„Nem tehetjük meg többé, hogy fogjuk mindazt, ami jó a múltunkban és elnevezzük a mi örökségünknek; hogy mindazt, ami rossz, elvessük és csak holtsúlynak tekintsük, amely majd magától eltűnik a felejtésben. A Nyugati történelem búvópatakjai végül felszínre törtek és magukkal sodorták a hagyományunk méltóságát. Ez az a valóság, amellyel együttélünk. És épp ezért minden próbálkozás, amely menekülni próbál a jelen zordsága elől egy még ép múlt iránti nosztalgiába, vagy egy jobb jövőtől várt felejtésbe, hiábavaló.”
(Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei)
A magyar politikai közbeszédben komoly visszhangot váltott ki, amikor ide is beszivárgott az Egyesült Államokból indult tüntetési hullám körüli antirasszista diskurzus, és főleg annak emlékezetpolitikai oldala – bár sajnos erősen torzított, félreértésekkel, szándékos kihagyásokkal vagy szimpla tudatlansággal súlyosbított formában. Jó okkal lepődhetett meg az olvasó, hogy egy alapvetően a tengerentúli gyarmatosításról, rabszolgaságról és a feketékkel szembeni rendszerszintű rasszizmusról szóló vita ilyen prominens lett itthon, miközben a magyar nyilvánosság (egyébként némi történelmi félrenézés árán) semmiképpen sem szokott ezekre a kérdésekre mint a magyar történelem fontos elemeire tekinteni.
A modern államisággal és a rasszizmussal, az imperializmussal és a kolonializmussal kapcsolatos heves nyugati viták, konkrétabban az elmúlt hetek szoborafférjai apropóján fordultunk komoly elismerésnek örvendő és rendkívül tehetséges szerzőkhöz. Több aktuális kérdés tárgyalását kívántuk összekötni: az áldozati narratívák felfutásának értékelését a Nyugat- és Kelet-Európa közti viszonyrendszer vizsgálatával, a holokauszt megfelelő keretezésével és összehasonlíthatóságával kapcsolatos viták tanulságait az antirasszista és dekolonizációs hevület megítélésének problémájával.
A náci népirtás térségünk olyan történeti alapeseménye, amely múltunk emlékezetének egyik leghatásosabb keretét adja. Bár egyetlen esemény sem értelmezhető időn és téren kívül helyezve, csak ritkán tekintünk úgy a holokausztra, mint a gyarmatosító ideológiák és gyarmati népirtások Európán belüli folyományára. A „soha többé!” jelszavának hangoztatása ellenére csak elvétve vizsgáljuk érdemben, hogy az azóta elkövetett tömeges bűntettek miként viszonyulnak a gyarmatosítás és a Harmadik Birodalom történetéből ismert rasszista politikákhoz.
A résztvevőknek elküldött kérdéseink ezért így hangzottak:
- A holokauszt mely történeti keretezését vagy keretezéseit – úgy mint a kolonializmus története, a nemzetállam-építés, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a fasizmus, a totalitarizmusok – tartja legadekvátabbnak és miért?
- Miként jellemezné az elsősorban az áldozatokra fókuszáló történelemkép kulturális és politikai jelentését és társadalmi funkcióját Magyarországon és nemzetközileg?
- Mit tart a domináns nyugati történelemképet átértékelő-dekolonizáló kortárs kísérletek legjelentősebb ígéretének és legkomolyabb veszélyének?
A sorozatban felkért szerzők cikkeit közöljük folyamatosan, de természetesen reagálni, válaszolni, vagy hozzászólni a kérdésekhez bármikor lehet az [email protected] email-címen.
Érdemes lenne egyszer elgondolkodni azon, hogy ez miért nincs így (lásd a tiencsini koncessziót, vagy a földrajzórákról ismerős magyar Afrika-kutatók történelmi kontextusát), én azonban ebben a cikkben azt szeretném vizsgálni, miért tekinthető a soá (holokauszt), mint a huszadik század egyik nagy magyarországi szégyene, az európai birodalmi és gyarmatosító eszmék következményének – és miért tévednek azok, akik a soát, illetve a náci rezsimet mint az európai „civilizáció” ellenségét, bukását, és nem mint szégyenteljes termékét látják.
