Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

SZETA – Egy betiltott koncert 40. évfordulóján

A működését 1979 novemberében megkezdő – többségükben az addigra Párizsba emigrált Kemény István tanítványai által alapított – Szegényeket Támogató Alap (SZETA)[1] az 1980. március 18-ára datált felhívásában azt szögezte le, hogy

„a legrászorultabb, alacsonyjövedelmű vagy jövedelem nélküli, sokgyerekes családok, idős, munkaképtelen emberek, helyzetükön saját erejükből változtatni nem tudók támogatására alakult”.

Ezt spontán civil szerveződésként tette, a legális egyesületté alakulás reménye nélkül. Az ok, ami miatt a SZETA nem válhatott bejegyzett szervezetté, s ekként ellenzékivé lett, hogy tabut sértett: az állami-hatalmi propaganda állításával szemben tevékenységét abban a szellemben végezte, hogy Magyarországon igenis vannak – a fenti definíció szerinti – szegények, akik kiszorultak az állami szociális hálóból.

Ez a láthatatlanság és rászorultság ráadásul sokuk esetében – és erre az 1980-as SZETA-felhívás is utal – a hivatalos szociálpolitika diszkriminatív elveinek következtében történhetett meg.

Az állam a teljes foglalkoztatottság biztosításában a megélhetés garanciáit látta, a megélhetési nehézségeket ekként pedig egyéni életvezetési felelősségnek.

A munkaalapú társadalom megteremtésével differenciálatlanul zárta rövidre a kérdést, így nem merült fel az erős és specializált szociálpolitika szükségessége sem, túl azokon a juttatásokon, amelyek a tartós munkaviszonyhoz kötődtek. A merev állami modell következtében útszélén hagyott tömegekben ismerték fel Kemény István és nyomában a SZETÁ-sok kutatásai a mélyszegénység kategóriáját.

„Magyarországon nincsenek szegények. / A Magyarországon ideiglenesen állomásozó szegények / nem magyarok.” – írta Petri György a Bertha Bulcsúnak címzett verse felütésében, a hivatalos pártálláspontot zengve el az első mondatban, majd kiszólva, kifordítva, kigúnyolva azt, utalva a szovjet hadsereg epitheton ornansára: „Magyarországon ideiglenesen állomásozó”.


A Felhívás a szegények támogatására rögzítette, hogy az Alap anyagi forrása a közadakozás, felsorolta a lehetséges támogatási módokat, jelezte ennek elszámolási garanciáit. Már egy 1980. június 10-ei titkosszolgálati jelentés beszámolt, hogy ‘A „Szegényeket Támogató Alap” /SZETA/ egyik főszervezője, Nagy Bálint építész arról tájékoztatta kapcsolatait, hogy egy hangverseny céljára megszerezte az IPARTERV kultúrtermét. A hangversenyt Kocsis Zoltán zongoraművész adná a SZETA javára és KISZ-rendezvénynek álcáznák.’[2]Hogy Nagy Bálint nem egyszeri kulturális akcióban gondolkodott, hanem sorozatban, arra Solt Ottila 1985-ös nyilatkozata is utalt, ahogy szóba került a kulturális rendezvényeken keresztül történő adománygyűjtés mint a SZETA támogatásának új módja: „[Nagy] Bálint fontosnak tartotta, hogy létrejöjjön valamilyen független kulturális nyilvánosság, és ezt a tervet felajánlotta a Szetának. Nekünk viszont jó reklámnak és a körbekéregetésnél sokkal örömtelibb bevételi forrásnak ígérkezett ez az elképzelés. A program 1980 őszén Kocsis Zoltán koncertjével kezdődött volna, amihez Rajk megszerezte az Iparterv kultúrtermét. Az utolsó pillanatban észbe kapott a belügy, és lezáratta a termet.”[3]Tehát – ahogy Solt is említi – ennek a kulturális rendezvénysorozatnak lett volna első eseménye Malina János zeneelméleti előadása és Kocsis Zoltán koncertje.

