Két viszontagságos történetű, egymással ellentmondásos viszonyban lévő, szomszédos tiszatáji település, Tiszabűd és Bűdszentmihály, a II. világháborút követően egyesülni kényszerült. Az így létrejött nagyközség 1952-ben kapta a Tiszavasvári nevet.

A település bűdszentmihályi részén 1927 óta, Kabay János világraszóló innovációjaként a fájdalomcsillapítás alapanyagául szolgáló morfin előállítása folyt. A háború után, a Chinoinhoz, a Richter Gedeonhoz, a Wanderhez hasonlóan az Alkaloidát is államosították. A továbbra is jól prosperáló gyár működésében nagyságrendi áttörést hozott a 60-as években a magyar gyógyszeripar rekonstrukciója: ekkor az Alkaloida nagy volumenű gyógyszeralapanyag előállítását vette át budapesti vállalatoktól, és egy tablettázó üzem is kialakításra került a gyárban.

Az 1970-es évektől aztán elkezdődött a növényvédő és gyomirtó, talajfertőtlenítő és rovarirtó szerek gyártása is, amivel a gyár pénzügyi eredményessége több mint ötszörösére emelkedett, és a dolgozói létszáma is jelentős növekedésnek indult.

Mindezek velejárójaként Tiszavasvári nagyközség is komoly változásokon ment át. A gyár dolgozói létszáma nemsokára meghaladta a kétezer főt, nagy számban, sokszor családosan munkások és a folyamatos fejlesztési igényt kiszolgáló értelmiségiek érkeztek a településre.

A gyár körül, Tiszavasvári egyik szélén egy „önálló kisváros” épült ki lakóépületekkel, boltokkal, szórakozóhelyekkel és közösségi terekkel. Többemeletes könyvtár létesült, és a lehetőségek gazdagságát hűen tükrözi, hogy előfordult, a gyári dolgozói közösség gyermeknapi rendezvényén a 100 Folk Celsius, a felnőtt program keretében az LGT együttes szórakoztatta az érdeklődő közönségét.

A nagyközségbe 1981-ben új tanácselnököt neveztek ki és célként fogalmazódott meg a település várossá válása is, ami 1986-ban teljesült. A két előzménytelepülés egymással határos szélein egy új városközpont jött létre. Itt hatalmas, építészetileg előremutató tanácsépület és a későbbi járási hivatalt, valamint az egykori körzeti orvosi rendelőt is magában foglaló épületkomplexum jött létre.

Ez lett egy új közösségi házzal és sok modern lakótelepi lakással kiegészülve a kialakuló új város központja. Valamivel később, de a város nagy része csatornázásra került, és a kialakult belső városmag útjainak döntő többsége szilárd burkolatot kapott.

Bár a települési beszélgetőpartnereink közül volt, aki úgy emlékezett, hogy egy kicsit város volt a városban a gyár és a gyári lakótelep, ám a morfin előállításához szükséges mák termesztésének igénye az egész lakosság számára lehetőséget kínált.

A termelőszövetkezetekben és az éves megművelésre kiadott földjeiken a helyiek egymással versengve termeltek mákot, ami sokaknak a megélhetést, másoknak a számottevő kiegészítő jövedelmet biztosította. A megyei lap, a Kelet-Magyarország visszatérően dicsérte a fejlődő települést és kialakuló viszonylagos jólét egyértelmű jele volt, hogy a fogyasztás lehetőségének „a fejlődés városi színvonalát nem követő” jellegét ostorozta a lap visszatérően. Forrásaink közül többen „aranykorként” emlékeztek a ’70-80-as évekre.

A gazdaságilag prosperáló gyár és a vele alakuló, fejlődő dolgozói közösség és a település a Kádár-rendszer egyik igazi sikertörténeteként jelenítődött meg a település lakóival folytatott beszélgetéseinkben.

Ez az időszak, illetve ebben az időszakban Tiszavasvári a mait messze meghaladó integrációs lehetőséget biztosított a kisebbségi csoportoknak is. Az MSZMP KB Politikai Bizottsága 1961. évi, a Cigánylakosság helyzetének megjavításával kapcsolatos egyes feladatokról címet viselő határozatának következményeként megvalósuló országos tendenciákat a legjobb formájában tükrözték a települési változások.

A kétezer főt meghaladó gyári munkások között ugyan csak elvétve voltak romák, ám a munkaerőpiaci integráció Tiszavasváriban, ha nem is ellentmondásmentesen, de a helyi termelőszövetkezetekben, illetve a település és környékének vállalkozásaiban a létszámot tekintve teljes mértékben, az egyenlő hozzáférést tekintve részben megvalósult.

