„Fájó lesz a kijózanodás” – ígérte szeptember utolsó napján Vidnyánszky Attila, a Színház- és Filmművészeti Egyetemet (SZFE) fenntartó kuratórium elnöke. Arra az októbertől előálló új helyzetre utalt, amikortól – az akadémiai vezetés felmondási idejének letelte, és a hónap elején még bizalmukat bíró korábbi kancellár eltávolítása után – „teljes egészében mi irányítjuk az egyetemet”. És nem beszélt a levegőbe.

24 óra sem telt el azóta, hogy végleg kiléptem az egyetem kapuján, ahol az elmúlt hét évet tanárként, osztályfőnökként, majd intézetvezetőként, s végül szenátorként is töltöttem. De már egy nap távlatából visszanézve is pontosan látszanak a jelek, amelyek beigazolják, hogy az elmúlt évben az intézmény sorsáról való érdemi és valós egyeztetésért folytatott minden küzdelmünk hiábavaló volt.

Felsorolásukkal a falakon belül maradt, felelősség- és kockázatvállalásban is példátlanul bátor és következetes, volt egyetemi polgártársaim küzdelmét kívánom segíteni. Miközben ők – hallgatók, oktatók és munkatársak, fiatalok és idősek, a hazai és nemzetközi szakmai közvélemény elképesztő szolidaritásától támogatva – egyre erősebb és kreatívabb közösségként állnak ki az egyetemi autonómia visszaállításáért, vagyis a hagyomány és a törvényesség tiszteletéért és megőrzéséért, mi, régi és új kívülállók, kényelmesebb helyzetünket a kényelmetlen igazságok kimondására használva vállalhatunk szolidaritást.

2020. október elseje mérföldkő a másfélszázados intézmény történetében: egyetlen nap leforgása alatt jövőjét meghatározó, ám egyúttal múltját is felülíró döntések sokasága született. Mindez nem volt szükségszerű.

A szeptember elsejével tulajdonosi jogkörrel felruházott kuratóriumnak egy hónapja lett volna, hogy megteremtse a békésebb átmenet körülményeit. A távozó vezetőség gesztusa, a 30 napos felmondási idő éppen ezt akarta szolgálni, pontosan tudva, mivel tartozik az intézmény missziójának: az oktatás, a művészeti és tudományos tevékenység folytonossága biztosításának.

Ebben a 30 napban – ez visszatekintve már világosan látszik – a kuratórium tudatosan szabotálta saját feladatát, meg sem próbált párbeszédbe, egyeztetésbe kezdeni (minden erről szóló kurátori nyilatkozat egyszerű hazugság).

Helyette (1) folytatta a „modellváltásnak” is megágyazó méltatlan, lejárató sajtóhadjáratot; (2) hivatalos feljegyzések formájában gyenge lábakon álló utasításokkal és „tájékoztatás kérésekkel” bombázta az egyetem vezetőségét; (3) egyoldalúan nyúlt ismételten bele a Szervezeti és Működési Szabályzatba, előkészítendő a terepet az oktatásirányítás erőszakos – nem egyeztetett és jogszabály ellenes – átvételére; (4) közvetetten és közvetve saját intézménye elleni vizsgálatra, állásfoglalásra kért fel állami hatóságokat (Számvevőszék, Oktatási Hivatal, Bíróság).

A háttérben pedig zajlott a D-nap előkészítése.

A hadüzenetet a kuratóriumi elnök egyik legfőbb stratégája, Szabó László (sok funkciója közül ez esetben a Magyar Teátrumi Társaság titkáraként megszólalva) már szeptember 5-én nyíltan megfogalmazta a mandiner.hu-n: „szó szerint kultúrharc folyik, ami arról szól, hogy kinek vannak intézményei, és ki tud azokban a saját elképzeléseinek teret adni”.

Ezzel keretezve Vidnyánszky Hír Tv-ben elhangzott, a szimpátiatüntetőket leíró vízióját: „Félelmetes erők. Rá kell nézni, ez egy hadsereg, amely az interneten leledzik, ez egy nemzetközi csapat.” (Hangulati aláfestésként és kormányzati mondásként hozzánézhetjük a Lajos Tamás filmes kurátor produceri közreműködésével készült, esztétikájában és ideológiai üzenetében egyaránt vérfagyasztó, a keszuljetek.hu oldalon ekkoriban közzétett klipet.)

