Tamás Gáspár Miklósnak, aki megértette a szerbiai nép tragédiáját

 

Október 5-én van a huszadik évfordulója annak, hogy a szerbiai nép megtörte Slobodan Milošević tizenhárom éves uralmát. Ezzel mintha pont került volna a véres 90-es évekre, amelyek a második világháború utáni Európa legelborzasztóbb népirtásait jelentették. Aligha vitatható, hogy a délszláv válság középpontjában Milošević Szerbiája állt, hiszen ő különbözött össze – így vagy úgy – gyakorlatilag minden tagköztársasággal és tartománnyal, a Vardartól a Triglavig. Mi fűthette a miloševići államgépezetet? Miért a rengeteg konfliktus?

Az egyik tézisünk az, hogy a miloševići Szerbia voltaképpen az egyik első olyan rezsim volt, amelyet ma illiberálisként, kompetitív autoriterként vagy demokratikusan despotikusként írnánk le. Gyakran felmerülő teória, hogy a vučići Szerbia tanul az orbáni Magyarországtól, holott valójában a 90-es évek Szerbiája (benne Vučićtyal mint az ellenzéket elfojtó tájékoztatási miniszterrel) igazán remek mintakép lehet a mai autoritárius vezetők számára.

Az illiberális, hibrid rezsim ambivalens erőszakossága

Bár a sok háborúzás megtéveszthet bennünket, a miloševići masinéria valójában csak egyfajta ambivalens erőszakot gyakorolt. Ha komolyan fenyegetve érezte magát, elverette a tüntetőket és tankokat vezényelt ki ellenük, vagy börtönbe dugatta az ellenzék vezéralakjait. Mindazonáltal szemérmesen viszonyult az erőszakhoz, s az emberek nem is igen kívántak a frontra menni. (A „hadkötelességnek” csak rendkívül kevesen tettek eleget, azokról nem is szólva, akik nem voltak hajlandóak lőni, vagy megszöktek a harctérről; egy pillanatban például a 38 tervezett brigádból mindössze 4 lépett életbe.) A Szerbián túli szerbeket általában nem, vagy csak titokban támogatta katonailag, és vissza tudott vonulni, vagy semleges tudott maradni (ugyanakkor ez nem igaz az egykoron Szerbiához tartozó Koszovóra). Persze a klandesztin műveletei gyakran közismert titkok voltak – „nyílt titok” (offenes Geheimnis), mint Goethe mondta, vagy „nyílt-rejtett titok” (overt-covert secret), ahogyan a kissé hozzáértőbb CIA sugallta. Az erőszakot alapvetően igyekezett kiszervezni, az Európában példátlan módon speciális paramilitáris alakulatokat létrehozó titkosszolgálatok vagy mondjuk a futballszurkolói csoportok számára.

A miloševići államgépezet mindig gondosan ügyelt rá, hogy ha erőszakba keveredik, azt pontosan megindokolja (vagy legalábbis jó ürügyet találjon), vagy leplezze – a tiszta önkény kevéssé volt jellemző rá. Ahogyan Nevenka Tromp írja: „Milošević távolságot tartott a katonaságra gyakorolt hatásától, és sok más régióbeli vezetőtől eltérően soha nem lehetett egyenruhában látni, és sohasem tűnt úgy, hogy kellemesen érzi magát a katonák között. (…) Kerülte a tisztekkel és a harcosokkal való találkozásokat, sohasem látogatta meg a harcmezőket, a csatatereket.”

Florence Hartmann, a hágai szivárogtató szerint a hágai vád egy pillanatra sem hitte, hogy könnyű lesz bizonyítékot találni ellene (pláne a srebrenicai népirtás ügyében). A dolgot többek között az nehezíti meg, hogy Milošević de iure és de facto hatalma között gyakran fényévnyi táv volt – a paraintézményes mélyállama (deep state) elvált a felszíni államtól (shallow state). Nem mellesleg a miloševići rezsim a háború melletti vad agitálás mellett a béketervek vagy a békeszerződések története: a Vance–Owen tervtől Daytonon át a Kumanovói Egyetértésig.