Szimptomatikus reakció volt Nyáry Krisztián kiadóvezető és irodalmi bulvárok szerzőjének azon narratívája, amelyben a „hátranyilazós, kurultájos, vitézkötéses jobboldali történelemhamisítás” és a „bontókalapácsos, cenzorollós baloldali történelemhamisítás” egymással egyenértékű „barbárságként” jelent meg.
Tekintsünk most el attól, hogy miként is lehet történelemhamisítással vádolni azokat, akik tulajdonképpen annyit kérnek, hogy nem kéne gyarmati elnyomókat és rabszolgatartókat nemzeti és nemzetek felett álló hősökként értékelni, miközben az ellenoldal tipikus érve nem más, mint hogy „de hát akkor mindenki így gondolkodott” – ami a legócskább relativizmus, ráadásul ténybelileg is téves. Tekintsünk el továbbá attól is, hogy mennyire helyénvaló a történelmi szereplők heroizálása. (Ez utóbbi kérdésről korábban lásd a Mércén Vonnák Diána illetve az én írásomat, míg az előbbiről javaslom Bede Ábel cikkét az Azonnalin.)
Az igazán figyelemreméltó e keretezésben, hogy az mennyire ismerős lehet nekünk, ellentétben a sokak számára valószínűleg újszerűnek ható „progresszív tálib,” sőt „progresszív ISIS” keretekkel. Míg az utóbbiak az elmúlt évtizedek „terrorellenes háborújában” gyökereznek, addig a „szélsőjobb és szélsőbal egykutya” keretezés (tudományos nevén a patkóelmélet) hidegháborús eredetű, azonban korántsem halt el a hidegháborúval.
Ugyanúgy a patkóelmélet jelenik meg az Orbán-kormány népszerű és visszatérő kommunistázásában, de a különféle amerikai társadalmi mozgalmak értelmezésében sem újdonság a patkóelmélet használata. (Lásd például Seres László cikkét a charlottesville-i neonáci zavargásokról.) A probléma persze nem azzal van, hogy amúgy ne lehetnének (ne lennének) mind a bal-, mind a jobboldalon elítélhető tettek – azonban ez nem jelenti, hogy rasszisták és antirasszisták, fasiszták és antifasiszták közé egyenlőséget tenni ne lenne egészen ordító képtelenség.
Ebben az értelmezési keretben a huszadik század történelmét, legalábbis itt, a tágabban vett Európában egy nyugati liberális demokrata status quo vagy (keletebbre) a liberális demokrácia kialakítására tett kísérletek a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali mozgalmakkal szemben vívott harca jellemzi, melyek a liberális demokrácia intézményeinek elpusztítására törekedtek. Mivel a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali diktatúrákat szokás általánosan totalitárius rendszereknek nevezni, ezt a történelmi keretet nevezhetjük totalitárius tézisnek, amely a kommunista és náci-fasiszta rendszerek lényegi hasonlóságát tételezi, és nem esetleges vagy módszerbéli hasonlóságát, amelyek persze minden zsarnoki és diktatórikus rendszer esetében megvannak. Igen, a nyugati „liberális demokráciák” gyarmati tevékenységével is, ahogy ezt majd látni fogjuk.
Eszerint a huszadik század borzalmaiért, legalábbis Európában, jelentős részben két, minden nyilvánvaló különbségükkel együtt is roppant hasonló politikai irányzat tehető felelőssé. Ebben a keretben a soá mint a totalitarizmus főbűne jelenik meg, eközben azonban kiemelendő a GULÁG-gal és a sztálini rendszer más bűneivel való hasonlatossága is. Hannah Arendtet idézve, ha Auschwitz a pokol, akkor a GULÁG a purgatórium. Ugyanakkor, teszi ehhez hozzá Arendt, az antik Hádésznak a nem-totalitárius államokban is fellelhető internáló táborok felelnek meg.
Arendtet egyrészt tarthatjuk a totalitárius tézis egyik legjelentősebb megfogalmazójának, elvégre vaskos könyvet írt a totalitarizmus gyökereiről, amelyben mindvégig, de főleg a könyv totalitárius rendszereket és mozgalmakat elemző utolsó harmadában párhuzamokat von a sztálini és hitleri rendszer között.
