Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért nem javít, csak ront a lakhatási helyzeten a jelenlegi lakáspolitika?

Mi köze van a hajléktalanszállóknak a lakhatáshoz? Szinte semmi. És ez miért is baj? Adósságot törlesztek ezzel a cikkel: az Utcáról Lakásba! Egyesület munkatársaként, egyik alapítójaként sokszor írok arról, hogy miért van szükség a munkánkra: nem csupán azért, mert embereknek nincsen hol lakniuk. Azonban e problémát esélyünk sem volna nekünk, civil szervezeteknek egyedül megoldani. Láthatóvá kell tennünk, hogy nem az érintettek hibája, ha nincsen hol lakniuk, és a megoldáshoz politikai döntések kellenek.

A legtöbb ember nem tudja, hogy a hajléktalanság mit jelent, és hogy lehetne tenni ellene. Ahogy az sem túl ismert itthon, hogy mi az a lakáspolitika, és mire jó.

Fontos látni, hogy a szálló nem lakás, és nem való arra, hogy emberek évtizedeket éljenek ott – mondjuk a legtöbb arra se, hogy napokat, de ez megint egy másik kérdés.

E szövegben azt körvonalazom, hogy milyen itthon a hajléktalanellátás rendszere, milyen az önkormányzati bérlakások rendszere, hogyan nem találkozik a kettő, és ez miért gond.

Amikor azt szoktam mondani, hogy az országban nincsen lakáspolitika, még ma is felhúzott szemöldökkel néznek vissza rám, közpolitikával foglalkozó emberek is: mi a helyzet akkor az önkormányzati bérlakásokkal, amelyek meglétével, hiányával, mutyijával időről időre tele a padlás is, nem hogy a sajtó…

Megpróbálom összefoglalni, hogy mit értek ezen.

Mi a hajléktalanellátás? Kik a hajléktalan emberek? A szociális törvény alapján hajléktalan „a bejelentett lakóhellyel nem rendelkező személy, kivéve azt, akinek bejelentett lakóhelye a hajléktalan szállás”, illetve „aki éjszakáit közterületen vagy nem lakás céljára szolgáló helyiségben tölti”.

A hajléktalanellátás minden más szociális ellátáshoz hasonlóan felosztható alap- és szakosított ellátásra: az alapellátás otthont nem, csak szolgáltatást nyújt, a szakosított ellátás lakhatást, szállást is jelent.

A hajléktalanellátás mindkét szinten több szolgáltatásból áll: az utcai gondozó szolgálatok az utcán élőket látogatják. Ez a hazai szociális munkás gondozási folyamatok közül a nagyon kevés proaktív – kezdeményező jellegű szolgáltatás egyike: azaz itt a kollégák keresik fel az ügyfeleket, azok kérése nélkül, és ők tesznek javaslatot egyéb szolgáltatások igénybevételére is.

Hogy ezek mik lehetnek? A leginkább igénybevett szolgáltatások a nappali melegedők, az éjjeli menedékhelyek és az átmeneti szállók. A rendszer részei még a krízisférőhelyek, hajléktalanok gondozóházai, lábadozók, és a hajléktalan embereknek szegregáltan szolgáltató, nem az otthontalansághoz kötődő szolgáltatások, mint például a hajléktalan emberek háziorvosi ellátása vagy munkaügyi központja.

Az éjjeli menedékhely papírforma szerint arra való, hogy, ha valaki bajba kerül, legyen hol meghúznia magát egy vagy néhány éjszakára. Ehhez képest minden menedékhelyen dolgozó kolléga ismeri a helyzetet, hogy sokan éveken, vannak, akik évtizedeken át visszajárnak egy-egy éjjeli menedékhelyre. Azaz sokan képtelenek továbblépni ebből az ellátási formából, mert egyszerűen nincs hová, és nincs hogyan.