Mindezek nélkül nem érthetjük meg, hogyan volt lehetséges, hogy Milošević a személyiségében egyszerre volt kellemes és sármos, illetve erőszakos és autoritárius. Ez nem pusztán egy személyiség kettőssége – ez a mélyállam és a felszíni állam kettősségéből fakadt. Szellemes Neven Cvetićanin elemzése, amely egyenesen négy Miloševićet különböztetett meg: (1) az anarchikus álszocialistát; (2) a felvilágosult-européer abszolutistát; (3) a patriótát, nacionalistát és romantikust; valamint (4) a futurista technokratát, a piaci közgazdászt és reformátort. (Ám gondunk van azzal, amikor az anarchiát a rendetlenséggel azonosítják, vagy amikor Milošević állítólagos általános cinizmusát egy leegyszerűsített, kritikátlan metacinizmus és könnyed pszichologizálás jegyében írják le, ráadásul mindezt társítva a „különös dinári mentalitásunkra” való utalással, amely még állítólag „lényegileg erőszakos” is.)

A rendszer nem volt „totalitárius” vagy szimplán zsarnoki, elnyomó. A sajtót nem tiltották be (sőt, Milošević gyalázása általában háborítatlanul zajlott), hanem jól célzott szankciókkal, felvásárlásokkal stb. lehetetlenítették el munkájukat. Ugyanakkor tény, hogy az alaposan felügyelt állami médiában időről időre tisztogatások voltak. Ez az ambivalencia érvényes a nem-kormányzati szervezetekre is. Milošević nem volt a felhőtlen vezérkultusz híve – fennmaradt egy 1995-ös felvétel, amelyen az állami TV munkatársának rimánkodik, hogy ne dicsérjék már annyit (akkoriban szinte mindenki a „béke hőseként” emlegette, mind „Nyugaton”, mind Szerbiában). Milošević nem a felszín csillogását akarta, neki a sötét mélység kellett: a titkos tanácskozások, a négyszemközti megbeszélések, a közvetlen parancsok stb. (ez eszünkbe juttathatja a rendeleti államot Ernst Fraenkel duális államelméletéből).

A rendszer – divatos szóval – hibrid volt. Megbocsáthatatlanul leegyszerűsítő Miloševićet „balkáni mészárosként” leírni – a puszta démonizálással semmit sem fogunk megérteni. „Nem voltak letartóztatások, (el)üldözések, tiltások, nem voltak táborok, kínzások, az árulás vádjával zajló perek – mindaz, amit hasonló esetekben az igazi diktátorok csinálnak” – írja Slobodan Antonić. Mi nem épp így látjuk.

A miloševići mélyállam nagyon is tudott az erőszak eszközeihez nyúlni, ám a felszíni állam előnyben részesítette az elnyomás „puha” eszközeit.

Nem azt az elvont kérdést kell feltennünk, hogy a rezsim erőszakos volt-e vagy sem, hanem hogy pontosan melyik szintjén, hogyan működtette az erőszakot.

A demokratikus despotizmus és a szerb etnicizmus agóniája

Mint a többi illiberális-hibrid vezető, Milošević a képviseleti („demokratikus”) intézményrendszert nem akadálynak, hanem erőforrásnak tekintette. A népet kifejezetten igyekezett bevonni már az 1987-es hatalomra kerülésekor is – a sorsdöntő 8. ülést, amelyen győzelmet aratott Ivan Stambolićtyal szemben, a szerbiai állami TV végig közvetítette, s a „nép” küldte a támogató telegramokat (lásd erről Marko Grdešić könyvét). Amikor a tartományi, a vajdasági és a koszovói bürokraták hatalmát megdöntötte, a nép jelentős része mögötte állt. A kor tüntetéseit jellemzően így hívták: „a nép történése” (događanje naroda). Milošević némi habozást követően elfogadta a többpártrendszert, és nem esett nehezére újabb és újabb választásokba belemennie (178 882 százalékos inflációnál is!), hiszen a „nép” alapvetően végig támogatta a tizenhárom évnyi uralma során.