A helyi óvodákba és az iskolákba alapvetően együtt jártak a cigány és nem cigány gyerekek, és a putrik felszámolásával a lakóhelyi szegregáció is jelentősen csökkent. Illetve, ahogy az ma már pontosan látható és tudható: a új formában öltött testet.

Teljesen történetietlen lenne a mai tudásunk alapján itt számon kérni az egykori szereplőket, de így is rácsodálkoz(ha)tunk, hogy ha egyáltalán, milyen lassan tudatosulnak az itt élőkben a környezet(védelm)i szempontok, amelyek egy ilyen fejlődés velejárójaként óhatatlanul felmerülnek. A gyárműködés okozta környezetszennyezés – az elérhető források alapján szó szerint: mértékében és minőségében még mindig beláthatatlan, de elég ijesztő jellegűnek és léptékűnek tűnik.

A tények, amelyek tudhatóak- sejthetőek a víz, a levegő és a talaj szennyezettségéről

A gyár fejlődésének történetével párhuzamos környezetszennyezés-történet kevésbé átlátható. Az interneten is elérhetően a Greenpeace összefoglalója ad egyfajta átfogó képet a helyzetről.

A szennyezési probléma kulcselemének, a hulladéktárolásnak a története a városi könyvtár helytörténeti gyűjteményében is megtalálható, Rémiás Adrienn által jegyzett, A tiszavasvári hulladéklerakó környezetvédelmi vizsgálata és a kárelhárítás lehetséges megoldásai című diplomamunkából ismerhető meg talán a legteljesebben. Ez a dolgozat a BioGenezis Környezetvédelmi Kft. 1996 és 2000 között végzett kárelhárítási munkájának dokumentációja alapján készült, aminek kivonatos áttekintésére több dokumentum ad lehetőséget (lásd itt, itt és itt.)

Nagyon röviden: 1966-tól, a gyár területétől délre, mintegy 500 méterre található, elhagyott téglagyári agyaggödrökbe kezdték elhelyezni az egyre nagyobb mennyiségű hulladékot. Valamiféle változást az 56./1981.(XI.16) -os, a veszélyes hulladékok keletkezésének ellenőrzéséről és az azok ártalmatlanításával kapcsolatos tevékenységekről című MT. rendelet hozott. Ekkortól nyilvántartás vezetésére volt kötelezett a hulladékgazdálkodó, ekkortól tudjuk tehát, hogy mi került a tározókba, illetve innentől, bár még mindig műszaki védelem nélkül, de a különböző hulladékfajták lerakása elkülönítetten kellett történjen.

Az öt darab tározóban, többek között, vegyes összetételű ipari veszélyes hulladékokat, oldószereket, folyékony éghető hulladékokat, elemi cinket és cinksót, valamint toxikus, illetve biológiailag nem kezelhető szennyvizeket, szennyvíziszapokat helyeztek el. Ezek mennyisége közel 500 000 tonnára becsülhető, de a szennyezett földdel együtt a szennyezőanyagok mennyiségét egymillió tonna körül realizálták a 2009-ben elvégzett vizsgálatok. (Lásd a Pályázati kiírást, 2015-ben a Tiszavasvári volt Alkaloida hulladéklerakó térsége részletes tényfeltárásának aktualizálására és tényfeltárási záródokumentáció elkészítésére.)

Már a 2015-16-os tényfeltárást megelőzően is tudható volt, hogy a területen korábban nem ismert szennyező komponensek is megjelentek, amelyek vélhetően a lerakott szerves vegyületek bomlásával és átalakulásával keletkezhettek.

A 1996-2000-es kármentesítés során, a védelmi koncepció fő pillére az a feltételezés volt, hogy a szennyezett terület egy vízzáró agyagrétegre települt, vagyis a vertikális szennyezőanyag terjedésre nem kell számítani.

Azonban kiderült, hogy a hulladéklerakó vízháztartására jelentős hatással van a lerakó közvetlen szomszédságban lévő agyagbányászat, ami valószínűleg a szennyezés további, nem várt  terjedését előidézte. A vizsgálati eredmények alapján a szennyezés (elsősorban a Fenobarbitál és a Klór-anilin) már jelentős mélységbe eljutott, és elérte a rétegvíz szintjét (kb. 13,0 m), mind a résfalon belül, mind a résfalon kívül.

Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt., az Alkaloida Rt. és a városvezetés a privatizációs folyamat során megegyezett, így a hulladéklerakó a városi önkormányzat tulajdonába került, és az ő feladata lett a környezeti károk feltárása és elhárítása, amire az állam a privatizációból befolyó összegből egy pénzalapot különített el, 1,1 milliárd forint értékben. A BioGenezis Környezetvédelmi Kft. vezetésében végzett első részleges felmérés és kármentesítés 1996 és 2000 között ennek keretében történt.

2013-ban átvette az állam a tiszavasvári önkormányzattól a helyi veszélyeshulladék-lerakó telepet és ingatlanjait. A Nemzeti Fejlesztési Minisztérium kapcsolódó közleményéből az derült ki, hogy ezt az intézkedést az olyan esetleges környezetvédelmi károk megfelelő elhárításának kényszere indokolta, amiket addig nem sikerült (megnyugtatóan) kezelni. A pályázati kiírás révén már érintett, 2015-16-os tényfeltárásról, illetve az azóta folytatott vizsgálatokról a nyilvánosság különböző fórumain mi információt nem találtunk (erről lásd még a már többször idézett Greenpace összefoglalót).

2019 október derekán, már az önkormányzati választásokat követően jelent meg a Budapesti Értéktőzsde egy közleményében, hogy a Mészáros és Mészáros Kft. nyerte el a Nitrokémia Környezetvédelmi Tanácsadó és Szolgáltató Zrt. által kiírt, Tiszavasvári, volt Alkaloida hulladéklerakó kármentesítés I. ütem tárgyú közbeszerzési pályázatot, nettó 9 milliárd forint értékben. Ennek keretében, e sorok írásakor jelenleg is dolgoznak a hulladéklerakóban.

A kritikus szennyezés kármentesítése tehát a privatizációt követő első körben úgy sikerült, hogy azóta tudjuk, súlyos mérgezőanyagok érték el a rétegvizeket. Közel huszonöt év, és a hulladéktározó hét évvel ezelőtti állami átvétele után nem tudható, hogy jelenleg mi a ténylegesen feltárt probléma, illetve, hogy mi történik annak elhárítására, per pillanat a Mészáros és Mészáros Kft. fővállalkozásában.

Elképesztő, de az Új Tükör című hetilap 1982. április 25-i száma, harmincnyolc (!!) évvel ezelőtt, már a 24. órában járónak írta le a helyzetet.

Amit minderről a tiszavasváriak tudnak és gondolnak…

A városlakókkal folytatott beszélgetéseink, valamint a dokumentumalapú kutatásaink során, néhány kivételtől eltekintve azt tapasztaltuk, hogy az Alkaloida környezet- és egészségkárosító hatásai, a valós egészségügyi kockázatok egyáltalán nem tudatosultak a településen élőkben, illetve a megannyi ismert ténymorzsa ellenére valamiféle nem tudomásul vett, „nem elég komolyan vett” formában van jelen a téma a város lakóinak tudatában.

Csupán a gyárban a bekövetkezett robbanások –  mi három nagyobbról szereztünk tudomást – rázták meg igazán a város lakosságát. Ezek közül  a legnagyobb hatású és közéleti visszhangú az 1989. szeptember 20-án bekövetkezett volt. A leírások és elmondások szerint, jelentős mennyiségű vegyianyag szabadult ki, ami begyulladt. Egyesek szerint 30, mások szerint 80 méteres lángcsóva csapott fel. A szerencse a szerencsétlenségben az aktuális szélirány volt, ami nem a város, hanem a mezőgazdasági területek felé fújta a kiszabaduló foszforsavat és sósavgázt.

A városban pánik tört ki. Halász Mária, a város akkori főorvosa és Malinák Gyula körzeti orvos, a települési polgári védelem egészségügyi szakaszának akkori parancsnoka is azt nyilatkozták, hogy nem volt felkészülve a város egy ilyen katasztrófahelyzet kezelésére, ami be is igazolódott, bár szerencsére nagyon nagy baj ekkor nem történt.

Ahogy a történtek sajtóvisszhangjából felsejlik viszont, ekkor, ha nem is tartósan, de tudatosult az emberekben a kockázatok egy része. Az átéltek hatására, sokan sokat beszéltek az Alkaloida szennyező tevékenységéről, ennek hatásairól, újságcikkek születtek és – ha jól tudjuk – első alkalommal került arra sor, hogy nyílt lakossági fórumon válaszoltak a gyár vezetői a lakosságot izgalomban tartó kérdésekre.