Az éjjeli menedékhelyen sokszor még ma is a dickensi szegénység képei fogadnak: telente van, hogy a krízisférőhelyekkel bővített intézményekben több tucat ember alszik egy légtérben, nem ritkán a padlón is, sokan közülük egyetlen csomag nélkül érkeztek: szó szerint semmijük sincsen, csak a ruha, ami rajtuk van.

Arra most ne térjünk ki, hogy mennyire pihentető vagy biztonságos mondjuk 40-50 ismeretlennel egy légtérben aludni, vagy behozni ide valakinek az utolsó szatyrát, az utolsó pár cipőjét. És ezzel nem azt a sztereotípiát szeretném erősíteni, hogy a szállókon lopnak:  ha egy menedékhelyen egy ilyen nagy hálóteremben egyetlen egy ember is berúg, szélsőségesen erőszakos, vagy meglopja a többieket, akkor ott bizony mindenkinek a nyugalma, a testi épsége, csekély tulajdona veszélybe kerül – nem a potenciális elkövetők, hanem a potenciális áldozatok száma túl magas ebben a rendszerben.

Az éjjeli menedékhely párja a nappali melegedő: ide helyszíntől függően melegedni, mosakodni, mosni, számítógépet, konnektort, könyvtárat, csomagmegőrző szolgáltatást, és különböző, helyszínenként változó, egyedileg indított szolgáltatásokat igénybe vevők tudnak bejárni. A nappali melegedők főleg télen fontosak, ilyenkor egyébként saját fűtetlen otthonából is van, aki betér ide. Tehát nem is csak azok veszik igénybe a hajléktalanellátó szolgáltatást, akinek nincsen otthona.

Sokaknak a szegénység, csökkent öngondoskodási készség vagy más ok miatt az otthonában olyan rossz körülmények uralkodnak, hogy a fűtés, villany vagy a biztonságos vízhasználat sem biztosított.

A szállást nyújtó ellátások legalapvetőbb formája a köztudatban hajléktalanszállóként leginkább ismert átmeneti szálló. Ezekben az intézményekben a beköltözőknek kisebb létszámú szobában már saját ágya van, egyes helyeken szekrénnyel együtt, de ami ennél is fontosabb, hogy egy szociális munkás kolléga felel a beköltözők gondozási tervéért, azaz kapnak, helyenként változó minőségű, tartalmú és intenzitású, de mindenképp személyre szabott és megbeszélésen alapuló támogatást céljaik kitűzéséhez és megvalósításához.

Az átmeneti szállókon a beköltözőknek bérleti díjat kell fizetniük, és alkalmazkodniuk kell a házirendhez, illetve tartós vagy állandó szobatársaikhoz: magasabb szintű alkalmazkodást, de több szolgáltatást, és jobb körülményeket is nyújtanak ezek az intézmények a menedékhelyekhez képest.

Az utcai szolgálat  – éjjeli menedék – átmeneti szállós rendszer mögött az a gondolat húzódik meg, hogy a hajléktalanellátás legyen lépcsőzetes, és végül, az átmeneti szállásokról az ügyfelek, egy-két évnyi sikeres jogviszony után képesek legyenek továbblépni az önálló lakhatás irányába.

Most azonban el kell engedjük a hajléktalanellátás fonalát, nemcsak azért, mert itt vége is szakad, hanem, hogy megnézzük, mi a helyzet a lakásokkal.

Amit ma lakáspolitikaként ismerhetünk, nem oldja meg a lakhatási problémákat, sőt, sok esetben mélyíti is azokat. De miért is?