Ne higgyük egy pillanatra sem, hogy minden csupán a választási csalásokon múlott, dehogyis. Latinka Perović ezt a hibrid, demokratikus despotizmust jól ragadta meg, amikor „konszenzuálisan autokrata” rendszerről beszélt. Persze az uralmának voltak titkai, például a média: a Szocialista Párt és az ellenzékiek megjelenési aránya az egyik fontos választás idején 91:8 volt. Milošević még a 2000-es őszi választások idején sem ok nélkül remélte, hogy a szerbiai nép mögötte áll. Az ellenzéknek bármikor mondhatta, hogy demokratikus legitimitása van, sőt, számos ellenzékivel szorosan együttműködött, például Vojislav Šešelj Radikális Pártjával (aki éppen a politikai tehetsége okán volt mindig kész arra, hogy a rendszer „hasznos idiótája” [Lenin] legyen).

A „demokrácia”, a többség támogatása fontos hivatkozási alap volt, amely persze az önkényt szolgálta. Végtére is, Milošević hatalma választásokon dőlt meg, amelynek ugyan voltak nagyon sötét dimenziói (manipulálták a választási eredményeket, fennállt a katonai és rendőrségi beavatkozás veszélye, Milošević megrendelte az ellenzéki vezetők likvidálását) – a hatalmat végül mégis átadta a népi nyomásgyakorlást követően. A felszín legyőzte a mélységet. Egy hardcore diktátor ezt nem engedte volna meg.

Bár joggal merül fel, hogy a délszláv háborúk során koncentrációs táborok is voltak (vesd össze például ezt a kényes esetet Noam Chomsky körül ezzel), Milošević közvetlen felelőssége sokszor igen kétséges. A Krajinai Szerb Köztársaság és a boszniai Szerb Köztársaság nélküle is ámokfutott.

Noha a szerbiai etnicizmus nyilvánvalóan rengeteg gyűlölettel volt teli, a szerbek pontosan azt nehezményezték, hogy feléledtek a második világháborús fasizmusok: a bosnyákoké (lásd a „Handzsár” divíziót), a horvátoké (a náciknál is könyörtelenebb usztasáké) és az albánoké (lásd az ún. Koszovói Regimentet a második világháborúból). A szerb közemberek csakugyan rettegtek az egykori bűnös érzések feléledésétől. Persze megtehették volna, hogy utánanéznek a valós adatoknak (annak például, hogy a szerbeket valóban a koszovói albánok üldözik-e el), vagy feleleveníthették volna mindazt, ami közös volt a régió népeiben az antifasiszta küzdelmek során. Bár az albán, bosnyák, horvát fasiszta kollaboráció csakugyan létezett, kisebbségben volt a nép egyéb rétegeihez képest.

Hadd illusztráljuk csak egy példával, hogy mi adhatott okot a félelmekre. Franjo Tuđman horvát elnök így nyilatkozott: „az NDH [a náci kollaboráns Független Horvát Állam] nem volt csupán »kvizling« képződmény és »fasiszta bűntett«, hanem kifejeződése volt a horvát nép történelmi törekvéseinek és az önálló állam iránti vágyának, amint kifejeződött a nemzetközi erők elismerése is, ebben az esetben Hitler Németországáé, amely versailles-i romokon az Új Európai Rend megteremtésébe fogott.”

Martin Špegelj horvát védelmi miniszter ezt mondta zárt ajtók mögött: „meg kell ölnünk a szélsőségeseket – már a helyszínen! (…) Ez nem háború lesz, hanem polgárháború, amelyben senki iránt nem leszünk könyörületesek. A nők és a gyerekek iránt sem. Bombát a lakásokba – a családi lakásokba is. (…) Különösen most, hogy az a kurva győzött Szerbiában, Milošević. Most az amerikaiak (…) felajánlották a segítségüket. Amit tudok: hogy a teljes fegyverzetet százezer katona számára ingyen kapjuk.” A dolog kitudódott és az elhangzottakat közvetítette a szerbiai állami TV. Csodálkozzunk-e, hogy a szerbek csakugyan rettegtek?