Az Alkaloida környezetszennyezésének témája helyben idővel azonban „elcsendesedett”. A helyi diskurzus helyett sokkal jellemzőbb, hogy egy-egy országos médium, szervezet nyilvánul meg a téma egy-egy részkérdése kapcsán, aminek aztán helyben nem sok visszhangja kerekedik. Ilyen volt a fent említett 1982-es Új Tükör-cikk, vagy a 2017-ben publikált, szintén említett Greenpeace- összefoglaló.

E föntebbiek mellett, ezt tükrözi az 1986-ban a Búvár magazin márciusi számában az Alkaloida elég propagandaízű, a vállalat saját környezetvédelmi tevékenységét bemutató összeállítása.

Ennek ellenére a szöveg számos nyugtalanító elemet tartalmaz: többek között kiderül, hogy bár a cég nagyon igyekszik, de még a törvényi előírásokat sem tudja betartani(!?), illetve hogy a hulladékgazdálkodás terén, amit érdemben tenni tudnak, az csupán az összes keletkező hulladék csekély mennyiségét érinti! Eközben, szintén a cikk szerint, egy 1 kg termék létrehozása 5-10 kiló hulladék előállításával jár!!!

Az ilyen híreknek azonban nem keletkezett visszhangja a városi lakosság körében. Szintén csak lappangóan, téma a városban

a rák és egyéb megbetegedések nagy száma.

Egy korábbi alkaloidás munkavállaló szerint: „Egy biztos, hogy ez nem volt publikálva, de azt érzékeltük, hogy nagyon sok volt tiszavasváriban a rákos megbetegedés. Gyomor, tüdő, torok, és ahogy nyugdíjba mentek, meg is betegedtek sokan, kinek mi volt a sérülékeny belső szerve.” A Greenpeace összefoglalója alapján legalább három olyan anyag szabadul fel az Alkaloidában folyó termelés során, melynek erős rákkeltő hatása van, köztük a benzol, amelynek a rétegvízben mért koncentrációja meghaladta a szennyezettségi határérték százszorosát!

A nyolcvanas években még folyó nyíltszíni veszélyes hulladék égetése miatt, Horai Károly körzeti főorvos szerint a levegő szennyezettsége és légúti megbetegedések között egyértelmű kapcsolat volt feltételezhető a településen. Állítása és a táppénzes statisztika alapján, szignifikánsan több volt az asztma és a hurut az érintettek körében.

A másik kritikus tényező a járáson belül a tiszavasvári koraszülések kiugróan magas száma volt, aminek lehetséges összefüggéseit a víz szennyezettségével az orvos szerint sürgősen vizsgálni kellett volna már.

Ihatatlan a víz városszerte

fogalmazódott meg a probléma a beszélgetéseinkben. A vízminőség mellett a hozzáférés is gondot jelent a városban.

A helyiek jelentős része szerint az ivóvíz minőségének problémája szinte biztosan összefügg a gyár okozta szennyezésekkel. Józsefháza Tiszavasvári egyik szegregátuma, ami egy valaha volt tanyaközpontként több mint 7 kilométerre fekszik a várostól, és a mai napig nincs kiépítve az ivóvízhálózat. Az itt élők a közkútról tudnak vízhez jutni, de az annyira rossz minőségű színben, szagban és ízben, hogy a helyiek inkább uzsorataxit fizetnek, vagy a helyközi buszon hordják haza a városi nagyboltban megvásárolt palackozott vizet.

Nem kell a város legszegényebb területeire menni, hogy szembesüljünk a problémával. A gyári lakótelepen ugyanez a helyzet. A helyiek szerint azok a jobb időszakok, amikor, ha nem is iható a víz, de legalább átlátszó.

A rózsaszín rémálom

A rózsaszín rémálom egy korabeli újságcikk címe^[1], ami találóan írja le a helyzetet 1990-ben: a gyár, amely sokak számára képes megbízható munkát és megélhetést nyújtani, amely fellendít és várossá alakít egy szabolcsi kistelepülést, egyszersmind a környezet- és egészségvédelmi szempontokat figyelmen kívül hagyva, hosszú évtizedeken keresztül, következmények nélkül mérgezi dolgozóit és Tiszavasvári egészét. Ez az Alkaloida öröksége.

Megdöbbentő, hogy a 89-ben a „nagy üzemi robbanásnak” köszönhetően kialakult állampolgári- és politikai aktivitás egy ilyen kérdés kapcsán is így el tudott ülni, és a többség csak rezignáltan megéli az Alkaloida gyár szennyezése okán folyamatos, lassú, mérgező pusztítást.