A rendszerváltás óta a közkézen lévő lakásállomány folyamatosan csökken, a teljes fővárosi lakásállomány feléről pár év alatt 10 százalékra zuhant a privatizáció eredményeképp. Sokan tartják nagy gondnak, hogy a rendszerváltáskor az önkormányzatok a nyakukba szakadó lakásállomány nagyon nagy részét eladták, ráadásul csak a legrosszabb minőségű ingatlanok maradtak közkézen: azok, amelyekben a bérlő annyira szegény volt, hogy nem tudta megvenni a lakást, vagy amelyek olyannyira rossz állapotúak voltak már akkor is, hogy senki sem akarta megvásárolni őket. Ezek, a mai napig gyakran romos ingatlanok nagy arányát jelentik a jelenlegi fővárosi bérlakásállománynak.

Sokan nem tudják, hogy a privatizáció ma is tart: az önkormányzati lakásállomány az utolsó tíz évben is megfeleződött, mára már országosan kevesebb mint 100 ezer ingatlanról, a teljes lakásállomány alig 2-3 százalékáról beszélhetünk, a fővárosban átlagban 5, kerületenként változó, 3-10 százalékos az arány.

Viszont a mai napig is csak az önkormányzatok kezén van lakáspolitikai gondolkodásra alkalmas állomány. Miért baj ez? Több okból. Mondjuk, az állam így lakáspolitika céljára alapvetően nem lakásokban gondolkodik, de ne szaladjunk ennyire előre. Az országban van több mint háromezer önkormányzat. Ezek között aránytalanul oszlanak meg ezek a lakások: az állomány nagy része a fővárosban van, de itt is van olyan kerület, amelynek nagyjából tízszer annyi lakása van, mint egy másiknak, a többi településen pedig a nulla és a párszáz között szóródik a létszám. Ez lakosságarányosan hol siralmasan kevés, hol csak szűkös, de sehol sem elégséges vagy biztonságos méretű lakásállományt jelent.

Ráadásul a háromezer önkormányzat háromezer különböző szabályzattal rendelkezik, senki sem tudhatja, hogy általában milyen feltételekkel juthat lakáshoz pontosan. Nincsenek államilag elismert lakhatási szükségletek, élethelyzetek. Nem jogosult lakásbérleti lehetőségre az egyedülálló szülő, a tartós beteg, a közalkalmazott: minden önkormányzat maga dönt a prioritásairól a csekély lehetőségeihez képest.

Emellett minden önkormányzat a már a saját területén élőket szeretné előnyben részesíteni, így történik meg az, hogy a legtöbb helyen lakcímkártyához, több év helyben lakáshoz köti a pályázaton elindulás lehetőségét. Ezzel a be nem jelentett albérletekben élőket, a befogadott szívességi lakásokban élőket is éppúgy, bár szándékolatlanul kizárják, mint a hajléktalan embereket – az utóbbiakat gyakran szándékosan is.

Az önkormányzatok többsége arra törekszik ugyanis, hogy bérlői megbízhatóak legyenek: jó eséllyel tudják fizetni a lakbéreiket, és ezért a meglévő állományuk jelentős részét piaci- vagy költségelven adják bérbe. Más kérdés, hogy amit az önkormányzati gazdálkodás piaci lakbérnek nevez, jellemzően nem éri el a piaci bérleti díjak felét sem, és a költségelvű lakbér nem fedezi a lakásgazdálkodás felmerülő költségeit, és így egyszerűen a legtöbb önkormányzati lakásgazdálkodásban nem marad forrás a szociális lakhatás keresztfinanszírozására, ami ebben a szűkmarkú rendszerben szinte az egyetlen lehetőség volna a rászorulók lakhatásának biztosításra.

Magyarországon ugyanis a lakástámogatások jellemzően nem a lakhatás biztosításáról szólnak. A CSOK, a korábbi szocpol családpolitikai- és gazdaságélénkítő programok céljai és várt hatásai közt nem szerepel az sem, hogy a programba folyó közpénz közvagyon maradjon, ahogy az ingatlantulajdon-szerkezet megváltoztatása vagy fejlesztése sem szerepel.

