Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A történelem angyalai

A világon végigsöprő Black Lives Matter tüntetéssorozat több országban is szobrok ledöntését, eltávolítását vagy összegraffitizését hozta magával. A mozgalom elsősorban jobboldali kritikusai szerint (például) ez a történelem meghamisítását, a múlt sötét oldalának elfelejtését hozza el. De így van ez? A szoboreltávolítások körüli viták nem csak a nyugati országok gyarmatbirodalmi és rabszolgatartó örökségéről indítottak el komoly diskurzust, de azt a kérdést is felvetik, hogy nem éppen az-e a múlt sötét oldalának elhallgatása, ha dicsőítő szobrokat állítunk olyan figuráknak, mint pl. az afrikai gyarmatosítás eleve igen alacsony mércéjével is kiemelkedő kegyetlenségeket elkövető II. Lipót belga királynak?

Mielőtt június 7-én a bristoli Black Lives Matter tüntetés résztvevői kidöntötték Edward Colston szobrát, a brit BLM-diskurzus országspecifikus része (vagyis ami nem az amerikai rendőrségek felszámolásának előnyeiről és hátrányairól szólt) alapvetően a brit rendőrség, és általában a brit társadalom jelen idejű rasszizmusáról szólt. Azóta pedig a brit (angol) rabszolgakereskedelemről, és általánosabban az Egyesült Királyság birodalmi örökségéről – ami eddig nem tartozott a brit közbeszéd legfontosabb témái közé. Ennyit arról, hogy a szobordöntés a történelem elhallgatása lenne.

A történelmet ugyanis maga a szobor hallgatta el, amely egy rabszolgakereskedőről mint „Bristol egyik legerényesebb és legbölcsebb polgáráról” emlékezett meg, legalábbis a szobor talapzatán álló tábla szerint.

Pedig 1895-ben, bizony, a „hálás utókor” csak közel két évszázaddal a halála után tartotta fontosnak megemlékezni erről a remek emberről, ami azért arra enged következtetni, hogy a szobor felállításának inkább az imperialista szorongás, és nem a hála az oka. 1895-ben azért elvileg már túl volt a világ a rabszolgakereskedelem korán.

Akkor is elérhető volt a brit és amerikai abolicionista mozgalmak teljes elméleti munkássága (pl. William Wilberforce művei, a briteknél maradva), már négy évtizede olvasható volt a Tamás bátya kunyhója, és három és fél évtizede az amúgy antiimperializmussal nehezen vádolható, de a rabszolgaságot elvető John Stuart Mill alapműve a Szabaságról. Szóval nem csak a 21. század erkölcse diktálja azt az amúgy szerintem igen alapvető elképzelést, mely szerint nem illik rabszolgakereskedőket tisztára mosni, de már a szobor felállításának idején is sokan gondolták, hogy a rabszolgaság elfogadhatatlan.

Edward Colston szobrának ledöntése Bristolban (kép: Prachatai / flickr)

Szóval a rabszolgakereskedőből erényes polgárt faragott a róla készült szobor – nyilván ezzel a céllal készült az alkotás. A szobrok és más történelmi emlékművek ugyanis értelmezik, formálják és olykor deformálják a történelmi emlékezetet (ez utóbbit a Szabadság téri Gábriel arkangyal országában aligha hiszem, hogy sokat kell magyarázni), ezzel a céllal állítják fel őket. Hogy egy szobornak van-e helye a köztereinken, az egy rendkívül bonyolult kérdés, én azonban itt most a szobor műfaját (legalábbis a klasszikus formájában: talapzat, dicsőítő testtartás, életnagyságnál nagyobb méretek, stb.) problematizálnám.

Szobrokat a hagyományos formájukban ugyanis emberek dicsőítésére szokás állítani, ez pedig nem egy különösebben kifinomult módja a történelmi emlékezet ápolásának. Persze nem igaz, hogy a szobrok lennének a történelmi emlékezet fenntartásának egyetlen (vagy legfontosabb) elemei (Rákosi, akinek sírja sincs, sokkal elevenebben él a magyar történelmi emlékezetben, mint Tisza István a Kossuth téri szobrával), de azért a jelentőségük nem is elhanyagolható. És hogy ez miért is baj? Azt hiszem, ezt a londoni Churchill-szobor esete példázza legjobban, amire valaki rágraffitizte, hogy Churchill rasszista volt. (És akkor terítsük ki a lapokat: én sem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy Churchill szobrát le kellene dönteni.)