Amennyiben azonban valaki nem pusztán fogalmi keretként, hanem történelmi értelmezési keretként tekint e totalitárius tézisre, nyomban világossá kell váljon, hogy Arendt a totális diktatúrákat nem a pretotalitárius rendszerek ellentéteként, hanem azok következményeként láttatja.
A totalitarizmus Arendt értelmezésében éppenséggel a nemzetállami rendszer szétesésének következménye, miután azt szétfeszítették egyrészt a tengerentúli és kontinentális imperialista mozgalmak, másrészt a kapitalista gazdaság keltette belső feszültségek.
E szempontból viszont a totalitárius-tézis csak igen kevés magyarázóerővel bír. Bár a hitleri és sztálini rendszerek lényegi hasonlósága érdekfeszítő és további magyarázatra szoruló tézis, önmagában nyilván nem magyarázza, miért is alakultak ki ezek a rezsimek: az analógiákat kifejtő totalitarizmus-tézis képtelen a totális rendszerek kialakulását magyarázni.
Arendtnél a totalitarizmus közvetlen előzménye – legalábbis ha A totalitarizmus gyökerei tartalmi elrendezésére egyfajta logikai láncolatként tekintünk – a két világháború közötti kisebbségi- és menekültkérdés. Ráadásul ez a kulcsfejezet az imperializmusról szóló második rész legvégén található, vagyis ezek a problémák valamilyen módon az imperialista világrend következményeiként vannak feltüntetve – ami már csak azért is érdekes, mert mind a menekültek, mind a kisebbségek problémája visszavezethető arra, hogy ezeket a csoportokat az európai „társadalmi és politikai rend” alapja, az „állam-nép-terület” „szentháromsága” kivetette magából, és ők ily módon jogfosztottakká, minden jogi státuszt nélkülözőkké váltak. Eközben azonban e „szentháromság” Arendtnél éppen a nemzetállami, azzal látszólag ellentétes logikájú rend alapját képezi.
Az imperialista terjeszkedés kiterjesztette az állampolgárság (mint jogokkal, jogi személyiséggel rendelkezés, legalábbis egy végletekig lecsupaszított formában) „szentháromságon” alapuló formáját az egész világra. Míg természetesen hiba volna egy brit állampolgár és egy nigériai brit alattvaló (subject) jogi helyzetét egy kalap alá venni, az utóbbi jogi státusza ugyanúgy azon alapodott, hogy egy minimálisan vett nigériai „nép”, egy limitált gyarmati terület és egy ersatz gyarmati állam „szentháromságába” született.
Ahogy Arendt írja, a teljes jogfosztottság csakis akkor fordulhatott elő, amikor a „civilizációt” már az egész világra kiterjesztették.
Bár Arendt szóhasználata, amely a nyugati kultúrkörrel azonosítja a civilizáció fogalmát, meglehetősen problematikus, tegyünk kísérletet beállításai jóindulatú, az európai eredetű politikai rendszerek globális dominanciája mentén való, mindenféle kulturális felsőbbrendűségtől mentes újraértelmezésére. Az imperialista terjeszkedés kiterjesztette az állampolgárságot (mint jogokkal, jogi személyiséggel rendelkezést és legalábbis egy végletekig lecsupaszított formában) „szentháromságát” az egész világra. Így azok számára, akik e „szentháromságon” kívül találták magukat, akikkel a nemzetállami rendszer nem tudott mit kezdeni, egyszerűen nem maradt menekvés alternatív politikai közösségekbe.
Másfelől Arendt szerint a náci (és a bolsevik) rendszer közvetlen előzményei a kontinentális imperializmusban (azaz a pángermán [és pánszláv] mozgalomban) keresendők. Az imperializmus ezen fajtája „nem tűr el földrajzi távolságot a gyarmat és a gyarmatosító nemzet rendszere és intézményei között”, és egy explicit faji jellegű „kitágult törzsi öntudatból” táplálkozik.