A jogvédelmet célzó és kizárólag békés, performatív eszközöket használó ellenállás harci kontextusba ágyazása tehát igen korán megtörtént a kuratórium oldaláról.

Innen fakad, hogy az ellenállás résztvevőire mindvégig le- vagy legfeljebb meggyőzendő ellenségként tekintettek, amelynek megbélyegzése és törvényen kívül helyezése – Lajos Tamás „randalírozó diákokról” beszélt, Vidnyánszky a Doktori Iskolát vezető Karsai Györgyöt minősítette a NER alapértékeivel összeférhetetlennek – igazolhatja a verbális vagy akár fizikai agressziót is. (Ez utóbbira volt látványos kísérlet, amikor az Identitás Generáció a múlt héten meghackelte az őrséget, és behatolt a Vas utcai épületbe.) Végső soron pedig igazolhatja a válság erőszakos – egyoldalú és tárgyalásmentes – rendezését.

Az, hogy ezt a konfliktust kizárólag Vidnyánszky pozícionálja a politikai térbe – ő viszont kifejezetten és folyamatosan „baloldali összeesküvést” és „kormánybuktató szándékot” emleget az egyetemfoglalás kapcsán – önleleplező módon rá is világít az egész játszma egyik valódi céljára: a miniszterelnök által 2018-ban Kötcsén meghirdetett kulturális területfoglalás egyik szimbolikus (és utolsó) lépésének megtételére.

Ezzel szemben az egyetemi közösség a másik – a nyilvánosságot kevésbé izgató – motivációt ellenzi: a Magyarországon hagyományosan közszolgáltatásnak számító felsőoktatásnak az „innovatív modellváltás” álcája alatt történő kiárusítását kétes felhatalmazású és felkészültségű új tulajdonosoknak.

Az átalakítás tömören úgy foglalható össze, hogy míg a korábbi felállásban az egyetemnek volt vezetése, a magánosítás után egy átláthatatlan és sosem indokolt módon kinevezett vezetőségnek lett egyeteme.

Ez a vezetőség köszönés helyett kezdésként látványosan felszámolta az önrendelkezés minden intézményi garanciáját, arra hivatkozva, hogy csak így tud elérni érdemi változást, olyan területeken, ahol – vagyonkezelői funkciójából fakadóan – amúgy nincs törvényes felhatalmazása.

Az SZFE ügye azért szól ekkorát, mert az említett két fideszes transzformációs szándék hirtelen egymás mellett mutatkozik meg egy igen szűk, de annál hatásosabban medializálható küzdőtéren. S ebből fakad az is, hogy sokan még az érintettek és érdeklődők közül sem képesek pontosan bemérni ki, mikor, mit és miért követel vagy védelmez.

A helyzetet tovább bonyolítja, amikor a feszültséget elsődlegesen régóta ki nem beszélt szakmai nézeteltérésként (nevezetesen, hogy milyen felkészültségű színházcsinálókra és filmkészítőkre lenne szüksége a hazának) állítja be valamely kurátor, annak holdudvara vagy éppenséggel maga a kormányzat. A politikus számára ez remek kibúvó az ágazatirányítói döntéshozó vagy éppen a konkrét fenntartói (finanszírozói) felelősség alól – ezzel a fogással az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM) és a Miniszterelnökség minisztere is rendszeresen és élvezettel élnek. Ám az a felelősség ettől még nem szűnik meg – ahogy erre az egyetemi polgárság rendszeresen emlékezteti is őket, állásfoglalást és intézkedést sürgetve, eddig mindhiába.

A politika szeme a kuratóriumon van, neki kéne kezelni a „szakmai nézeteltérést”, csakhogy ezzel legalább két probléma is akad. Az egyik a szubjektív helyzetértékelések és értékítéletek felértékelődése: számtalan pontatlan, hamis vagy alá nem támasztott állítás hangzott el a kurátoroktól az egyetemen folyó munka kimeneti eredményét illetően. Amit részint könnyű volt tényekkel cáfolni, részint viszont csak felfogás- és ízléskülönbségeket tükrözött, amiről pedig köztudottan nem gyümölcsöző a vita.

