visszaélés ügy a napvilágra kerül, akkor nem csak az elkövető, hanem a környezet nagy többsége is igyekszik az áldozatra hárítani a felelősséget.

Egy jól kiépült, kontroll nélküli hatalmi struktúrában aligha van az alárendelt személyeknek mozgástere, így a leggyakrabban az a kézenfekvő megoldás, hogy tovább állhat az, aki bármit is sérelmez – ahogy a Vígszínházban a vizsgált ügy okán korábban számos munkavállaló távozott önként, jobb híján. Jellemző, hogy mindezek után még annyi elégtétel sem jár a távozóknak, hogy nyilvánosan elmondhassák a tapasztalataikat és megéléseiket, mert tartaniuk kell attól, hogy becsületsértési pert indítanak a hatalommal rendelkezők ellenük – mint ahogy előszeretettel hadonásznak is ezzel (nemcsak a párját megölni kísérlő katona).

Vajon hány strukturális erőszak-esetnek kell még napvilágra kerülni, hogy a főváros szakértők segítségével kidolgozzon egy olyan helyi sajátosságokhoz igazítható etikai kódexet és azzal összhangban álló eljárásrendet, amely segítségével az általa működtetett és felügyelt intézményekben dolgozók biztonságos és toxikus körülményektől mentes munkakörnyezetben tevékenykedhetnek?

Közben Máté Gábor is megtalálta a tökéletes megoldást, ami jól mutatja a közeg és vezetői ellenállását, pedig a már kidolgozott protokollt pár mozdulattal használható alappá lehetne tenni: http://biztonsagosterek.hu/.

Ha lenne ilyen etikai kódex, amely alapján világos eljárásrend szerint le lehetne folytatni vizsgálatokat, és amelynek végén kompetens ajánlást lehetne tenni a fenntartónak, hogy az adott vezetőt mozdítsa el, akkor történt volna valami ezekben az ügyekben 2018 ősze óta – a metoo hazai története sajátos módon a Vígszínház volt igazgatójával indult. Mivel a jelenlegi törvények szerint egy abúzus-ügyben a panaszos tehet feljelentést, és kezdeményezhet magánvádas eljárást, ami egyértelműen nehezíti, illetve akadályozza azt, hogy egy-egy érintett ilyen fenntartói passzivitás mellett érvényesítse a minden szempontból biztonságos körülmények közti munkavégzéshez való jogát.

A Fővárosnak azért lenne dolga ennek a kereteit biztosítani, mert köztudomású, hogy az eddig napvilágot látott esetek nem egyedi, más és más hátterű történetek, hanem a strukturális erőszak különböző színezetű történetei. Anélkül, hogy köztudomás lenne erről, feltehetően jelen pillanatban is történnek ilyen visszaélések, amelyeknek a kiszolgáltatottjai nem tudnak hova fordulni segítségért – az ismert civil szervezeteken kívül.

Ki fog elégtételt szolgáltatni a Vígszínház volt és jelenlegi dolgozóinak? Kér-e tőlük valaki legalább bocsánatot azért, ami történt? Ki fogja a nyilvánosság előtt kimondani, hogy itt nem egy konfliktus zajlott, hanem a munkavállalók kárára elkövetett, huzamos ideig tartó, módszeres, durva hatalommal való visszaélés? Aki pedig tartósan és gátlástalanul visszaélt a hatalmával, amit ugyan adott helyen már nem folytathat, az vajon máshol másokhoz másképp fog-e viszonyulni?