Az 1980. szeptember 11-ei SZETA-koncert meghívója; forrás: Győri Péter honlapja

Győri Péter gyűjteményében maradt fenn az esemény meghívó-röplapja, melynek szövege így szól: „Szeretettel meghívjuk Önt MALINA JÁNOS „Bachtól Bartókig” c. zeneelméleti előadására. Közreműködik: KOCSIS ZOLTÁN – Bach: Kunts der Fuge; Wagner átiratok; Bartók: Gyermekeknek. Szeptember 11-én, 19 órakor, IPARTERV dísztermében, Bp., V., Deák Ferenc utca 10.; JÓTÉKONY CÉLÚ”. Az előadást és a koncertet azonban a hatóságok nem engedték megtartani.

Erről az élményről is beszélt Kocsis Zoltán a Solt Ottiliáról készült dokumentumfilmben Elbert Mártának:

„Malina János kért meg, aki azt hiszem, hogy abban az időben a Zeneműkiadó Vállalatnál dolgozott – de lehet, hogy ebben tévedek –, tehát ’79 szeptember elején, hogy csináljak egy koncertet a SZETA javára. (…) Lett volna a műsoron Wagner és Bartók Gyermekeknek ciklusából egy csomó darab. Wagner alatt az én Wagner-átirataimat kell érteni. Azt hiszem, hogy akkor már kész volt a viráglányok jelenete a Parsifalból. Tehát azt is játszottam volna. Ha a koncert létrejött volna. (…) Egyszer csak Malina János felhívott telefonon, hogy hát a dolog mégsem aktuális, és a koncert nem lesz meg. Hát persze, tudom nagyon jól, hogy a meghívók egy részét már a postán lefoglalták, másik részét a címzettek postaládájából szedték ki, ismeretlen kezek. Harmadik része el sem jutott a címzettekhez. Például arra határozottan emlékszem, hogy az Illyés Gyulának szóló meghívót hónapokkal később a posta kézbesítette a címzettnek.”

Az 1980. december 11-én megnyíló, 14-éig látogatható, aznap aukcióval záruló, közel kétszáz műalkotást felvonultató képzőművészeti tárlat azonban már megvalósulhatott a Hazafias Népfront Kinizsi utca 22. szám alatti székházában. Nagyobb huzavonák (példányelkobzások, fenyegetések) kísérték a Feketében című irodalmi és grafikai antológiát, amely végül 1983 februárjában jelent meg szamizdatban, benne harmincnál is több író és húsz képzőművész munkájával. Ezeken kívül pedig, ahogy arra Solt Ottilia is utal, voltak jellemzően magánlakásokban tartott további estek: felolvasások (Eörsi István, Konrád György, Petri György), koncertek (Jeney Zoltán, Vukán György, Muzsikás együttes), prezentációk (Jávor István, Háy Ágnes), sőt kabaré (Dalos György).


Hogy a SZETA kulturális események sorát rendezte meg, az az adománygyűjtés gyakorlati szempontján túl proaktív kultúraformáló ajánlatot is előfeltételezhet. Az ajánlat nyomán megvalósuló rendezvények mint önálló cselekvések egy független kulturális nyilvánosság irányába mutatnak.

Nem feltétlenül a megszólaló, megtekinthető, elolvasható műalkotások képzik meg ezt az alternatívát, sokkal inkább az önálló cselekvés tudatos igénye, intézménykritikai potenciálja.

Ekként aztán maga az esemény megvalósulása és annak kontextusa helyezi új értelmezési keretbe annak tartalmát is. Az önálló cselekvés mint belső igény, majd mint politikai-taktikai módszertan már-már teoretikus keretként is viselkedik az ellenzéki működés szűkös és számos terepén. Nem véletlen tehát, hogy a szamizdat Beszélő Lapunk elé című 1981-es lapindítójában is majd ugyanez az összetétel kerül elő:

„egy-egy személy vagy több ember együtt átlépi a hatalom és az alattvalók közötti érintkezés szokásszabályait, ellenszegül a sérelmes parancsnak, jogaira hivatkozik, nyomást gyakorol feljebbvalóira… Szeretnénk utánajárni, mi készteti őket a viselkedési rutin feladására (…) néhány ember a széles társadalmi nyilvánosság előtt veti el az engedelmeskedés rutinját, hogy minél több ember számára demonstrálja, van lehetőség önálló cselekvésre”.