A másik, súlyosabb, hogy ez a megközelítés egyszerűen figyelmen kívül hagyja az egyetemi ökoszisztéma komplex és organikusan kialakult jellegét. Még egy olyan kicsi intézményben is, mint az SZFE, három intézetben 18 szakon folyik az oktatás. Ezek a képzések az akkreditáció, az oktatásszervezés, az infrastruktúra és humánerőforrás gazdálkodás, a finanszírozás stb. vonatkozásában ezer szállal kötődnek egymáshoz, s adják ki végül az intézmény aktuális teljesítményét.

Ha tehát bárki ezen a teljesítményen akar javítani (ami egy jogos, az elmúlt évtizedekben is folyamatosan meglévő pedagógusi-alkotói igény, s ezt eredmények igazolják), annak az egész rendszert belülről, vagy ha úgy tetszik, alulról kell megismernie, átlátnia, belaknia, mielőtt konkrét megrendelésekkel élne vagy utasítást adna. Éppen ezért nem csupán otromba, de egyenesen kudarcra ítélt minden olyan beavatkozás, ami az érintettek (oktatók, hallgatók, munkatársak) nélkül, az ő fejük felett vagy főleg ellenükben történik.

S ha eddig a „modellváltási” folyamat minden egyes lépése ilyen volt, miért remélhetné bárki, hogy majd az osztálytermek ajtajaihoz érve ez hirtelen megváltozik? A pedagógia bizalomalapú viszonyrendszer, amit kialakítani és megőrizni is fáradságos munka, a tanulói csoportokban éppúgy, mint az intézmény szintjén. Ezt a bizalmat eleddig egyetlen új szereplő sem próbálta meg kialakítani, sőt… – és akkor itt térjünk vissza a harci krónikához.

A riadót szeptember utolsó előtti napján a szelíd, diplomatikus és az együttműködési pontokat állhatatosan kereső Vonderviszt Lajos kancellár hirtelen leváltása fújta meg – a hivatalos közlés „közös megegyezés” kitétele csupán a szavak és eredeti jelentésük közötti végleges elhidegülés újabb bizonyítékaként olvasandó. Eltávolításának statáriális módjával egybecseng utódja pedigréje.

Minden előítélettől mentesen az új kancellár, Dr. Szarka Gábor személyiségére vonatkozóan, hivatali előélete kapcsán két elemet feltétlenül számításba kell venni, amikor az egyetem jövőjéről gondolkozunk. Az egyik a katonai neveltetés és a hadügyi vezetésben történt munkahelyi szocializáció. A másik, hogy a Nemzeti Közszolgálati Egyetemről vezényelték át, ahol csupán egy évet tölthetett kvázi kancellári munkakörben. Azaz az új kancellár vélhetően rutinból minden parancsot teljesíteni fog, s ez lesz az elvárása a vezetése alá tartozó részleg munkatársaival szemben is.

A Közszolgálati Egyetemnek a személyén keresztül megjelenő éthosza (s talán direkt infrastrukturális-szolgáltatási portfoliója is) a NER által az elmúlt tíz évben kialakított és megerősített markáns ideológiai irányvonal és öntörvényű működtetés vonzáskörébe tereli az eleddig szabadelvűnek és -gyakorlatúnak tartott Színműt.

Semmi jót nem ígér, hogy első intézkedéseivel a kancellár a területéhez tartozó valamennyi munkatárstól megvonta az önálló aláírási és intézkedési jogot, a szeptemberi ledolgozott hónap után járó bérek kifizetését pedig a munkajog keretében értelmezhetetlen előfeltételekhez köti, s ezzel próbálja rávenni beosztottjait a hallgatói ellenállás felszámolására.

Október elsejével két rektorhelyettest is kinevezett a kuratórium elnöke. Ehhez a lépéshez a szeptember 15-i egyoldalú SzMR módosítással teremtett magának felhatalmazást a kuratórium. Mivel ez a szabályozás ellentétes a Nemzeti Felsőoktatási Törvény és az Alaptörvény egyes passzusaival, az egyetem korábbi vezetése rögtön bírósági keresetben támadta meg.

Így a két kinevezés – ismét a személyek kilététől függetlenül – önmagában vitatott törvényességű, minden tevékenységük jogkövetkezmény nélküli, semmis. Ennek fényében különösen figyelemre méltó az általános rektorhelyettesnek delegált Novák Emil és az új kancellár közösen jegyzett első közleménye, amely 15%-os béremelést helyez kilátásba a dolgozóknak, amennyiben leteszik az október elsején kezdett sztrájkot.