Érdemes megemlíteni, hogy a metropolbéli „állampolgár” és gyarmati „alattvaló” különbségtétel a nürnbergi törvényekben már a német „nemzetállamon” belül is megjelenik. A deportálásukkor a zsidók ugyanakkor még az alattvalói státuszukat is elvesztették, vagyis hontalanná és teljesen jogfosztottá váltak. A zsidókkal szembeni népirtás, vagyis a soá eközben elválaszthatatlan a keleti, szláv területek felé indított gyarmatosító háború történetétől.
A soá közvetlen előzménye tehát a nemzetállami rendszert destabilizáló törzsi nacionalista ideológia volt, amely azonban a mai napig velünk él, és amely az európai gyarmatosítás következtében elterjedt az egész világon. Ahogy Arendt fogalmaz,
„a nemzetállamnak az volt a tragédiája, hogy az emberek növekvő nemzeti öntudata gátolta feladatai [t.i. a területen található minden lakos védelme – M.I.] ellátásában. A népakarat nyomására ugyanis arra kényszerült, hogy csak a „nemzetbelieket” tekintse állampolgároknak; azoknak adhatott csupán teljes körű polgári és politikai jogokat, akik az eredet, a születés jogán tartoztak a nemzet közösségébe. Ennek az lett a vége, hogy az állam jogi intézményből részben nemzeti intézménnyé alakult át.”
A „nép” fogalma (a „szentháromság” egyik aspektusa) kódoltan ambivalens az „ethnosz” (pl. a népzene szóban) és a „démosz” (pl. „Még kér a nép!”) között, ugyanakkor a modern államok által ez a kettő végletesen összefonódik, az eredmény pedig az ethnoszon kívül esők kirekesztése. Érdekes példa e szempontból India, ahol jelenleg a muszlimok kirekesztése zajlik a hinduizmust etnicizáló hindutva ideológia nevében.
Ez az etnicizált nemzetállamiság pedig nagyon is élő hagyomány. Manapság mintha minden egyes ország potenciális mini-gyarmatbirodalom lenne, amely a valaha volt világbirodalmak faji hierarchiáját tükrözve saját berkein belül alkalmazza az államalkotó gyarmatosítók és a nem-államalkotó gyarmatosítottak különbségtételét. Utóbbiak pedig, ne legyenek kétségeink, szimbolikus idegenek maradnak, sosem lehetnek teljes jogú állampolgárok, sosem lesznek elismerve mint az állam részei, mint olyanok, akik valóban az adott országhoz tartoznak.
A soá emlékezete pedig mindaddig posztkoloniális marad, ameddig az nem haladja meg az etno-nemzetállamok fogalmi kereteit.
Ebből a szempontból különösen érdekesek az amúgy cionizmus-párti Arendt Izrael létrejöttéről szóló megjegyzései:
„a zsidó probléma megoldása is a menekültek egy újabb kategóriáját hozta létre, az arabokét, hét-nyolcszázezerre növelve az államukat és jogaikat vesztett emberek számát.”
Amíg Izrael államra, amely maga is etno-nemzetállam, mint a soá „feloldására” tekintünk, addig nem tudjuk meghaladni az állampolgárság etnonacionalista fogalmát. Közelebbi példával élve, ha a huszadik század tragédiáira épp a független és magyar (igaz, liberális és mint ilyen, relatíve plurális) nemzetállam 1989-es létrejötte hozza el a feloldást, akkor nem néztünk érdemben szembe közelmúltbeli tragédiáinkkal.
A nemzetállami paradigma meghaladásához eközben megfelelő kiindulópont a soá áldozatainak középpontba helyezése, hiszen ők azt időben megelőzve menekültek vagy kisebbségiek, a „szentháromságból” kivetett jogfosztottak is voltak.
Ez párhuzamba helyezhető azokkal a nyugati emlékezetpolitikai kísérletekkel, amelyek a nyugati országok gyarmati örökségét próbálják maguk mögött tudni, szintén a volt gyarmati népek középpontba helyezésével. Ugyanakkor ha a gyarmati korszak „feloldásaként” mondjuk a függetlenné vált Indiára tekintenek, amely épp nagyban ügyködik a muszlimok állampolgári egyenlőségének felszámolásán, az nem igazán vezet sehova.
Tekintsünk tehát szimpátiával, de ne kritikátlan szimpátiával a nyugati poszt- és dekolonialista emlékezetpolitikai diskurzusokra. Lenne mit tanulnunk belőlük.