Milošević tragédiái

Ha elfogadjuk Hegel meghatározását, miszerint a tragédia az összeegyezthetetlen erkölcsi célok konfliktusa, a személyes dimenzió és a fölébünk nőtt erők küzdelme (a klasszikus példa az Antigoné), nos, Milošević ebben az értelemben tragikus figura volt, mégpedig négyszeresen.

(1) Aki Miloševićből csak a szerb „nacionalizmusát” látja, elvéti az ellenkező irányú jellegzetességeket, a politikai valóság összetettségét. Milošević mégiscsak a kommunizmus mostohagyereke volt, nem egy szimpla gyűlölködő. Amint Neven Cvetićanin írja: „nacionalizmusa nem volt kizárólag szerb, hanem Milošević karizmájának születésekor volt benne az integrális jugoszlávságból”. Amiként maga Milošević írta a könyvében: „a nacionalizmus mindig a másoktól való izolálódást jelenti, bezárulást a saját keretekbe, vagyis elmaradást a fejlődésben.” Sőt, több ízben kifejezetten éles hangnemben kelt ki a sovinisztákkal (például Vuk Draškovićtyal, olykor Šešeljjel) szemben, ostorozta őket, amiért ártanak a békének és a jugoszláviai/szerbiai népnek.

Geoffrey Nice, a vád hágai vezetője világosan leszögezte: Milošević nem rasszista. Másrészt „amerikai embernek” számított, aki New Yorkban volt bankár (kiváló angolsággal mellesleg), s az amerikaiak 1998-ig sok mindent el is néztek neki. Jellegzetes, hogy az Independent úgy tudósított dicsérő hangnemben a gazimesztáni beszédről, hogy Milošević a tolerancia nyelvét használta.

A háború – legalábbis a felszín egy számottevő részén – a jugoszláviai egységért folyt, az örökség megőrzéséért, vörös csillagos sapkájú tábornokokkal is. Más kérdés, hogy az erőszak felszíni legitimitása lényegi módon volt hiányos, hiszen a Milošević által támogatott katonai sávok és konfliktuszónák egyértelműen jelezték: őt alapvetően csak a szerb etnikum érdekli, a harc azért az államért zajlik, amelyben minden szerb együtt lesz. Ami az utóbbit illeti, Milošević úgy látta, hogy a szerb népet igyekszik megvédeni a horvát neousztasáktól, a muszlim (sőt, iszlamista) szélsőségesektől, a koszovói albán terroristáktól (utóbbiakat, az UÇK-t az USA is 1998-ig terrorista szervezetnek tekintette, utána viszont felszabadítóknak).

Nehéz lenne elvitatni: a számottevő vezetők közül Milošević retorikájában volt a leginkább jelen Jugoszlávia teljes, majd később a csak részleges megmentésének célja (Szlovéniát és a horvátországi, tisztán horvát területeket később már elengedte volna). Tamás Gáspár Miklós különbséget tesz az integratív-asszimiláló nacionalizmus és a kizárólagos-disszimiláló etnicizmus között. Nehéz nem észrevenni ezt a dualitást Milošević esetében. Ez a feszültség a legplasztikusabban akkor nyilvánul meg, amikor a „minden szerb egy államban” eszméjéről azt sugallják, hogy igazából integratív volt, Jugoszláviát megtartó eszme.

Az első tragikus mozzanat tehát abban áll, hogy az egészért folytatott felemás küzdelem hozzájárult az egész, Jugoszlávia lerombolásához; a transzetnikai egységért való harc is interetnikai konfliktust eredményezett. Ugyanez érvényes egy másik síkon: az önrendelkezésért való kiállás kettős mércét jelentett – mindenekelőtt a tartományi autonómiák (Vajdaság, Koszovó) teljes elfojtását. A béke akarásából pedig vérfürdő lett.

A rezsim ambivalens jellegét mutatja, hogy a háború melletti agitálás és a demonstratív pacifizmus szinte kéz a kézben tűntek fel.

(2) A másik feszültségről már szóltunk. A miloševići rezsim a demokrácia irányába mutató impulzusok ellenére (a régi bürokrata káderek népi támogatottságú letörése, a többpártrendszer bevezetése, az újabbnál újabb választások kiírása stb.) hibrid rendszer volt, amelyben az autokratikus elemek igen szembetűnőek voltak.