Ezek a programok a lakhatást nem tekintik lehetséges közszolgáltatási lehetőségnek, sőt azzal, hogy csak a magántulajdon megszerzését segítik, hozzá is járulnak a probléma fennmaradásához: akinek nincsen saját lakása, az a szűkösnél is szűkösebb önkormányzati mellett csak a magánalbérleti piacra támaszkodhat. Ez egyébként szintén szűkös, ennélfogva megfizethetetlenül drága.

Természetüknél fogva nem jelentenek tehát kiutat sem a jelenleg létező lakástámogatási programok, sem pedig a magánalbérleti piac azok számára, akiknek nincsen eleve ingatlan- vagy más vagyonuk, vagy nem keresnek az átlag felett. Lenne pedig rá mód, hogy a megfizethető lakhatás közügy és közcél legyen. Bécsben a lakosság nagy része kap segítséget a lakhatása megoldásához, és a városi önkormányzat a város legnagyobb építtetője. De Csehországban is több városban, és Lengyelországban is elindultak az önkormányzatok a megfizethető lakásállomány bővítése, és a hajléktalanságból kivezető utak támogatása felé.

Az összefüggés, amit nem szabad figyelmen kívül hagyni: a hajléktalanság egy krízisállapot. A kríziskezelő intézmények ideiglenes megoldások, tartós lakhatás céljára nem alkalmasak – sőt, sok célcsoport számára (gyermekesek, mozgáskorlátozottak, stb.) egyáltalán nem. Nemcsak az egyén, de a társadalom számára is nagy károkat okoz, ha nincsenek a lakhatási szegénységből vagy hajléktalanságból kivezető utak.

Súlyos adósság az ellátórendszer és a társadalom, főleg pedig az érintettek felé annak a pártucat vagy párszáz, a fővárosi utcákon rendkívül rossz állapotú embernek az ellátatlansága, akik forgalmas fővárosi pontokon ma is, a kriminalizáció ellenére is láthatóak. Nekik jellemzően pszichiátriai, egészségügyi, komplex szolgáltatások kellenének, amelyek jórészt egyáltalán nem elérhetőek: nem a jelen szociális munkás szervezetek és kollégák hibája, hogy normatíva sem létezik olyan szolgáltatásra, amivel őket segíthetnék.

Azonban a hajléktalanságból kivezető utak nem ennek, a probléma egészéhez képest elenyésző esetszámnak a kezeléséről szólnak, még ha ma a politikai elitnek célja is, hogy a lakhatásról, hajléktalanságról való közbeszédet félrevigye: lakhatási szükséglete minden embernek van.

Ha az állami lakáspolitika nem alkalmas a legsérülékenyebb csoportok lakhatásának támogatására, akkor jelenleg, első lépésben szükség van annak vizsgálatára, hogy hogyan lehet megteremteni a kapcsolatot a szociális ellátórendszer otthont nyújtó intézményei, és a lakhatási lehetőségeket jelentő önkormányzati lakásállomány közt. Hosszú távon pedig más lakáspolitikai megoldásokat – állami, szolgálati lakások rendszere, lakásügynökség, szövetkezeti lakhatási lehetőségek erősítése – kell keresni.

Jelenleg az otthontalanságból csak kivételes lehetőségek jelentenek kiutat: a fővárosi kerületekben a Lélek programok, a Máltai Szeretetszolgálat, vagy épp a munkahelyem, az Utcáról Lakásba! Egyesület kis léptékű programjai, és ez nincsen rendben így. Arra már bőven elegendő tapasztalat gyűlt össze ezeknek a programoknak az üzemeltetése során, hogy tényként mondhassuk: az otthontalanságból lehetséges kitörni, ha van rá lehetőség. Viszont ma hiányzik egy láncszem a különféle, átmeneti szállást nyújtó intézmények és a lakhatás közt. Ennek pedig nem szabad így maradnia!

(A cikk a Rajk László szakkollégium Magyar Valóság c. kurzusára írt óravázlatom alapján készült.)