Ha el is tekintenénk attól, hogy a sztrájkkövetelések listája 8 elemből áll, amiből hatot a munkáltató képviselete egyáltalán nem érint, a januári béremelés akkor sem tekinthető érdemi válasznak, mivel azt a korábbi fenntartó ITM a „modellváltás” keretében egy kétlépcsős bérfejlesztés első elemeként kezdetektől garantálta.

Míg Novák Emil elég élesen exponálta magát első munkanapján, oktatási rektorhelyettesnek küldött társa, Zalán János óvatosabban járt el. Az Origónak adott interjújában a tárgyalások és a kompromisszumkészség szükségességét említi, de ehhez nagyvonalúságot, a korábbi – akár jogos – sérelmeken való felülemelkedést vár el. „Szakmai felelősségként” aposztrofálja a felek problémakezelési hajlandóságát, s ezzel ő is – szándékosan avagy tudatlanságból, talán mindegy is – eltereli a probléma fókuszát, és semmilyen megértést nem tanúsít az egyetemi működésmódot ért sérelmek és azok kezelése iránt.

Pedig éppen ő ajánlkozott a Szabó-féle hadüzenet után szeptember elején „mediációra” az egyetem és a fenntartó képviselői között. Gesztusa akkor visszhangtalan maradt, amit indokolhatott annak felismerése, hogy Zalán pozícióiból fakadóan – Vidnyánszkyval közösen indított szeptemberben színészosztályt Kaposváron, együtt ülnek a Színházművészeti Bizottságban, az általa igazgatott Pesti Magyar Színház pedig tagja a Vidnyánszky vezette Teátrumi Társaságnak – eleve nem felelt meg a mediátor felé alapelvárásként megjelenő semlegesség és pártatlanság minimumkövetelményeinek.

Illegitim kinevezése után immár nem közvetítenie kell, hanem a megoldást szállítania. Ehhez pedig ő is az „oszd meg és uralkodj” taktikához fordulna, amikor az „egyéni szempontokat” és „egzisztenciális érdekeket” helyezi a valóban modellértékű és intézményi megoldások elé.

Ebben nagy segítségére lesz a kormány, amely a napi fejlemények fénypontjaként bejelentette az egyetem költségvetésének megduplázását 2021-től. A későbbiekben a kuratórium biztos elvégzi a szükséges kimutatásokat, ami alapján kijön a matek, hiszen az SZFE éves állami támogatása a közelmúltig (minden vonatkozó ÁSZ elemzés-zsonglőrködés dacára) csupán kb. 1 milliárd forint volt.

Annyit azonban máris tanulhatott az egyetem korábbi vezetése, hogy csak kérni kellett volna, hiszen lám, ezt a kuratórium most megtette, s máris lett forrás bérfejlesztésre, új képzésre, beruházásra. Ugyanakkor a kuratóriumban eddig feltűnően csendben üldögélő MOL-os nagykutyákat és a következő évtizedben színházi vagy filmes pályáról álmodozó gólyákat vélhetően egyaránt lázba hozó, minden igényt kielégítő campus beruházás bejelentéséhez Vidnyánszkyéknak még – úgy tűnik – teljesíteniük kell.

Ezért sem mindegy, hogy az erős kezdés után az új vezetés a Benkő Péter típusú megmondóemberek által „internacionalistának” titulált múltat végképp eltörölni szándékozó hévvel, vagy éppen a Szabó László által vezényelt szerdai teátrumi állománygyűlésen meghirdetett hirtelen taktikaváltás jegyében fog-e eljárni („a szelídségnek, a kitartásnak, türelemnek és a saját mondanivalónk minél gyakoribb, hatásosabb és sok hangon történő megszólalásának fontos szerepe van”).

Egykori kollégák, tanítványok! Látjátok, értitek, milyen párbeszéd az ilyen. Nektek más dolgotok talán nincs is vele, mint ebben a méltatlan s mégis magasztos harcban követni egy más minőségű generális intését. Az átfórumozott csillag-szóró éjszakák eredményeként még sok-sok másnap virradhat rátok. S ezek egyike talán azokat ajándékozza meg a „fájó kijózanodás” katarzisával, akik most véres s ostoba feneségként vádolnak át azon, ami nemrég még életnek tűnt. Őrzők: vigyázzatok a strázsán!

2020. október 1.