(3) Hasonló ambivalenciák jellemzik a miloševići gazdaságpolitikát. Jugoszlávia már 1979 óta küzdött a neoliberális kapitalizmus velejáró következményeivel (munkanélküliség, dereguláció stb.), alapvetően hasztalanul (bár, jegyezzük meg, piacosító tendenciák a sztálinizmustól eltávolodó korrábbi korszakokban is voltak, például már az 1960-as években). Azonban Milošević még a 80-as évek végén is azt vallotta, hogy a szocializmus mellett ki kell tartani, a következő évtized során pedig erősen balos szociáldemokrata lett belőle: „a Szocialista Párt felnézett a nyugati szociáldemokrata hagyományra, és »szociális piacgazdaságot« akart vagy »emberarcú kapitalizmust«, amelyben az állam nagyban szabályozza a piaci mozgásokat.” El is nyerte sok nyugati baloldali szimpátiáját, az izoláltsága idején többen az európai Che Guevarának kiáltották ki, amolyan hősnek tekintették. A privatizálás a 90-es évek Jugoszláviájában nagyon bizonytalanul haladt előre, a szociális támogatások lefaragása visszafogott volt stb. Igen, kétségtelenül létezett a „blokkolt átalakulás, transzformáció” (Mladen Lazić), a háborítatlan kapitalizmusra való átmenet, és maga Milošević is részt vett a „blokkolásban”.

Ha Jugoszlávia legalább részben megmarad, a megfelelő alulról jövő, népi küzdelmek árán talán létezhetett volna egy posztszocialista ország, amely nem teszi le a fegyvert a neoliberalizmus előtt.

E ponton az olvasók figyelmébe ajánljuk az amerikai elemzők, Noam Chomsky, Michael Parenti és mások imperializmus-kritikus Jugoszlávia-elemzéseit. A tragédia abban áll, hogy a háborúk közepette és a (fél)perifériás helyzetben Milošević csakis vereséget szenvedhetett. Az alapvető infrastrukturális létesítmények imperialista, a nemzetközi joggal ellenkező lebombázása 1999-ben (2300 rakéta, 48 000 bomba), a könyörtelen háborús szankciók, a hiperinfláció és a többi csak nyomorúságossá tehették az országát. Ehhez csak még inkább hozzájárult az elitek és a szervezett bűnözés szereplőinek háborús nyerészkedése, a honpolgárok kisemmizése (lásd például a Dafiment-ügyet), vagy a széleskörű korrupció, mint a ciprusi off-shore ügyek esetében.

Természetesen a feszültségek még nagyobbak, ha azt sugalljuk, hogy az „antibürokratikus forradalom” a 80-as évek végén már a piaci deregulációt szolgálta. Sőt, talán elmondhatjuk, hogy mindez arra volt jó, hogy az önigazgatási technokraták minden további nélkül és felügyelet mellett alakítsák át a társadalmi tulajdont pénztőkévé. Másrészt, a Szocialista Párt ellenezte Ante Marković reformjait – a szocializmus nevében. Milošević a gazdaság tekintetében is Janus-arcú volt.

(4) A legmeghatóbb és a legtragikusabb az utolsó pont. A szerb nép – bármennyire is ideologikusan hangzik – az egyik legbámulatraméltóbb az elmúlt ezer évben. Sok évszázadnyi iga után lerázták magukról a török uralmat, önállóbban, mint sok másik nép. Az I. világháborúban végül – a szövetségeseikkel – győzelmet arattak az Oszták-Magyar Monarchián; és érdemes megnézni a háború elejét, az elkeseredett merénylőt, Gavrilo Principet, vagy a ceri és a kolubarai csatát, amelyekben az aprócska Szerbia visszaverte a Monarchiát.