Nos, ez a magyar médiában, ha minden igaz, egyetlen egy futó említést kapott, az Azonnalin, Varsányi Bence cikkében. Eszerint „minimum anakronisztikus a jelen kor rasszizmusdefiníciója alapján számonkérni egy olyan történelmi szereplő rasszizmusát, aki az akkori korszellem szerint gondolkodott, és nem is feltétlenül rosszindulatból tett mai szemmel nézve valóban rasszista kijelentéseket”. Csak hogy tisztázzuk a dolgokat, Churchill kritikusainak sem annyiból áll a kritikája, hogy szerintük Churchill elfogadhatatlan dolgokat írt a naplójába, vagy zsidózott egyet a vasárnapi ebéd mellett, ha olyanja volt (bár amúgy Churchill antiszemitizmusa is jól dokumentált), hanem, például, legalábbis egyes kutatások szerint, a Churchill-kormánynak komoly felelőssége volt a milliók halálával járó 1943-as bengáli éhínségben, pontosabban az arra adott elégtelen reakciókban.Churchill hírhedt reakciója szerint az volt az éhínség oka, hogy a bengáliak „szaporodnak mint a nyulak”, és különben is, ha éhínség van, akkor Gandhi (aki ekkoriban épp börtönben volt India túlfelén) hogy van még életben. Jóindulatú rasszisztáskodás a korszellem jegyében, az.

És hát ha Churchill rasszizmusa tényleg nem mutatna túl kora általánosan elfogadott előítéletein (bár a rasszizmus amúgy sem puszta előítélet), akkor is kérdés, hogy amúgy W.E.B Du Bois kortársa, nem mellesleg egy felmérés alapján a legnagyobb brit, esetében biztos, hogy ilyen ócska morális relativizálgatásokba kellene-e kezdeni. Meg amúgy Churchill imperializmusát érdemes a hanyatló világbirodalom és a negyvenes évekre már nagyon a levegőben lógó indiai kivonulás fényében értelmezni.

Én a legkevésbé sem vagyok a bengáli éhínség szakavatott kutatója, így a legkevésbé sem tudom megállapítani, hogy mekkora lehetett Churchill személyes felelőssége a katasztrófában. A kérdés azonban ennél érdekesebb: tényleg az szolgálja a brit történelmi emlékezetet, hogy Churchill több, mint fél évszázados, szégyenteljes epizódokkal tarkított politikai pályafutását leegyszerűsítjük egy szoborba, amelyen Churchill harcias arckifejezéssel néz? Biztos, hogy ez a megfelelő módja a történelmünk megértésének? Szerintem az a múlt elhallgatása, ha Churchillben csak a második világháború hős miniszterelnökét látjuk, és elfelejtjük a rasszista politikust, aki a Brit Birodalom számtalan gaztettében volt érintett, elfelejtjük a sztrájkolók ellen katonákat bevető belügyminisztert, vagy a gallipoli kudarc felelősét. A történelmi szereplők nem kartonbábok, hanem emberek, ideje volna így is tekinteni rájuk.


Ezek a heroizáló alkotások nem hagynak teret a történelmi szereplők többdimenziós bemutatására. Ez, szerintem, önmagában is probléma, de különösen az, ha a nevezett közszereplő rasszizmusát mossák el vele. A rasszizmus nem pusztán egy mára már félig-meddig meghaladott előítélethalmaz, hanem a történelmünk egy meghatározó tendenciája, amely milliók (milliárdok) szenvedését, elnyomását, halálát hozta el.

Az európai kultúra elmúlt nagyjából négy-ötszáz éve, minden elképesztő kulturális teljesítménye mellett, alapvetően a nem-európaiak (és persze bizonyos európaiak) elnyomásán alapszik.

Nincs Amerika felfedezése az amerikai őslakosok kiirtása nélkül, nincs reformáció Luther antiszemitizmusa nélkül, és, legalábbis Charles Mills értelmezése szerint[1], nincs liberalizmus annak implicit faji kirekesztése nélkül.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a nyugati kultúrát gyökerestül el kellene tüntetni (mintha ilyenre lenne lehetőség…), de a történelmünket nem lehet megnyugtató hazugságok mentén értelmezni. A rasszizmus vagy az antiszemitizmus ugyanannyira a nyugati kulturális örökség része, mint a felvilágosodás vagy a liberális demokrácia intézményrendszere. Ez van, ezt dobta a sors, ezzel kellene valamit kezdeni. Itt az ideje, hogy az európai emlékezetpolitika is szembenézzen vele.

[1] – Ld. pl. Multiculturalism as/and/or Anti-Racism?

Címlapkép: Prachatai / flickr