S eközben a SZETA kulturális akcióiban közel sem csupán az ellenzékiként (az aczéli három T sematizációja szerint tiltottként) számon tartott művészek, hanem egy jóval szélesebb kör vett részt. Ez a heterogenitás a konkrét esetekben némileg át is mossa a nyilvánosságok partvonalait, a bennük való részvétel mozdulatlan és mozdítat(hatat)lan kizárólagosságát. S míg mindez az idő szerint számos, az első nyilvánosságban működő alkotónak például felismerést és szökésvonalat kínál az állami-paternalizáló művészeti intézményrendszer – korábban egyeduralkodónak hitt – forrásvidékéről, addig történetileg elbizonytalanítja a merev trichotóm leírást. Egyúttal az állami intézmények – s erre utal Apor Péter és Horváth Sándor tanulmánya is[4]– kulcsszerepet játszottak abban, hogy számos kulturális jelenség ellenzékinek kezdett számítani. Ennek a paranoiának vagy aggodalomnak a hátterében is mintha az autonóm cselekvés „réme” állna: „[a] kulturális alkotások nem azért telítődtek politikai jelentéssel, mert szándékosan politizáltak, hanem azért, mert bármilyen autonóm tevékenység az ellenzékiség vagy a politizálás vádját vonhatta magára.”[5]


Hogy a SZETA tevékenysége miként is reprezentálódott a nyolcvanas évek ellenzéki közegében, s hogy ez a szemlélet milyen mértékben érvényesült a rendszerváltás folyamatában és közvetlenül utána, illetve hogy mely szervezetek és milyen alapon tekinthetők a SZETA örököseinek, azt itt és most nincs szufla kifejteni. S bár az imént felidézett SZETA-koncert anno a betiltás miatt valóban nem szólalhatott meg, ez a történelmi üres hely a legendáriumban mégsem maradt néma. A 40. évforduló apropóján koncert szerveződött azzal a szándékkal, hogy még hangzóbb, még élőbb emlékké váljon, ami valaha elmaradt. 

A 2020. szeptember 11-én, a FUGÁ-ban rendezett NÉMASÁG MI HELYETT? című esten elhangzott művek

1. Kurtág György – Tandori Dezső: Vízjel (részlet a készülő AB-Játékok énekhangra sorozatból, 2020) – ősbemutató

Jeney Zoltán – Tandori Dezső: Ha nincs mit tenni

Előadta: Rajk Judit – ének

2. Franz Schubert: Szonatina

Előadta: Zétényi Tamás – cselló, Dargay Marcell – zongora

3. Kurtág György – Pilinszky János: Gérard de Nerval (Kocsis Zoltánnak)

Előadta: Zétényi Tamás – cselló

4. Balogh Máté: The Guide For The Perplexed (Maimonides szövegére) – ősbemutató

Előadta: Rajk Judit – ének

5. Claude Debussy: Petite Suite – Kocsis Zoltán átirata

Előadta: Zétényi Tamás – cselló, Dargay Marcell – zongora

Visszaemlékezésekből, titkosszolgálati jelentésekből felolvasott: Halmágyi Sándor színművész.

[1] – Az alapító nyolcak névsora az 1980. június 17-ei felhívás alapján: Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdolna, Nagy András, Nagy Bálint, Pik Katalin, Solt Ottilia.

[2] – https://www.facebook.com/121560831247609/posts/3888862931184028/

[3]Beszélő-beszélgetés a SZETA kezdeményezőivel [Solt Ottilia] – Kis János és Kőszeg Ferenc interjúja, Beszélő, 1985/1., ld. még az elmaradt koncertről Nagy W. András írását (Szeta-aukció, 1980: Érzelmes utazások 3., Beszélő, 1990/48.), Mink András beszámolóját (–nk– [Mink András], Nosztalgia – no: Fővárosi koncert-külpolitika, Beszélő, 1991/44.), Kőszeg Ferenc visszaemlékezését (–g [Kőszeg Ferenc], Liszt, Bartók, Kocsis: Szeta-koncert Frankfurtban, Beszélő, 1991/49.)

[4] – APOR Péter, HORVÁTH Sándor, Kulturális ellenzékiség a Kádár-korszakban és archiválásának értelmezési lehetőségei = Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban, szerk. APOR Péter, BÓDI Lóránt, HORVÁTH Sándor, HUHÁK Heléna, SCHEIBNER Tamás, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2018, 9–17.

[5]Uo., 10.

Kiemelt kép: Jávor István