A II. világháború során a jugoszláviai partizánok (akik között a szerbek többségben voltak) a maguk területén legyőzték a náci Németországot. A szovjet–orosz segítség szerény volt – a győzelmet alapvetően joggal tekinthették sajátnak. Tamás Gáspár Miklós egyszer azt mondta, a II. világháború során és után Európát illetően Jugoszláviában volt az egyetlen igazi forradalom. Ez megmagyarázza a későbbi fejleményeket: mivel az ország lényegében nem külső támogatással vívta ki a szabadságát, Jugoszlávia „népe” évtizedeken át folytathatta az el-nem-kötelezettség geopolitikáját. Mi több, szembeszegült, immár negyedszer, egy rémületes birodalommal: a sztálinista Szovjetunióval. És sikerrel vívta meg a harcot: a titói Jugoszláviában be is vezették az antisztálinista önigazgatási szocializmust. Aki mindezt lefitymálja, hajrá, csinálja utánuk (külön szurkolunk az orbáni nyugatellenes hepciáskodásnak). Persze vegyük figyelembe az egyes esetek bonyolultságát: Szerbiának mindig voltak szövetségesei, voltak kollaboránsok is, léteztek a barátkozás és az ellenségeskedés ciklikus váltakozásai, gyakran relatív békében éltek a hódítókkal stb.

Viszont itt jön Milošević tragédiája: abban az unipoláris világrendben, a 90-es években, amikor még Oroszország is amerikai befolyás alatt volt, teljesen magára maradt. Mint a kisujjam, legalábbis a nemzetközi színtéren (apró kivételek akadtak ugyan, például Görögország és Izrael némi fegyvert küldött a boszniai szerb seregeknek). Különösen így volt ez az 1999-es NATO-bombázások idején, amikor Szerbiával olyan országok álltak szemben, akik összességében sok százszor voltak gazdagabbak nála. Felmérhette volna gyorsabban is, hogy így nem fog menni, csak vesztesen jöhet ki a dologból.

Bár tegyük hozzá: Milošević azzal kampányolt például 1993-ban, hogy nem kell mindenkivel háborúzni, mint ahogy azt a radikálisok sugallták; de nem is kell a szerbeknek megadniuk magukat, miként azt a „demokratikus ellenzék” állította. A nemzetközi közösség vajmi keveset aggódott a boszniai, a horvátországi vagy a koszovói szerbek miatt – sőt, több ízben áldását adta letámadásukra, vagy még közvetlenül is segítette a szerbellenes erőket.

Másrészt viszont, a Washington Post nagy betűkkel írta az 1996-os választások után, hogy az amerikai adminsztráció üdvözli Milošević győzelmét. Az Európai Unió voltaképpen nyugtázta a legszembetűnőbb választási csalásokat. A későbbi nyomásgyakorlás is visszafogott volt, sőt, úgy tűnik, 1997-ben az USA asszitált Milošević választási csalásához – a rettegett, a „Nyugatot” szidó Šešelj ellenében. Mint Slavoj Žižek mondta, az egykori Jugoszlávia népei közül a szerbeknek vannak a legszámottevőbb demokratikus hagyományai; de Milošević kiforgatta őket – a „Nyugatot” azonban ez nem igazán zavarta. Ezeket az ambivalens tendenciákat ma viszontláthatjuk a Vučićhoz vagy Orbánhoz való viszonyban is.

A szerbek önbizalmát jelzi, hogy sokuk ma is úgy véli (nem teljesen indokolatlanul): a transzatlanti birodalom még az 1999-es bombázások idején sem tudta katonailag legyőzni Szerbiát. Az agresszor nem merte magát elszánni a szárazföldi támadásra (ma már tudjuk, csakugyan féltek), s a szerb légvédelem le is lőtt egy-két támadót. Mellesleg az egyik kiemelkedő szereplő a magyar Dani Zoltán volt. Mindez megmosolyogtathat bennünket, hiszen Szerbia végül megadta magát – hogyan is győzhettek volna? Azonban Slobodan Antonić mértékadó Milošević-könyve is azt sugallja, hogy a jugoszláviai katonaság kifejezetten jól tartotta magát; ugyanezt például Michael Ignatieff, a bombázások amerikai elemzője (ma CEU-rektor) is elismerte. Koszovóban a meggyilkolt civil lakosság minden hatodik áldozata gyermek volt. A NATO eltalált ugyan 7643 házat, 300 iskolát, 53 kórházat és 50 templomot – a katonasággal szemben azonban vajmi kevés eredményt ért el. Susan Sontagtól Thomas Friedmanig, a „nyugati” értelmiség legitimálta a NATO-agressziót. Nehéz nem észrevenni a szigorú értelemben vett tragédiát.

Az, hogy Milošević kegyvesztett lett, mint oly sok harmadikvilágbeli vagy félperifériás vezető (Moszadektől Diemig), mert nem teljesítette eléggé buzgón a birodalom igényeit – nos, ez nyilvánvalóan nem egy erkölcsi szempont, de nem is politikai, ha politikán a szabad cselekvést értjük. A Wikileaks Miloševićről szóló anyagai különösen sokatmondóak a kegyvesztés fokát illetően.

De ne felejtsük el továbbra sem: a „Nyugat” Miloševićet illetően ingadozott a prohibíció és a protekció, a „pálca” és a „sárgarépa” között (nem is annyira különbözik ettől az Orbánhoz és Vučićhoz való mai viszony), egészen 1998-ig. Sőt, megalapozott a gyanú, hogy Miloševićet gyakran előnyben részesítették az ellenzékkel szemben. Nem is ok nélkül: a Szerbiai Demokrata Párt és a Demokrata Párt (a radikálisokról nem is beszélve) inkább elítélték a daytoni békét, mintsem hogy támogatták volna; újabb válságot idézhettek volna elő. Milošević a „Nyugat” számára sokszor kevésbé volt veszélyes a saját ellenzékénél; nem véletlenül fordult elő, hogy olykor magyarok is tömegével szavaztak rá.

Persze az imperializmus kérdése másutt dől el. Tünetértékű, hogy a szerb erők olyan településeket is megtámadtak (például Dubrovnikot), amelyek nem voltak szerb többségűek. A kitűzött célok között volt a szerb területeket összekötő korridor létrehozása, illetve a tengerre való kijárat megszerzése. Miről van szó?

A centrum imperializmusával egy olyan (fél)periféria szállt szembe, amely maga is egyfajta mikroimperializmust dédelgetett.

Az 1990-es évek értelmezését illetően segítségünkre lehet Dimitrije Tucović Szerbia és Albánia című írása.

A délszláv mikroimperializmus tragédiája

La Rochefoucauld szerint a látszat bók az erénynek. Les non-dupes errent, mondja Lacan azoknak, akik lebecsülik a felszínt. Milošević nem becsülte le a látszatot. Szüntelenül felvetődik, hogy csak egy cinikus pragmatista volt, aki meg akarta tartani a pozícióját. Eszerint szó sincs elvekről, hanem csupán a hatalom akarásáról – az elvek hegeliánusan leírható összeütközése tehát nem létezik. Mi azonban úgy véljük, hogy

nem a mens rea, Milošević tudatállapota számít igazán, hanem az, hogy az elvek a politikai valóságban konfliktusban álltak. Nem kielégítő sem az intencionalista, sem a relativista, sem az apologéta értelmezés – a rezsimet a maga sajátosságaiban és komplexitásában kell megértetünk.

A délszláv háború tele van érzelmileg és erkölcsileg megindító mozzanatokkal. Josip Reihl-Kirt, aki horvát rendőrként igyekezett egyezkedéssel, meggyőzéssel félreállítani az utakon a közlekedést ellehetetlenítő szerbek blokádját, a „sajátjai”, a regnáló horvát párt (HDZ) emberei gyilkolták meg brutálisan. A szarajevói „Rómeót és Júliát”, a szerb Boškót és a bosnyák Admirát, akik nem adtak az etnikai gyűlöletre, 1993 tavaszán ölték meg. Milan Tepić, a bjelovari kaszárnya vezetője 1991-ben felrobbantotta magát és a rendelkezésére álló fegyverzetet, miután a katonatársait biztonságos helyen tudta – hogy a fegyverek ne kerüljenek horvát gyilkosok kezébe.

A Miloševićé más természetű tragédia. Egy makroszerencsétlenség, amelynek keretében lett volna más választása: ha legalább valamelyest együttműködik a demokratikus ellenzékkel (a 90-es évek elején volt rá alkalom bőven); ha nem küzd minden áron a bírálóival (többek között Milan Panić vagy Dobrica Ćosić, Zoran Đinđić vagy Ante Marković); ha (még) konstruktívabban és nyitottabban tárgyal a nemzetköziekkel. Ha nem válik – mindennek ellenére – a szerb etnicizmus fáklyavivőjéé, és ha úgy vezeti az országát, hogy a nép nem süllyed nyomorba.

Milošević szinte mindent elvesztett, amit csak lehetett. Szlovéniát és Macedóniát kénytelen volt gyorsan elengedni; a horvátországi szerbeket és a koszovói szerbeket alapvetően elűzték. Montenegró elidegenedése Szerbiától a 2000-es évekre lett teljesen evidens. Az egyetlen részsiker a ma is létező boszniai Szerb Köztársaság – de csak részsiker. Illetve hát Vajdaság autonómiáját máig sem sikerült visszaállítani, ez is Milošević hosszan tartó sikere. A veszteségek számbavétele magáért beszél. Mi viszont azokat az új nemzedékeket is sajnáljuk, akik már igazán sohasem tudják meg, mit vesztettek a szocialista Jugoszláviával.

A pluralizálódás korában Milošević a sokszínűséget autoritárius célokra használta fel. Abban a korban, amelyben a társadalmi szolidaritást a neoliberalizmus javára rombolták le – a társadalmi szolidaritás megsemmisítésén dolgozott, nem állva ellen eléggé a neoliberalizmusnak. Az etnicizálódás korában (amikor a Szovjetunió is darabokra hullott) a jugoszlávságra hivatkozott, de úgy, hogy a szerb érdekekért küzdött. Abban a korban, amikor az amerikai hegemónia döntő volt, ő különösebb biztos háttér és szövetségesek nélkül került szembe a dominanciával, és eközben kialakította a maga lokál-imperializmusát. Tragédia minden tekintetben.

A szerb nép valódi szolidaritásának ereje

Milošević állama, mint torz Behemót, végig betegeskedett – a szörnyűséges mélyállam javára. Az állam csak a sötét dimenziójának köszönhetően élhette túl a nehéz éveket: dúlt a drog- és fegyverkereskedelem, a titkosszolgálati gyilkosságok (merényletek újságírók és ellenzékiek ellen), a szabadcsapatok háborús nyerészkedése, a csempészet, a pénzügyi visszásságok. Bizonyos értelemben a nép is a „mélyben” kereste a menekülés lehetőségét, vagyis alternatív utakon: a feketepiac élt és virult, a városiak a faluból kapták az élelmet, a gastarbeiterek küldték haza a pénzügyi segítséget, sokan támogatták azokat, akik nyugatra szöktek a hadkötelesség elől, a bátor kritikai médiák hangosan szóltak a rendszer ellen (a B92 rádió például olykor titokban működött).

Milošević kartell-államának hamis szolidaritásával párhuzamosan a nép valódi szolidaritása is létezett. A kérdés persze az, hogy mi következik mindebből. Milyen legyen végül is az ellenállás? Hogyan győzött az ellenzék Miloševićtyel szemben a tizenhárom évnyi uralma után? A szolidaritás révén, amely sok-sok éven át zajlott.

A Milošević-ellenes erők többször is nekifeszültek, leginkább 1991-ben, majd 1996/7-ben, azt követően 2000-ben. És csak legvégül győztek. „Sétálgatnak, felvonulnak, de majd megunják” – gondolta Milošević. Tévedett.

Azonban az illiberális rezsim nem tűnik el egyik napról a másikra, csak a szervezett és hosszú távú ellenállásnak van értelme. 2000. október 5-én, és már napokkal előtte is, az ellenzék többé nem pusztán felvonult, hanem blokád alá vett mindent. Az autóutakat, az intézményeket, amit csak lehetett. Mindent megállított – pontosan azért, hogy Szerbia újra előreléphessen. Hogyan is mondta Samuel Beckett? „Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra! Bukj újra! Bukj jobban!”